Gyõri Nemzeti Színház, Kisfaludy Terem
Az óvatos ember körülveszi magát gyermekeivel, ha úgy indul gyerekdarabot nézni, hogy arról netalán írni fog. Jó azt elsõ kézbõl tudni, mit szól az elõadáshoz az, akinek készült, akinek véleménye az "elfogulatlan" szülõ számára abszolút mérvadó. A helyzetet finomítja, ha e "kontrollcsoport" tagjai között több év a korkülönbség, tehát amin a kicsi kacagni fog, azt a nagy unja, és fordítva.
Kicsit megszeppentem hát a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Termében bemutatott Csizmás kandúr első jelenete alatt: a színészek szereposztó keretjátékán ugyanis én, mint színházi ember remekül szórakozom, de mi lesz a gyerekekkel? Aztán lassan arra lettem figyelmes, hogy köröttem kuncog mind: a kicsi, a középső, a nagy - és ez így ment végig, egy és negyed óra játékidő alatt.
Mi a titka annak, hogy néhány színész (Jáger András, Mahó Andrea, Mesterházi Gyula, Molnár Virgínia, Posonyi Takács László és Ungvári István), valamint egy dobos (eredetileg Veres Attila, aznap új beálló, Bakács Zsolt) úgy játssza végig a darabot, hogy ott velük az élen, az utolsó nézőig mindenki jól érzi magát?
A dolog ott kezdődik, hogy ezek a színészek halálosan élvezik, amit csinálnak, éspedig nyilván azért, mert imádják ezt a kellemes szövegkönyvet (Tömöri Márta Grimm-adaptációját még évekkel ezelőtt gyúrta színészek kedvencévé Korcsmáros György, a színház jelenlegi igazgatója, a helyi változatot pedig a rendező, Kszel Attila varázsolta mintegy helyi érdekűvé), amely tiszta, világos és fölöslegektől mentes, ugyanakkor könnyen metakommunikálható, kitölthető rendezői és színészi ötletekkel; számtalan alkalmat ad "belső" poénok kialakulására: a színészlét saját, külön, belterjes világában való lubickolásra.
Ezt nyilván imádja a komédiás, és ha imádja - mert él benne és nem eljátssza -, akkor hiteles, szenvedélyes és önfeledt játéknak lehetünk tanúi, mint ezen a délelőttön. Semmi pánik: a Grimm-történet semmilyen csorbát nem szenved, szép sorjában előadatik a molnár halálától a legkisebb fiúnak maradt macskán keresztül annak összes csalafinta és agyafúrt ötletén át odáig, hogy a legkisebb fiú természetesen elnyeri a királylány kezét. Nincs itt semmi elmodernkedve, átalakítva, minden úgy történik, ahogy a mesét ismerjük mindannyian. Annyi csupán a plusz, hogy a színészek roppant mód vevők a színház a színházban típusú keretjátékra, amelynek során kiosztatnak a Csizmás kandúr című mesejáték szerepei. Élvezik a kellékek, jelmezek ötlettel összehordott egyszerűségét és magától értetődőségét (alacsony költségvetésű produkció, mint a legtöbb gyerekelőadás), élvezik a tökéletes kommunikációt s az egészet a némafilm, vagy a cirkuszi zenészek mintájára lekísérő dobossal, és élvezik a koreográfiai poénokat, amelyeket a Győri Balettal egy fedél alatt élő művészekként maguk parodizáltak egybe e műhöz.
Aztán itt van még a gyermek nézők bevonása a játékba, a gyerekelőadások elmaradhatatlan, mindig sikerre számítható, de korántsem rizikómentes eszköze. Itt ez is jól működött, mert minden ilyen akció illeszkedett a koncepcióba: azokat a szerepeket, amelyeken sehogy sem sikerült osztozniuk, gyorsan ráosztották néhány gyerekre, őket rém ügyesen, pillanatok alatt beavatták, majd feladatuk végeztével útjukra bocsátották. Csak egyetlen olyan pont volt, ahol szegényeket jól otthagyták erdőnek feltartott karokkal vagy 5 percen át. Potyogtak is le a praclik, a többi hasonló akciót azonban jól időzítették, jól mérték ki.
Épp egy ilyesféle közepette tört ki az áramszünet. A juhász köré gyűlt az aranygyapjas, győri gyerekekből helyben rekrutált báránysereg, amikor szürkeség borult a színpadra. Azért csak szürkeség, mert az ügyeletes díszítő (a rendező segédletével) sebtében elhúzott egy oldalfüggönyt, amely mögött utcára nyíló üvegfal van...
Az előadás utolsó 15 perce így, ebben az oldalról beszűrődő fénycsíkban játszódott - a siker tökéletes bizonyítékaként. A nézők pisszenés nélkül nézték, a színészek, mintha mi sem történt volna, játszották végig a hátralévőket. Úgy vonult a király és a királylány fényár és harsonaszó nélkül, hogy az egész mind odaképzelhető volt: hiteles és magától értetődő. A hihetetlen színpadi fegyelem az addig önfeledten játszadozó csapat részéről döbbenetes hatású és imponáló volt. A Grimm fivérek is megdicsőültek, ők is.
Lőrinc Katalin
