Zsidó Múzeum, 2002.

Tulajdonképpen örültem, hogy a kiállítás megnyitására szóló meghívón névelõ van az alkotó neve elõtt, így: "A Jakovits Amerikában". Más, kisebb típusú betûvel, kicsit tétován, bátortalanul. Bigott nyelvõrök persze így is joggal csóválják a fejüket, mégis úgy érzem, ez a félig kimondott, halk névelõ méltó Jakovits Józsefhez (1909-1994), jobban felidézi minden szempontból rendhagyó és kivételes lényét. Ha bennfenteskedni akarnék, azt is mondhatnám, még jobb volna így: "a Jaki", hiszen valamikor mindenki így emlegette, nemzedéktársai és az emberöltõkkel fiatalabbak egyaránt. De persze akkor még javában itt élt, bóklászott, csoszogott közöttünk. A neve, így névelõstõl, már élete derekán fogalommá lett. Azok is sokatmondó titokzatossággal ejtették ki, akik egyetlen szobrát sem látták még.

E régmúlt korokat és csak éppen eltelt évtizedeket idéző emlékkiállítás ünnepélyes termeiben, a nagyméretű képek között próbálom felidézni vézna, madárcsontú alakját, mulatságosan kedves lényét, kefefrizurás fizimiskáját, szűkszavú ténfergéseit, amikor még a régi Bábszínház udvarán álló, földszintes kis házban talált alkalmi menedékre és "műteremre". A festő kolléga Bod László, a színház akkori igazgatója (akinek többrendbeli tisztességéről még halála óta is rendre elfeledkezünk) fogadta be a többi száműzött "formalistával", Ország Lilivel, Márkus Annával együtt. Ország Lili a festőműhelyben dolgozik, Jaki - korábban amatőr bábjátékos - a bábfejeket mintázza, faragja. A figyelmet érdemlő társaságban gyakran megfordul Bálint Endre és Pilinszky János is, utóbbi életre szóló barátságot köt Ország Lilivel és rövid életű házasságot Márkus Annával.

Jakovits ekkoriban túl van már első nagy sikerein és nagy csalódásain; az Európai Iskola 1948-as kiállításán mutatkozik be feleségével, Vajda Júliával (Vajda Lajos özvegyével) együtt. A teljes ismeretlenségből robban be a köztudatba emberi-állati-növényi formákat eggyé olvasztó, jellem- és jelhordozó szobraival. A hirtelen jött hírnévért drága árat kell fizetni: az Európai Iskolát, a magyar avantgárd kiemelkedő jelentőségű szerveződését úgy törli el a föld színéről a hatalom, hogy írmagja se maradjon. Jakovitsot is sürgősen el kell felejteni.

Pedig addigi élete is bővelkedett regényes életrajzba illő megpróbáltatásokban; gyerekkorát nélkülözések és éhezések közepette, jórészt árvaházban töltötte. Tizenhat éves korától gyári munkás, tíz évet a Ganz Mávagban dolgozik idomszerészként. Sorsa a nyomorgó művész klasszikus életútja, Derkovits, Dési Huber és sok más pálya- és kortárs sorsához hasonló. Abban is hasonlít rájuk, hogy ő is autodidakta. Tízéves korától rajzol, egy ideig a Bonctani Intézetbe jár anatómiát tanulni. De a proletár művészsors Jakovits esetében a zsidósága miatti üldöztetéssel súlyosbodik. Igaz, a munkaszolgálatot egy rá jellemző, keserű bohózatba illő trükkel sikerül megúsznia (egy elmekórtani tankönyvből tökéletesen elsajátítja a mániás depresszió külső jegyeit, a színjáték olyan jól sikerül, hogy felmentik), de származásának tudata Amerikáig elkíséri; 1965-ös emigrációja után erősödik fel benne - talán a kettős kirekesztettség hatására, hiszen ott idegen volt már anyanyelvével és kultúrájával is -, és teremti meg a zsidó misztikára épülő, megrendítő és felemelő, kabbalisztikus festői életművét.

Egy sokunk számára új és ismeretlen Jakovits József mutatkozik be a Zsidó Múzeum termeiben. Új önmagában az is, hogy egy szobrászból egyszer csak festő lett. Abban nincs semmi rendkívüli, ha valaki hol képekben, hol szobrokban fejezi ki magát. Sokan megtették korábban is, hát még manapság. De kevés bigottabb szobrász élt a világon, mint Jakovits, akiről azt hittük, lételeme a tér, hogy minden gondolata az anyagban, és csakis három dimenzióban képes kifejezésre jutni. Hogy a statika foglalkoztatja szüntelenül. Aztán egyszer, ötvenhat éves korában fogja magát és elmegy Amerikába... Nem "szerencsét próbálni", mint a mesehősök, hanem (íme az életrajz újabb groteszk bohózati eleme) állítólag titokzatos "üzenetet" kap: egy barátjától légipostán mohába és nedves rongyba bugyolálva ékszerteknős érkezik az Egyesült Államokból, erőben, egészségben, mire Jaki úgy határoz, hogy ezentúl New Yorkban fog élni. Csak az nem volt világos számára, hogy miből. Igaz, ilyen csekélységeken korábban sem akadt fenn, de azért mégiscsak rá kellett döbbennie, hogy a szobrászat drágább tevékenység, a vászon meg a festék valamivel olcsóbb, mint a fa, a kő vagy a fém. Meg nagyobb műterem is kell hozzá, ami nemigen volt azon a Hudson-völgyi farmon, ahová barátja befogadta. Gondolt hát egyet, és elkezdett festeni. Persze nem rendes képeket, amilyeneket a festők szoktak, hanem betűket, szavakat, mint a bölcs, tudós emberek. "Ezt kerestem egész életemben: a nyelvet, amely megőrizte az isteni kinyilatkoztatást, s amelyben mágikus kapcsolat van a betűk és a betűk által jelzett dolgok között" - írja egyik levelében. - "A Tóra a kinyilatkoztatást a szó világgá válásaként írja le. Ezt a csodát úgy próbálom megérteni, hogy megfestem a szavakat... Azt hiszem, azért jöttem Amerikába, hogy erre rátaláljak."

A ravasz kisöreg kifog a Tóra képtilalmán: a tilalom a betűre, az Igére nem vonatkozik. A teremtett dolgok nem esnek tilalom alá, csak a Teremtő. Nem csinál magának faragott képet, inkább betűfestő lesz. Vajda Lajos, Bálint Endre, Ország Lili képein is feltűnnek a héber betűk, Jakovitsnál azonban ezek a jelek már nem csak a távoli múlt üzenetei, nem emlékek, hanem a folyamatos jelen kényszerítő, sokértelmű és sokjelentésű parancsolatai. Az egyidejűség volt szobrainak is legfontosabb felfedezése; ott az organikus formák egymásba fonódása jelentette múlt és jelen, élet és elmúlás együttvalóságát, itt a Kabbala-szimbólumok és a héber betűk együttes jelenléte tágítja ki térben-időben egy ősi vallás titkait és szigorú törvényeit.

Jakovits József: Őrmester úriszem (N. Y. C.)

De Jakovits túllép a zsidó misztika különösségén, az avatatlan számára legjobb esetben is csak egzotikumot, megfejthetetlen titkokat sejtető érdekességén. Engem, a más felekezetűt is megszólít. Nem csupán azzal, hogy latin betűi a keresztény mitológiát is megidézve (Ecce homo) kitágítják saját világképét, és beleolvasztják az idegent - amely már nem idegen, nem is lehet az, hiszen ez abból lett -, hanem elsősorban azzal, hogy mindent úgy idéz fel, hogy közel hozza a szemlélőhöz: csupa olyan dologról beszél, ami mindenkit illet, minden földi halandóra érvényes, nemre, korra és felekezetre való tekintet nélkül. "Születésről van benne szó: A hírhozó madár, a növekedő fa, az élő ág és a tekercs, amiben a múlt és jövő van leírva, amit mindenki keres. A titok. A Törvény" - írja levelében.

Mire a kiállítás végére érek, az egyetemes üzenetben az egyszerit is megtalálom. A monumentális üzenet mögül kikandikál "Jaki" mókás figurája: egy emberi tenyérben az ő arca néz rám, ujjai a kefefrizurára utalnak, két kíváncsi szeme egy kortalan zsidó bölcset idéznek meg. Egyszerre emblematikus jel, frivol karikatúra és profán tréfa a nagy ünnepélyesség közepette. Ez a fura, kézből formált fej többször is előbukkan, de mindig ugyanaz, mindig ugyanúgy, néha magányosan, néha megkettőződve, áldást osztva.

Jaki, a homo ludens, a szomorú-vidám bábjátékos újra itt van közöttünk. Hazatalált.

Balogh Géza