Most döntöttek úgy, eddig tartott. Belefáradtak. Több mint tíz év a filléres gondokból, a be nem váltott ígéretekbõl elég. Ügyük pártsemleges. Veszkõdtek. Mert mit is tesz ma a világpolgár? Bigbraderezik. Emberi méltóság? Közjó? Az egyéni lét partikularitását minek is fényítené a nembeli.

Zárta kapuit a Ruttkai Éva emlékszoba. A szeretet működtette idáig. Élt két csodálatos színész, akik életük utolsó szakaszát összekötötték. Volt egy nagy ház, amelyből személyiségüket idéző tárgyaik egy részét sikerült egy kicsibe átmenteni. Még a vadgesztenyefák is a kertben, az ajtóig az apró ösvény, mind-mind varázslatot előlegezett, a saját élet nyamvadtságából kiszakítót. Ruttkai Éva mosolya, hangja szárnyaltatott, vele hitele lett a szépnek, a jónak, az igaznak (gonosznak - utolsó szerepe az Öreg hölgy a Dürrenmatt-darabban). Latinovits-Szindbád, Latinovits-őrnagy (Tóték), s az ostorát pattogtató varázsló (Mario és a varázsló). Itt, az aprócska szobákban tárgyaik. A szövegtanuló kerevet, az állólámpa, az öltözőasztal, a könyvespolcon százszor lapozott kötetekkel. A falon az emlékképek. Relikviák lennének csupán, ha nem izzana bennük még most is az a szerelem, amely a két embert egymáshoz kulcsolta. Értékük ez is. Nem lehet őket szétválasztani. A lelkek még itt szuszognak. A közönség érezte ezt és elzarándokolt ide. A hivatalt azonban ilyesmi nem érdekli. Ruttkai Éva lánya, Gábor Júlia és Szigethy Gábor mindeddig hiába próbálkozott. A magántőke olyan árat kér (a színészóriások levelezése), amelyet nem lehet megfizetni. Most egy ideig zárva marad a kertkapu.

Maurer Dóra: Gemini 4/B, 1997
BÚCSÚKIÁLLÍTÁS volt a Collegium Budapestben is. Maurer Dóra szervezte ezeket a bemutatókat, olyan kortárs alkotók számára, akik kísérletező kedvvel néztek szembe a kor vizuális kihívásaival, akik a fény, a tér, a szín, a forma lehetőségeit kutatják a megváltozott eszközök teremtette körülmények között. Maurer évtizedek óta vállalja a bátorító szerepét. Egyetemen tanító tanárként nem vezet, nem irányít, hanem világra nyit és látni segít. Akiket "megszelídített" (A kis herceg), azokért felelős. Nyilvánosságot szervez számukra, s figyelemmel kíséri őket. Alázattal szolgál. Ahol lehetett, ott fórumot talált. Így rendezett a Collegium Budapestben kiállításokat évekig. Hogy a tevékenységhez anyagi fedezetet szerezzen, pályázatokat írt. Ide- és odafolyamodott - hiába. Most szüneteltet.
Ennek a két ajtónak a zárulása fájdalmas kirekesztettséget teremt. Jó lenne, ha mindezt a politikai szélirányra foghatnánk. De kormányok mennek-jönnek. A preferencia változó. Ezek a kezdeményezések, mivel nem partikuláris érdekeket szolgálnak, hivatalosan nem támogatottak. Talán nem is ezt igénylik, hiszen minden moston túlmutatók. Kicsit elfáradtak, de újrakezdik. Vesztesek csupán az élményekből kimaradók.

*

REÁLIÁK - CSANÁDI JUDIT. Misztikus a múlt és misztikus a jövő. Gellért B. István kitalálta a növekvő várost. Így most már nemcsak a jövővel, de már a múlttal is játszhatunk. Játszunk is, mi is, valamennyien. Minden padlás és minden pince sejtelmességek helyszíne. Nem kell a valódi valóság. Sem a valós múlt, sem a valós jelen. Csak az kell, amit kitalálunk magunknak belőle. Csanádi Judit szuterént talált a poétikus VI. kerületben, ahol mindig csak az eklektikus jelen létezik. Múlt csupán a kilazult járdakő és a lehullott vakolat. A földfelszín számára "souterraint" rejt, jól elkülöníthető korszakolással, melyben az első a véletlenül talált hely, a második a tervszerűbb, a harmadik a szentély. (A Közép-Dunai Viking Labirintus a Hajós utca 39. szám alatt volt látható szeptember 18-tól október 13-ig.) Csanádinak sikerült hiteles tereket teremtenie - pedig ehhez eszköze nem volt más, mint a terméskő és a gyertyafény -, bebizonyítva ezzel, hogy számára elég egy érdemleges szkéné, s akkor érdemleges a látvány is.

Gerhard Munthe: Idill, 1886
NORVÉG TÁJAK. Játsszunk. Álmodjunk Barbizont magunknak, hatalmas, lombos fákat, szikrázó fényeket, harsogó zöldet, bársonykék eget, pipacsos réteket. Hat norvég festő együtt tanult Münchenben, s barátságuk akkor is folytatódott, amikor néhányan közülük Párizsba költöztek. 1886 nyarán összegyűltek az Oslo közeli Baerumban, a Fleskum-tanyán. A közös vakációzásból művésztelep született. Gyönyörű Stokkavannet esti fényben (L. Kielland képe). Párállnak a szelíd lombok. A képeken minden békés és szelíd, a csordogáló patak, a kaszáló, a legelésző lovak, a furulyázó fiú a tóparton és az erdei ösvényen kutyájával pihenő fiatal lány, a tanyaudvaron ruhát teregetők. A felhők is csak azért bodorodnak, hogy harmonikus legyen alant a lomb látványa. Itt a nyár örök. (Szépművészeti Múzeum)

*

A MÁCSAI NYOLCVAN ÉVES. Nem a fiú, a papa. Mácsai István. Életkora csupán azért érdekes, mert alkotói eszmélése a szocialista realizmus kibontakozásának idejére esett. Jó képeket festett ő az ötvenes években is. A munkások arca, mozdulatai, s a különféle műhelycsarnokbelsők hitelesek. Dinamikus ecsetkezeléssel, ragyogó színekkel készítette őket. Ezeken a képeken minden csupa lendület. Aztán Mácsai magának egy másféle realizmust talált. Nevezhetjük ezt fotórealizmusnak, vagy hiperrealizmusnak. Szinte jégpáncéllá merevedett minden téma. Pest (nem Buda) házai, gangjai - utcarészleteit a mozdulatlanság uralja. Olyan mozdulatlanság, amely a nyüzsgőt idézi. Előhívja a szagokat, a zajokat, a lökdösődést, azt a valót, amelyet látszatra épp kizárt. Varázslatos világ ez. (Vigadó Galéria)

*

JAKI. Műterem ígéretével jött haza. Abban reménykedett, hogy végre értik majd, s becsülik műveit. Amerika nem volt az ő világa, mint ahogy az sem volt az, amit ötvenöt évesen itt hagyott. De művész volt és alkotni akart. Teljes odaadással dolgozott New Yorkban, felfedezte magának a zsidó kaballisztikát. Megragadta a héber betűk csodája, s mindaz, amit magukban rejtenek. "Belülről kifelé". (A képzőművészet jól elkülöníthető pólusai: az egyik leképezi, a másik alkotja a valóságot. Jaki az utóbbiak közé tartozott. Nem értették. Nem értette az a közeg, amelynek elsősorban festette azokat a képeket. Jaki 1994-ben meghalt. Haláláig várta, hogy hazakerüljenek festményei. Nyolc év elmúltával a magyar közönség is megnézhette ezeket a műveket, 2002 szeptemberében, a Zsidó Múzeumban. A művész reménykedett abban is, hogy műterme lesz.
Számára ez meg nem adatott.

Sorino: Kakas
De műtermek sokasága szolgálta a művészetet. Kezdetben, a XIX. században még magának épített ilyent, aki tehette. Családja, vagy a maga sikeres élete megteremtette számára a "mű"-alkotáshoz az "ideális" feltételeket. Később ezeket már a fenntartó hatalom teremtette. Nagyszerű tereket építtetett, amelyeket azok számára utalt ki, akik ízlésének megfelelőt alkottak. Az Ernst Múzeum kiállítása mintegy százötven évet kísér végig alaprajzokkal és műteremfotókkal. A bemutatót időrendben Kondor Béla zárja. Ő 1970-ben kiugrott az alkotáshoz megfelelő fénnyel és térrel bíró műteremablakon. (Budapest, a művészetek városa, Ernst Múzeum - december 4-ig)

*

Vannak terek, amelyek bezárnak, és vannak, amelyek kinyílnak. A V. A. M.-design Király utcai bemutatóhelye bővült az általuk megvásárolt Király-borászat pincéivel. Mintegy kétezer négyzetméter. A V. A. M.-design lakberendez. Vagyis környezet alakítására alkalmas tárgyakat forgalmaz a jelen "igényeseinek". Mivel használati tárgyakról lenne szó, elemzésekbe kellene bocsátkoznunk. Nem tesszük. Örvendezünk egy új térnek, melyben most egy remek mexikói szobrász, Juan Soriano művei láthatók. Mind az antik világ, mind a régi századok vonzása különös életre kelt műveiben. Ő minden ízében kortárs, aki szakítani tudott a munkásságát elindító muralisták hagyományaival. Mindent tud és használja is azt az eszközrendszert, amit a szobrászművészet a XX. századig megalkotott. De nem akar ideológiákat. Az életerőt és az életörömöt hirdeti. Játékos, komoly, szenvedélyes, anyaga a fa, a bronz, a vas. Művei így is lüktetők. Ironikusak kicsit, és szeretetteliek. Gyönyörű a pince, a szobrok egyike-másika vágyná a kék eget, a föléje feszülőt. (Joan Soriano, V. A. M.-design, Király utcai kiállítóterem)

*

ERNYEDETLENÜL. XX. SZÁZADI MAGYAR ALTERNATÍV MŰHELYISKOLÁK. Mert mindig van a hivatalos és mindig van - ugyanakkor - ami nem az. Az utókor dönt. Az érdemesnek csupán egy ideig (jeladás mértéke) életben kell maradni! A képzőművészetben is volt az akadémikus oktatás és volt a másik. Akkor is, ahogy most is, volt úrilányok és úrifiúk hímzőköre, volt szabadidő, s az ilyesmi, a festegetés, a rajzolgatás nagyon kellemes foglalatosság. Oh, be sokan teszik. (Majd minden sarkon kiállítóterem, a falakon meg művek.) De akkor még volt más is. A sokfélék között volt olyanfajta is, amelyet szándékkal szántak. Szablya-Frischaut Ferenc magániskolája és a KÉVE az első egyesített képző és iparművészeti kiállítás 1907-ben. Kiadják a Ház című nemzetközi színvonalú folyóiratot, majd a Kéve könyve kiadványsorozatot. Kaesz Gyula belsőépítészeti oktatási módszere és reformja az Országos Magyar Iparművészeti Iskolán (a növendékek elgondolásai 2002-es V. A. M.-designok), OMIKE képzőművészeti szabadiskola, 1920-tól. Fényes Adolf, Hermann Lipót, Gádor István jár ide, s az ismereteit itt bővíti Vajda Lajos. Bortnyik Sándor magániskolája (1928-1938). Ő a Bauhaus szellemében komplex programot alkotott, festészet, plasztika, építészet, színházművészet egyaránt szerepelt a programban, s 1929-től "szűkült" csak az oktatás a reklámgrafikára. (Tanulók például: Jakovits József, Szántó Tibor.)

Kassák Lajos: Munka, 1930
A Munka kör fotócsoportja mint műhelyiskola 1931-1932 tavaszáig működött. Kassák fogta össze a munkát. Ekkor és itt születtek azok a szociofotók, amelyek a fotótörténet megbecsült darabjai ma már. Hihetetlen energiával alkottak, szerveztek, újrakezdtek. Hittek és tettek. "Holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század" - írja Kassák. Még nincs itt a holnap igazán. (Kassák Múzeum és a Vasarelly Múzeum)

JÓZSA ÁGNES

 

NKA csak logo egyszines

1