Nyilván elvárható a recenzenstõl, hogy elfogulatlan legyen egy kulturális rendezvény értékelõ bemutatásakor. Tárgyilagosan vizsgálja annak mûködését, azaz ne csak a programok szervezését, szervezettségét vegye tekintetbe, hanem ügyeljen például a csapolt sör hõfoka mellett annak maligánfokára is, illetve tesztelje a "budik" európaiságát. De elvárható-e ilyen széles körû, szigorú vizsgálódás olyasvalakitõl, akinek az adott rendezvény (illetve az ott szereplõ mûvészek és a különbözõ programok) oly sok pozitív élményt, esztétikai élvezetet nyújtottak az elmúlt tíz évben, aki tehát mindközönségesen elfogult? Aligha. Rögtön le kell hát szögeznem, a Szigeten én rajongó vagyok, a rajongó hangja szól e helyt, nem a higgadt recenzensé. Rajongok zenekarokért, zenékért, elõadókért, akik közül nagyon sokan - õszintén szólva meglepõen sokan - voltak már vendégek ezen a fesztiválon. És mi okozhat nagyobb örömet egy rajongónak, mint hogy kedvenceit élõben láthatja, hallhatja, nekik tapsolhat sok ezer rajongótársával együtt? Most tehát egy rajongó jegyzetei következnek.

A legkedvesebbek

Nehéz megmagyarázni, milyen érzés majd tizenöt évnyi várakozás után ismét élőben látni Robert Smith-t és zenekarát. Mert bár a The Cure az utóbbi öt-hat évben már nem olyan termékeny, mint fénykorában, a nyolcvanas években, két dologban továbbra is verhetetlen. Egyrészt: az együttes par excellence kultuszbanda. Robert Smith szénaboglya frizurával, szinte riasztó, szándékosan színpadias sminkjével, hol kétségbeesett, hol kivételesen vidám hangulatú, de mindig összetéveszthetetlen egyéni stílusú dalaival már rajongóinak harmadik nemzedékére tesz hipnotikusan vonzó hatást. Másrészt az együttes színpadon még mindig szó szerint a legjobbak közé tartozik. Úgy játszanak két-három órát, hogy nem élnek a legtöbb sztárra jellemző allűrökkel, a figyelem fenntartására és az üresjáratok elleplezésére szolgáló színpadias gegekkel. A közönség pedig általában hálás ezért - nem volt ez másként a Szigeten sem. Szakadó esőben hallgatta végig a több ezer ember a Nagyszínpad történetének leghosszabb koncertjét. Pedig a műsor nem volt könnyű falat: Smithyék elsősorban sötét hangulatú, kevésbé sláger jellegű, de rendkívül igényes hangszerelésű és hatásos dalaikat játszották. Ezzel elsősorban a megszállottaknak (azaz a magamfajtáknak) okoztak nagy-nagy örömöt. Csak a koncert vége felé, a ráadásokban hangzott el néhány, a nagyközönség előtt is jól ismert sláger. De láss csodát: a rossz idő ellenére a tömeg végig kitartott, és boldogan tűrte a megpróbáltatásokat. A Smith-féle recept ismét bevált, a "kúra" megint katarzist eredményezett.
Egészen más irányból támadt a gyanútlan közönségre az Iguána, azaz Iggy Pop. A punk keresztapja, az önpusztító és főnixmadárként mindig újra feltámadó James Jewel Osterberg (ez Iggy eredeti neve) harmadszor járt Magyarországon és másodszor a Szigeten. 1967 óta játssza vad, autentikus fehér rockját, előbb legendás zenekara, a The Stooges élén, majd a 70-es évek közepétől szólóban, változó összetételű kísérőzenekarával. Annyi mindent el lehetne mondani róla, s annyi mindent el is mondtak már, hogy e helyt talán elég az, amivel a Sziget kalauzban jellemezték: "Nem jóképű, egyszerűen csak a legnagyobb." Iggy ötvenöt évesen is őrületes hangulatú koncertet adott, félelmetes mennyiségű energiát felemésztve vibrált a színpadon, magával rántva a dionüszoszi rockőrjöngésbe a Nagyszínpad idei talán legnépesebb közönségét. Neki sem kellett alibi, hiszen az utóbbi tíz évben megjelent négy lemeze is telitalálat; dalainak nem csak a hangszerelése kiváló, de a szövegük is mond valamit. És amikor Iggy, ez a kitaszított vad gyermek, ez a poklokat is megjárt, elátkozott költő a buli végén elénekelte legrégebbi dalait, a magányról, a frusztrációról, a minket körülvevő vacak világról (No fun, TV eye, Wild child, I wanna be your dog), akkor az ezredelő fiataljai és az ezredvég öregjei egyaránt vele tomboltak, vele sikoltoztak.

És akik még nagyon jók voltak

Persze idén sem csak két zenekart volt érdemes meghallgatni a Szigeten, hiszen több ezer előadó lépett fel a tucatnyi színpadon. A Nagyszínpadon például a The Cure első napi szereplése után is folytatódott a sztárparádé. Újra eljött az igényes dark zenét játszó tinikedvenc finn HIM. Ismét itt láthattuk a német zenebohócot, Mambo Kurtot, aki elektromos orgonáján a heavy metaltól a punkon keresztül Madonnáig és a Depeche Mode-ig mindent képes megszólaltatni és karikírozni. Iróniáját fokozza blazírt arckifejezése, látszólag halálos komolysága. Itt volt az angol-indiai TransGlobal Underground, akik az elektromos hangzásokat keverik ázsiai és afrikai népzenékkel, rendkívül igényes zenei világot eredményezve. Fellépett Németország legnépszerűbb punk-rock zenekara, a Die Toten Hosen is, akik húszéves pályafutásuk alatt semmit sem veszítettek energiájukból és humorukból, ez pedig nem csak az idelátogató német rajongóiknak elragadtatását vívta ki. Újra láttuk a szimfonikus heavy metalt játszó finn Nightwisht, akik tavaly még a Metal Hammer Színpadon arattak sikert, akkorát, hogy idén már nagyobb közönség előtt szerepelhettek. Végül a latin ritmusok kedvelői sem csalódtak, hiszen fellépett Jovanotti is. Ez a rendkívül szimpatikus, aktív békeharcos olasz fiatalember nagyon pörgött tizenhét tagú kísérőzenekara élén. Sokszor bizonyult kicsinek számára a színpad, ilyenkor a közönség soraiban folytatta jazzes latin rapszövegelését; energikus előadásmódja már-már Iggy Pop legendás teherbírásával kelt versenyre. Ő adta a Sziget talán legjobb hangulatú koncertjét - aki látta, biztosan szívébe zárta a moralista rapmestert.
Szóljunk néhány szót a Világzenei Nagyszínpad fellépőiről is. A műfaj sztárjai voltak jelen. Ismét eljött a világhírű amerikai klezmer társulat, a Klezmatics, és az egyiptomi hangkirálynő, Natacha Atlas. Jelen volt az ötven fölött váratlanul, de teljesen jogosan világsztárrá avanzsált zöldfoki-szigeteki énekesnő, Cesaira Evora is. És nagy sikere volt a norvég énekesnőnek, Mari Boinénak s a guineai Mory Kanténak is, aki a 88-as emberi jogok-koncerten már járt Magyarországon.
Nagyon jó volt a Szigeten lenni ebben az évben is. Jó volt a hangulat, sok remek előadót láthattunk, és a sör is elfogadható minőségű volt. Az évforduló alkalmából sokan visszasírják az első évek családiasabb hangulatú Diákszigetét. Én nem tartozom közéjük. Tudom, hogy a szervezőknek csak az előremenekülés lehetősége adatott meg. Bővítették, sokszínűbbé tették a rendezvény programját, hogy több látogatóval számolhassanak, ehhez pedig szükségük volt a multik támogatására. Az eredmény: több százezres látogatói tömeg, kicsit drágább belépők, ugyanakkor nemzetközi hírű és színvonalú előadók jelenléte. Olyanoké, akiket a Szigeten kívül csak elvétve láthatunk Magyarországon, és akkor is egy szigetes napijegy árának a többszöröséért. Olyanoké, akik életre szóló élményt nyújthatnak rajongóiknak...

SÓLYOM ATTILA