Ez már bizonyára a korral jár, hogy az ember egyre több, személyét is érintõ jubileumba botlik. Röpködnek az évszámok: tizenöt, húsz - s tényleg, már akkor is...
Bár az kétségtelen, nem tõlem érdekesek ezek az évfordulók.

*

Nyáron ünnepelte a 15 éves születésnapját a Kőszegi Várszínház. Kis ünnepség a vár lovagtermében, itt vannak az alapítók, az akkori polgármester, az igazgató, Bánffy György, aki a kezdetektől fogva gyakran játszott itt, s a mostani vezetők. Pócza Zoltán igazgató beszédében sok-sok név, az igazgatóktól kezdve a takarítónőkig. Merő Béla művészeti vezető a másnapi Tóték-bemutató lázában méltatja az elmúlt időket, amelyek a magyar történelmi drámák bemutatóival kezdődtek, hogy aztán az évek múlásával a klasszikus vígjátékok váltsák föl őket. Molnár Piroska a művészek nevében a háttérben dolgozók munkáját köszöni meg, majd ahogy az lenni szokott, pezsgő, pogi, torták és emlékajándékok, erre az alkalomra gyártva, kis vodka, kis virág - és kiállítás, fotókkal, tárgyakkal, jelmezekkel, korabeli hivatalos papírokkal. Vitrinbe került például az 1988-as fizetési jegyzék - érdekes. Ez a kiállítás.

*

És húszéves a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház. Sok-sok személyes élmény fűz hozzá engem is, de kétségtelen, ez az évforduló sem tőlem érdekes.
Május tájékán jön a levél, hogy lesz ez a húsz éves buli.
Kiadvány készül, CD-vel.
Mintha érettségi találkozóra készülne az ember.
Aztán a nagy napon, 2002. szeptember 14-én, majd húsz évvel az akkori nyitó előadás, a Ruszt József rendezte Az ember tragédiája bemutatója után délután háromkor társulati ülés: Stefán Gábor igazgató röviden köszönti az egykori és mostani társulati tagokat, majd filmvetítés - montázs az elmúlt húsz év előadásaiból, szöveg nélkül, hatásos aláfestő zenével. Élők és holtak egyaránt a vásznon (az utóbbiak közt olyanok, mint Máriáss József, Hetényi Pál, s a megrendítően fiatalon eltávozott Kerekes László), szívszorító és derűs egyszerre. Majd következnek a "hivatalnokok", a város és a megye vezetői - s emberi hangon szólalnak meg. De ez itt megszokott. Stefán Gábor statisztikai adathalmaza váltja ki a legnagyobb derültséget, hiszen amellett, hogy elhangzik, hány előadást (4541), hány produkciót (195), hány dolgozót (829) és mennyi próbaidőt (négy és fél év folyamatosan) lehet lajstromba venni, az is fölsoroltatik, hány méter anyagot használtak föl a jelmezekhez (40 km), hány méter rétegelt lemezt építettek be a díszletekbe (42 labdarúgópályányi), hány szál cigaretta (9 millió), mennyi kávé (24 ezer), sör (800 ezer korsó) fogyott a büfében, mennyi autóutat tett meg a társulat (ötszörös Föld-Hold távolság oda-vissza), víz-, gáz-, áramfogyasztás családokra lebontva (több száz évre lenne elég), és ráadásnak, hány telesírt zsebkendő (28 ezer) használódott el és hány liter könny (11 liter) folyt el.
Aztán az előtérben fogadás. Hideg, meleg étel, pezsgő, bor. De nem ez a lényeg. Itt szólal meg Ruszt József, az alapító, aki mára már legenda, és Halasi Imre, aki Rusztot követte az igazgató-főrendezői székben. Barta Mária Zalaegerszegen a másik legenda, és éppen születésnapja van - hogy ez kiderül, az a valaha itt dramaturgoskodott Böhm Györgynek köszönhető, aki mint minden évben, ezúttal is virágcsokorral köszöntötte a népszerű színésznőt, igaz, most nyilvánosan.
Aztán este nyolckor gála. Sokan föllépnek azok közül, akik innen indultak, s azok is, akik most itt vannak. R. Kárpáti Péter maga írta versben emlékezik a múltra, Fekete Gizit, Nemcsák Károlyt, Mikó Istvánt, Bakai Lászlót most is ugyanolyan szeretettel fogadják, mint hajdan. Egervári Klári és Siménfalvy Lajos lép színpadra utoljára. Ott állnak ketten a színpadon, operetteket énekelnek, közben egymással beszélgetnek, az emlékeikről, s mintha megállna az idő, a közönség őrjöng, pedig semmi különös nem történik, legalábbis úgy tűnik, de végigpörög egy-egy élet, vagy inkább mindnyájunk élete, amikor elmúlik fölöttünk az idő, de talán valami nyomot mégiscsak hagyunk, reméljük.
Aztán megint buli. Most már asztalos vacsora. Pörkölt. A klubba nem lehet beférni. Többen már igen érdekes állapotban. Persze, az élmények, meg persze, az alkohol. Bagó azt mondja, mintha érettségi találkozón lennénk.
Másnap reggel aztán eszembe jut, hogy ki-mindenkivel nem beszéltem, hogy elmentünk egymás mellett, mert mindenkire nem jut idő - de hát ez mindig így van ilyenkor. S fölvillannak előadások képei, amelyeket nem is emlegetünk, annyira természetesen élnek bennünk, pedig Babel Húsvétja, Az ördögök, a Mándyból készült Mélyvíz, a Három nővér (a most szintén 20. évét ünneplő Katonával egy időben, Ruszt itt, Ascher ott), aztán a Halasi-érában Kiss Irén Mayerlingi fondorlatokja, Pozsgai Zsolt Horatiója, Hevesi Sándor Császár és komédiása, aztán a Svejk, az Ahogy tetszik, Bulgakov Kutyaszívje (Kerekes Lászlóval) és az örökzöld Charley nénje határozott színt hagyott a magyar színház palettáján. A filmvászonról a színpadra került Mefisztó, az innen induló Gazsó Györggyel, és az Egerek és emberek, ugyancsak vele. A Verebes rendezte Idelenn a vidéki színészlétről és az ő Sok hűhó semmiértje. Aztán Bereményi megrendezi Az arany árát színpadon is, Bagó Bertalan a Kurázsi mamát, vérlázítóan izgalmas előadásban, siker a könnyebb műfaj is, a Hegedűs a háztetőn, A tizedes meg a többiek, a My Fair Lady. Alföldi tavaly Schillernek Az orleans-i szűzét állította színpadra a kirobbanó tehetségű Pap Lujzával, aki idén a Bereményi rendezte Lear királyban Cordelia.
És tudom, kár volt belekezdenem ebbe a fölsorolásba, csak sértődés lesz belőle, jogosan, mert nagyon sok tehetséges, jeles művész és előadás kimarad.
Nem említettem a Nyílt Fórumot sem, ahol éveken át a kortárs magyar drámát boncolgatták dramaturgok, kritikusok, irodalomtörténészek Békés Pál ötletére, Merő Béla kitartó küzdelmeivel, a színház pártfogásával.
Vagy itt van a díszlettervező, az ízléskommandós Menczel Róbert - ahogy barátai egyike emlegeti, és a jelmeztervező Laczó Henriette, Zsótér Sándor, akit dramaturgként tartottak a színháznál, de gyakran színészként is színpadra lépett. És itt vannak a mára már nagy öregeknek számítók, Balogh Tamás, Zalányi Gyula, Wellmann György, Czegő Teréz, vagy a hajdani remek súgó, Salamon Emőke, aki most a színház művészeti titkára, s a rettegett, de szeretett, húsz éve a színház gazdasági igazgatója, Wettstein Tibor - ők is kihagyhatatlanok, és ők is valamennyien részesei annak, amit egyszerűen Hevesi Sándor Színházként emlegetnek.

LŐKÖS ILDIKÓ