A Sziget immáron tíz éves. Az idei, "szülinapi" meglepetés pedig paradox módon éppen az volt, hogy az elõzõ évekhez képest nem volt különösebb változás. A Sziget kialakult, kész van. Beállt egy még kellemes egyensúlyba az üzlet-kultúra-szórakozás hármas mérlegén. (Még a név is ezt tükrözi, hiszen az idei újabb elnevezésbõl kiszorult a Pepsi jelzõ.) Kialakult összetételét s nézõszámát illetõen egy stabil közönség is. (Így a várttal ellentétben nem dõlt meg a tavalyi nézõcsúcs sem.) A még tavaly is érzékelhetõ tapogatózások, továbblépési útkeresések, kísérletezések helyét pedig végleg a rutinos profizmus vette át. Így most már csupán a minõségre és a színvonaltartásra kell összpontosítani ezentúl. A minél jobb körülményekre, programokra, elõadókra, technikára, szervezésre. Elõrelépési kényszer és lehetõség ma már csak ebben lehet. (Persze lehet, hogy csak én érzem így, s a szervezõk, fellépõk nem így gondolják.)

Minden szép csendesen haladt tehát a maga medrében. Sőt, idén még a kisebb-nagyobb izgalmakat jelentő és főként beszédtémát adó botrányok, balhék is a kellő mennyiségben és mértékben fordultak elő, szabályozható, kordában tartható módon, inkább csak felpezsdítve, mintsem megzavarva a szigetlakók életét.
A fent említettek, vagyis az állandóság, kiszámíthatóság pedig a stabilitás előfeltétele, és mintegy védjegye már a fesztiválnak. Egyúttal garancia is arra, hogy az ember tudja, mire számítson, ha kilátogat a Szigetre. (Így felkészül a porra, a sorbaállásra, a Toi-toiokra, és tornacipőt visz, no meg WC-papírt. De tudja azt is, hogy itt minden megtalálható: zene, buli, kaja, pia, extrémsport, nők/pasik, barátok minden mennyiségben. Ismerkedhet, találkozhat rég nem látott ismerősökkel, és sztárokkal, vagy bóklászhat, nézelődhet csupán, kívülállóként, ha éppen arra szottyan kedve.)
És most - a 10. életévre való tekintettel - egy kis számvetés az adatok tükrében, hogy lássuk, mitől is lett a legnagyobb szabású hazai kulturális rendezvény a Sziget Fesztivál.
 Heti több mint 350 ezer látogató (ez kilencszerese a legelső évinek), mintegy tízezer sátorhely, 50 programhelyszín s több ezer fellépő. Diákszigetként indult, Eurowoodstockként, majd Pepsi Szigetként folytatta, végül Sziget Fesztivál lett belőle. Volt majd’ húsz milliós hiánya, volt nullszaldós és volt már nyereséges is. Költségvetése pedig a negyvenszeresére nőtt: a kezdeti 26 millióból közel egymilliárd forintos büdzsé lett. Ám a szponzori részvétel is a négyszeresére nőtt - ma már a költségvetés közel 40 százaléka származik reklámbevételből. És bár a Sziget Kft. szervez a fesztiválon kívül még három, egyenként közel százmillió forintos rendezvényt, a Budapest Parádét, a Hisztéria Fesztivált és a Sport Szigetet, éves forgalmának 80 százalékát még mindig a Sziget Fesztivál adja. Ugyanakkor - ahogy a Népszabadság cikke írja - egy médiabirodalom is kezd mindinkább kiépülni a Sziget köré: a Wan2 magazin, a Sziget.hu Internet oldal és a jövő tavasszal induló TV Sziget létrehozásával. A folyamat tehát most már visszafordíthatatlan.
Az idei év fő kulturális programjainak (koncert, színház, tánc) legmarkánsabb sajátossága talán az a nyitottság volt, amellyel az egyes művészeti ágakon belül szabadon közlekedtek az előadók stílusok, műfajok között, akadály nélkül használva az egymástól legtávolabb eső formanyelveket, kifejezésmódokat - nem volt határ, kötöttség, nem nyomasztott a tradíció. De nem csak az efféle átjárás működött a színen, hanem a békés egymás mellett élés is.
A Nagyszínpadon Sergent Garcia és együttese, a Los Locos del Barrio (azaz A környék bolondjai) a tradicionális kubai zenét, a reggae-t, a salsát és a punk, a ska elemeit ötvözte. A Trans-Global Underground a világzene és az elektronikus hangzások fúzióját hozta létre. Mambo Kurt, a német zenebohóc az elmúlt évtizedek legendás dalait adta elő lakodalmas szintetizátoron. A finn The 69 eyes pedig a gótikus, melankolikus rockzenét egyesítette az energikus, hangos rock&roll-lal, ebből létrehozva a goth&roll stílus. A legmellbevágóbb, legszédületesebb házasítást azonban az ugyancsak finn metálzenekar, a Nightwish alkalmazta, énekesének egy gyönyörű hangú operaénekesnőt, Tarját választva - a kétféle hangzás izgalmasan megfért egymás mellett. A Világzenei Színpadon a svéd Hedningarna a középkori mitikus sejtelmességet árasztó archaikus és az elektronikus hangszereket párosította, a francia P18 pedig a latin őrületet és az ezredvégi Párizs technokultúráját. De volt klezmer rap és klezmer szvit is a világhírű Klezmetics révén, vagy a dzsesszt a hip-hoppal és a DJ-kultúrával ötvöző Orlando Cachaito Lopez a közismert Buena Vista Social Clubból. Az agyonünnepelt egyiptomi-angol Natacha Atlas kicsit egyhangú arab zenéjével szemben pedig Savina Yannatou, görög énekesnő és együttese, akik egyaránt fogékonyak, nyitottak a görög népzene, a barokk, a reneszánsz, a dzsessz és a kortárs zene iránt. Femi Kuti az afrikai népzenét, a dzsesszt és a funkyt, reaggyt, hip-hopot és technót boronálta össze. A madridi Radio Tarifa koncertjén pedig egyszerre szólt az egyiptomi nay, a lant, a duda, a buzuki s az elektromos gitár és szaxofon. De nem mindennapi élmény a Metal Hammer színpadán fellépő két Krisnás együttes, a Replika és a Mantra sem.
A Színház és Táncsátorban is ez a nyitottság, átjárhatóság uralkodott. A repertoár előadásokból válogatott opusok mellett pedig igazi kuriózumokkal is szolgált.

Compagnie Revolution: Triptyk

A legszellemesebb, legmegkapóbb és leglátványosabb példa a stílusok, műfajok találkoztatására talán a francia Compagnie Revolution Triptyk című előadása volt, akik a hip-hop, a kortárs tánc, a jazzbalett, a klasszikus balett és az afrikai tánc elemeit, kifejezésmódozatait találkoztatták össze.
Első etűdjükben, amely a "Kulturális sokk" címet viseli, és a prospektus szerint a mű kedvenc része, egy hip-hop táncos és egy klasszikus balerina táncol - eleinte csak távol egymástól és felváltva, a zene, a fény, a tánc váltakoztatásával (a balett kapja a hideg kék, a hip-hop a piros fényt), majd fokozatosan közeledve egymáshoz és lassanként átvéve egymás mozdulatait, mozgásstílusát és ritmusát. Végül már a zene is egyszerre szól, és ők sem csak egymás mellett, hanem együtt táncolnak, egy igencsak eredeti duót alkotva.
A következő egy "történetmesélős" rész, elképesztő expresszivitással előadva. Egy pici lány jön piros, kapucnis tréningruhában, és egy már-már akrobatikus breaket mutat be, virtuózan, fölöttébb magabiztosan, öntudatosan, szinte gőgös rátartisággal. Ám jön a férfi, talpig fehérben, és durván helyre teszi a lányt, aki megpróbált fölébe kerekedni és elfoglalni helyét a színen: agresszíven a földre löki, húzza, rángatja. "Legyőzi". Majd jön még két "hím", és azok is körbeveszik a pici lányt, hogy végleg megmutassák neki, hol a nő helye, mi egy nő szerepköre. Itt nincs finomkodás, itt kőkemény harc van a két nem között - hip-hop tánccá szublimálva. Végül mégis a nő győz: rátermettségével, ügyességgel, bátorsággal és rafinériával letáncolja a fiúkat.
A későbbi etűdök egyikében egy feketeruhás, fekete bőrű táncos breakje torkollik lassan vad, afrikai táncba: győz az ösztön, a táncában nem tudja megtagadni önmagát. Egy másikban egy balett-táncos lány egy széken ülő hip-hopost táncol körül. Tánca szerelmi vallomás, tele vággyal, vágyakozással (szólhat ez a férfinak, de szólhat a férfi által képviselt szabadabb kifejezési formának is). A legutolsóban a clown szerepben fellépő néger táncos, aki időnként cipőjével bajlódik, egyesével behívja társait, akik mindnyájan, balett-táncostól a breakesig, egy-egy karaktert megjelenítve érkeznek a színpadra. Jókedvű, felszabadult, improvizatív össztánc kezdődik, amelyhez mindenki hozzátesz egy-egy morzsát saját egyéniségéből és táncstílusából.

TÁP Színház: Etchno

Egészen hasonló volt a TÁP Színház Etchno című produkciója is, amely - miként az ismertető írja -, a legmodernebb zenei műfajon keresztül tesz kísérletet a népi hagyományok felélesztésére, életben tartására és megismertetésére. A kettő közös találkozási pontja pedig a ritmus, a technozene ritmusának alapképlete ugyanis megegyezik a magyar népzene alapképletével. Etchno zene és néptánc, népviselet, népi motívumok így együtt szerepelnek a színen.
Az előadás felépítésének is a népművészettel rokon ritmusa van, vissza-visszatérő motívumokkal, ismétlődésekkel. Cigányzenekarral, lábat mosó népdalénekesekkel, hegedűs kísérte cigány mesemondóval, aki már számtalanadszorra mondja el történetét ugyanazokkal a rigmusokkal, szófordulatokkal, csattanókkal, a légyvadászattal (ahol a mindig szellemes, játékos Vati Tamás a légy) s a néptáncosok és breakesek összecsapásaival, amelyekben, úgy tűnik, a breakesek dőlnek ki hamarabb.
Vajdai Vilmosék egy olyan világot teremtenek, amelyben technozene szól ugyan, de a breakesek a néptáncosoktól tanulják a lépéseket, a fogásokat, a figurákat. Az előadás egymásra ereszti, versenyezteti, majd összerímelteti a két stílust. A jelmezeken, elsősorban a lányok kötényén is szerencsésen keveredik a technós és a népi motívum.
A díszlet - Merétei Tamás munkája - nem több, mint egy háttérként szolgáló hatalmas fehér textil. Ám mi mindent tud ez a textil! Olyan rafináltan van kiképezve/szőve, hogy a megvilágítástól függően mindig mást és mást mutat meg magából. Ahogy játszanak vele, úgy kel életre. Hol egy hatalmas keresztszemes terítő, hol szőttes, nap és virág rátéttel, hol háromajtós kapuja egy parasztháznak, hol templomformájú építmény, hol meg a videomontázsnak szolgál egyszerűen vetítővászonul. Önmagában is gyönyörű képzőművészeti alkotás, amelynek különlegessége, hogy nem statikus, hanem többarcú, organikus, dinamikus. Olyannyira, hogy az egyik jelenetben övé a főszerep: a színpad teljesen üres, csak a zene szól és a fal játszik a zene ritmusára a fény segítségével, hol ezt, hol azt az arcát mutatva.
Rendkívül szellemesen, sok humorral és leleménnyel összeállított a videomontázs is (Juhász András, Erik&Ottó, valamint Moczár Krisztián munkája), amely nemcsak háttérül, kontextusként szolgál, hanem önmagában is egy textus, amely mindig dialógusban áll az előtte zajló eseménnyel. Így a kivetítő segítségével múlt és jelen együtt mutatkozik. A színpadon néptáncosok ropják, mögöttük a vásznon, egy régi felvételen népviseletbe öltözött férfiak mintha csak együtt táncolnának velük, s a vetítővászonról tartanák a kapcsolatot a jelennel - furcsa, korokat, nemzedékeket átívelő, a múltat a jelennel összekötő együtt táncolás születik ebből. A példák hosszan sorolhatók - a Táp Színház előadása nagyon átgondolt, végtelenül pontosan fölépített. Igazi összművészeti produkció Vajdai Vilmos rendezésében, ahol a zene, a tánc, a video, a mesemondó szervesen egészítik ki egymást.

Stúdió K: Hólyagcirkusz -
Az utolsó pacc

A Stúdió K Hólyagcirkusza a cirkuszt oltotta a színházba. Előadásuk azonban, amelynek szövegét és zenéjét eredeti dokumentumok és artisták emlékiratai alapján írta és rendezte Szőke Szabolcs, sajnos teljesen elveszett a Színház- és Táncsátornak a Stúdió K-hoz képest hatalmas terében. A hangerősítés problémái és a kintről beszűrődő zaj miatt a szövegeket is alig lehetett érteni. Kár, mert zenés kaszkádlijuk maga az élet. Az előadás a cirkusz furcsa, kettős világát ábrázolja. A kísérő zenekar tagjai hordják lelkükben a cirkusz világának pozitív képét: zenebohócként önálló magánszámokat adnak elő, egyikőjük, a nagybőgős boldogan ugrál kifestve, és még részesévé is válik az egyik produkciónak. Az artisták azonban: az erőművész-fakír, a falábú táncosnő, a majomnő, a villanyember, az oroszlán csak bele vannak kényszerítve szerepükbe - szomorú clownok ők, akiknek a szeme sír, miközben mulattatnak. A cirkuszigazgató, a szemfényvesztésből, ügyeskedésből élő bűvész irányít zsarnokian mindent és mindenkit. Így az általa teremtett világban is minden a csalásra és a megtévesztésre épül. E világ a megaláztatás, a kihasználás világa és a csalások sorozata. Részvétlenül, a végsőkig kihasználja, kizsigereli és megalázza embereit: erőművésze csont sovány, a fakírt összerugdossa, a villanyember pedig végül maga kénytelen lekapcsolni áramkörét, mert igazgatója nem könyörül rajta. Ezt a cirkuszt csak a zenélők élvezik. A fakír is a zene által próbál lázadni (Szabó Domonkos most is rendkívüli intenzitással és hitelességgel játszik).
A Stúdió K kesernyés előadásában a néző is megkapja a magáét. A néző, aki mindig fogékony a csodára, a varázslatra, amely kirepíti őt szürke, hétköznapi világából, és ezért még azt sem bánja, ha becsapják, megtévesztik, vagy ha mások megalázása, kinlódása által születik meg az.

The Forman Brothers: Barokk opera

A prágai Forman fivérek, a három világhírű cseh marionettművész az operát és a marionett játékot ötvözte: 35 centiméteres fa marionettjeikkel egy XVIII. századi (többek szerint az első cseh nyelven íródott) operát adtak elő "A kéményről, ami szempillantás alatt felépült". Történetük szereplői egy kémény, két kőműves, három csintalan gyerek, egy zongoratanár apa és annak felesége. A három matrózinges kis gézengúz nem bír magával, az ördög bújik beléjük, s bizsergeti őket, lábaikban szinte ott remeg a rosszaság. Szellemes és érzékletes, ahogy Formanék bemutatják, hogyan feszíti szét őket a kópéság, s lábaik hogyan kelnek önálló életre. Verekszenek, függönyre kapaszkodnak, rohangálnak, törnek-zúznak, kihasználva, hogy apjuk háttal ülve nekik zongorázik. A felnőttek persze hiába küzdenek ellenük. Formanéknál a hangsúly nem e soványka cselekményen, hanem a játékon, az előadásmódon van. Céljuk a bábjáték műfaji határainak, kereteinek tágítása, átlépése. Náluk ugyanis a két világ között átjárás van, s ők könnyedén mozognak ki és be e két világ között. A bábjáték előtt ülő zongorista például, aki élő játékával kíséri végig az előadást, időnként a legnagyobb természetességgel nyúl be a játéktérbe és igazít meg egy-egy kelléket vagy összegabalyodott marionettfigurát, máskor ő ébreszti fel csiklandozással az egyik álomszuszék marionettet. Ám a bábok is kinyúlnak világukból, és rácsapnak a zongorista kezére. Maguk a bábosok is folyton kiszólnak a közönséghez, de kommunikálnak bábjaikkal is, reflektálnak saját munkájukra, kommentálva a játék folyamatát (a rontást, az összegabalyodást) - személyesen, nem csak bábjaik közvetítésével vannak jelen.
Mi több, a három matrózinges kis gézengúz menekülés közben egyszer csak elkezd növekedni, mígnem ember nagyságúvá válnak, pontosabban élő emberré lesznek, mégpedig épp a három Formanná. Merthogy e három gézengúz rosszcsont tulajdonképpen ők maguk. A két világ itt összeér, egymásba fut, a határok elmosódnak.
A kémény meg? Felrobban - minden szétrepül, a három gézengúz meg egy gólyára ülve boldogan száll tova.

Beregszászi Magyar Nemzeti Színház
és Hobo Blues Band: Hobo - Vadászat

A Hobo Blues Band egykori kiemelkedően jó albumából a zenés műfajt kedvelő, kísérletező Vidnyánszky Attila rendezett előadást. Egy jó hangulatú, ötletes, lendületes revüt, élő zenével, amely félúton van a színházi előadás és a koncert között. A Beregszászi Színház tajgai láthatóan önfeledten, lelkesen és jókedvűen vetették bele magukat e zenés munkába. Hobo hatalmas termetével az irányító: a mesélő, a varázsló és persze mindenekelőtt a szabad szájú bohóc. Ő teremti elénk a mesebeli színteret is az előadás elején, felállítva a díszletet: a gombákat, erdei kisvadakat. A "történet" ugyanis a hajtóvadászattól indul és a lakomába torkollik, az üldözés, üldöztetés, kiközösítés, agresszió, szexualitás, orgia, dorbézolás és tivornya összefonódását, láncolatát mutatva fel. Azt a pillanatot például, amikor a vadász vérszemet kap, majd a vályúnál négykézlábra ereszkedve dorbézol. De persze megmutatja az előadás a másik oldalt is, a félelmet, a rettegést, a lélekszakasztó menekülést. A folyamatot, hogyan torkollik öldöklésbe, orgiába a diszkrimináció. Itt minden az egzisztenciális fenyegetettségre utal.
Mesefigurák elevenednek meg, Piroska, Hófehérke és Szuperman, de itt van Lenin is WC-n trónolva, takarítónők gyűrűjében. A háttérben pedig ott virít vészjóslón a kifeszített, lenyúzott bőr látványa. Igaz, az előtérben még ott kecsegtet a menedéket, nyugalmat jelentő karácsonyfa is az ajándékokkal, a kisvasúttal és a békével, csakhogy e karácsonyfa tűlevelei már rég lehullottak, elszáradtak - a vágyott világ hamvában holt, beteljesülhetetlen ígéret maradt csupán.
Az előadásnak szépen, tudatosan felépített koreográfiája van. Csupán befejeződni nem tud, vagyis többször fejeződik be. Miként ez a fejezet is, nem hagyhatom ugyanis szó nélkül: a technikusok/szervezők a Sziget közhangulatának "nyomására" rendszerint abba a hibába esnek, hogy kényszeresen úgy érzik, túl kell licitálniuk, utol kell érniük hangerőben a többi színpadot, és ez bizony legtöbbször a produkciók rovására megy, ahogy ebben az esetben is.

CandoCo Dance Company: Triple Bill

Bár kicsit kilóg a sorból, végül ide sorolnám a brit CandoCo Dance Company előadását is, akik viszont a mozgás, a táncművészet világát nyitották meg a mozgáskorlátozott emberek előtt, a kerekes székesek, végtaghiányosok és a siketnémák előtt. E kortárs táncegyüttes, amelyben ép és sérült egyenjogú félként van jelen és mozog a színpadon, 1991-ben alakult és csodát művelt: nem sérült emberek megható, kicsit suta, szánalomkeltő terápiás produkcióját látjuk, nem is épekét, akik felkaroltak s befogadtak csapatukba néhány sérültet, felhasználva azok különösségét, jelenlétük bizarrságát a táncos produkcióban, ekként erősítve a hatást. Olyan csapatot látunk, amelynek tagjai, bár különböző mozgásképességűek, mégis egyenrangúan és szervesen működnek közre az előadásban. Egy mozgáskorlátozott például kerekesszékével olyasmire is képes, amire más nem. Egy amputált végtagú hajlása, forgása más értelmet nyer, s a mozgás erejének, dinamikájának csodáját olyan dimenzióból képes felfedni, amire egy ép ember soha nem lenne képes.
Előadásukban, amely a Triple Bill címet viseli, három rövidebb koreográfiát mutatnak be, többek között a világhírű Javier de Frutosét.
Az elsőben (Phasing) egy ép férfi, egy siketnéma nő és egy kerekes székes mozgássorai kapcsolódnak össze. Mozdulataik egymásrautaltságról és egymás iránti feltétlen bizalomról, kölcsönös függésről is tanúskodnak. A lány a mozgó kerekesszék elé fekszik, és az előtt gurul, teljesen a székben ülő férfira bízva magát, más alkalommal a férfi ölébe kuporodik, az karjaival felemeli, átemeli a széken - fizikailag is a társadalom által gyengébbnek, betegnek ítélt nyújt védelmet, biztonságot, támaszt. A kerekes székesnek az ép férfivel is hasonlóan kölcsönös a kapcsolata; egymástól tanulnak, egyformán nyitottak: először a sérült veszi át az ép férfi mozdulatait, annak torz, kifacsarodott pózait, majd az az övéit, ahogy lehajol, felegyenesedik, fordul székében, amelynek teljesen ura, azt csinál vele, amit akar. Az etűdnek humora, öniróniája is van.
A másikban (Sour milk) három sérült nő ül talpig fehér, fodros ruhában egymás mellett (így fogyatékosságuk sem látszik, hisz ruhájuk takarja), s háremként körbevesznek egy álló férfit, aki föléjük magasodik. Dobok szólnak s megkezdődik egy furcsa rituálé: a testek lassan, alig mozdulva átveszik a dobok ritmusát - csupán a fejek, nyakak, karok, kezek, törzsek rezdülnek, rándulnak, mozdulnak. S a dobok ütemére lassanként egy organizmussá válik négyesük. A nők magukra maradva egymás mögé ülnek egy vonalba, a sokkarú Sivára emlékeztetőn, majd ki-kimozdulnak e sorból törzsükkel jobbra-balra hajolva: egyéniségük, egyediségük ki-kitör.
Az utolsó rész (Shadow) fejezi ki talán leginkább a csoport szellemiségét. Itt már nincs takarva, leplezve, jelmezzel vagy művészi koncepcióval feloldva a sérültség foka. A táncosok felsorakoznak egymás mellé egy vonalba, s egymást érintve mozgássorokat indítanak el. Mechanikus, ismétlődő mozdulatsoraik azt sugallják: mintha csak egy gépezet részei lennének, ahol mindenkire egyaránt szükség van, ahol mindenkinek megvan a maga feladata, saját funkciója. Majd párok alakulnak, és a párok kialakulásában semmilyen szerepet nem játszik a testi épség. A másság itt egyszerűen nem szempont; nem jelent sem negatív, sem pozitív diszkriminációt - még a tánc területén sem. Előadásuk ettől igazán megrázó.

Fiatal koreográfusok estje

A Színház- és Táncsátor másik állandó erénye, amellett, hogy világsztár előadókat léptet fel, hogy minden évben a fiatal koreográfusok fórumává is válik, teret engedve a megszólalásra, a megmutatkozásra.
Fehér Ferenc többszörösen díjnyertes, egyszemélyes produkciójában, az Avondoban minden csupa koncentráció, csupa figyelem, csupa összpontosítás. Mint egy madár, ül piros gatyájában, begubózva, kicsavarodott pózban, felfelé tartott lábbal, rezzenéstelen. Egy fénycsíkot figyel. Majd nagyon-nagyon lassan megmozdulnak "madárlábai". Lassan feláll, s apránként rátalál a mozgásra, a mozdulatokra, végül a táncra és féktelen, heves törzsi jellegű táncba kezd. Fehér tánca rítus - beavatás és beavatódás a mozdulat örömébe, igaz, ,nep épp nézőbarát módon.
Szabó Csongor önironikus Monsterjában (amely szörnyeteget és könnyező pálmát egyaránt jelent) kioldott fűzőjű balerinaruhában táncol; a Hattyú halálát adja elő, ironikusan kiforgatva, egyszersmind rendkívüli érzékletességgel megragadva a nőiességet, a lágyságot. Szabó jó humorú ugyanakkor nagyon érzékeny. Nevet és nevettet, miközben poklokat megjárt és meggyötört. Produkciója szép, letisztult és autentikus.
Velencei Mónika Baba utcájában viszont, bár rendkívül hatásos a téma (egy bénult ember vergődik, inni akar, s a földön fekve erőlködik, próbálkozik, gyötrődik, hogy elérje poharát, de nem megy, így végül a lábával emeli szájához a boros poharat), a megvalósítás megmarad a felszínen, s csupán a formába, a külsőségekbe kapaszkodik.
Ennek épp ellentéte Gergye Krisztián, aki rendkívüli belső intenzitással éli meg azt, amit elénk tár. Ettől lesz előadása elementáris hatású. Kíméletlenül szókimondó, leplezetlen önvallomást láthattunk tőle. Egy szál alsógatyában áll előttünk, külsőleg, belsőleg egyaránt lecsupaszítva; és belső küzdelmét, gyötrelmét mutatja, amelyben lassanként "ki-kitüremkedik" a benne lakozó nőiség. A testéből szinte női domborulatok, idomok születnek, olyan lágy lesz, olyan kecses. Ekkor szoknyát húz, és női álarcot rögzít tarkójára, így amikor előrehajol vagy háttal áll, ez a női arc látszik - nővé alakul. Két arca, két egyénisége között vergődik, őrlődik. A küzdelemben végül lassanként felülkerekedik a nő. Lapockáiból mellet formál, lábára harisnyát húz, női cipőt, és piros ruhát ölt. Egy kaleidoszkópszerű, sokszínű kivetített kép előtt barátkozik, ismerkedik új szerepével: "szokja magát". Majd a saját árnyéka látszik a falon, azt vizsgálja, figyeli, ahogy az mozdul, rezdül.
Ehhez a bensőséges feltárulkozáshoz Gergye a jávai tánc lassabb tempójú, meditatív formanyelvét választotta. Forma és mondanivaló így tökéletes harmóniában van.
És végül, de persze nem utolsósorban, megint ott zsongtak a Színház- és Táncsátor körül dobjaikkal a Méhek, azaz a fekete-sárga csíkos dreszbe öltözött Méhes Csaba és Hargitai Gábor. Akik többek között ahhoz is remekül értenek, hogyan kell megénekeltetni, összekovácsolni és jó hangulatba hozni a közönséget. Olyannyira, hogy már kialakult rajongótáboruk is van, így sokan nem csupán véletlenül keveredtek aznap a Színház- és Táncsátor közelébe. Méhesék kiforgatnak, parafrazeálnak mindent, legyen az afrikai, ősi rigmus vagy népdal, sajátosan beépítve szövegeiket lábszagról, Barbie babáról, ütve fúróról. Összekötő szövegeik sem nélkülözik a humort, igaz, produkciójuk csak azoknak való, akik nem vetik meg az infantilizmust.

MARIK NOÉMI