Az Európai Színházak Uniójának 2000. évi, kilencedik fesztiválja alkalmából akár elõadhatnánk a magunk Öröm-ódáját is: a nemzetközi színházi életben, vagy legalábbis annak egyik minõségi szegmensében már majd egy évtizede (vitathatatlanul és egyenjogúan) benne vagyunk Európában... Együtt gondolkodunk, de nem egyformán. Az Unióba tömörült társulatok évrõl évre legjobb teljesítményükkel igyekeznek megajándékozni, meghódítani a vendéglátókat - ezúttal (másodízben) a budapesti közönséget.
A rendezés joga - akárcsak a legnagyobb sportrendezvényeken - az uniós seregszemléken is körbejár. Vendéglátónak lenni - ezzel együtt - kollektív szakmai elismerést is jelent, amit a budapesti Katona József Színház már 1993-ban kiérdemelt. Az idei lehetőség elnyerésébe sejthetően a véletlen és a hazaiak gyors reakciókészsége is belejátszott. Amikor ugyanis kiderült, hogy a házigazda szerepre eredetileg jelölt helsinki Nemzeti Színház pénzügyi okokból és szakmai ellentétek miatt lemondott, Zsámbéki Gábor élt a lehetőséggel, és elérte, hogy beugróként újra Budapest, újra a Katona legyen a fesztivál házigazdája.
Megtiszteltetésből és lelkesedésből azonban még nem lehet fesztivált rendezni. Ehhez kellett a Katona világszínházi elismertsége, előadásokkal kivívott nemzetközi rangja - és kellett persze nem kis összeg a finanszírozáshoz. Az előzetesen kikalkulált 210 millió forint megszerzése azonban - mint a legilletékesebbtől tudjuk - a vártnál is nehezebbnek bizonyult. A gazdasági hatalom letéteményeseinek közönyére vall, hogy a kezdeményezők a 87 potenciális szponzorhoz intézett, támogatást kérő levelükre 81 helyről elutasító választ kaptak. Az anyagi javakkal, propagandakerettel, kultúrára szánt milliárdokkal jól ellátott Országimázs Központ sem látott a magyar színháznak európai trambulint is kínáló rendezvényben fantáziát. Pedig a támogatás nemcsak a fesztivál-előadások nézőit gazdagította volna, de a nemzetközi programba iktatott új magyar drámák (Tasnádi István: Közellenség, Hamvai Kornél: Hóhérok hava) rangos előadása által a magyar színház hírnevét is. (Nem szólva arról, hogy ha a színházi fesztivál szakmabeli vendégei a hivatalos programon kívül eljutnak az Operába, a Radnóti Színházba vagy a Nemzeti Galériába is, máris jócskán fényesedhetne az országimázs.) Végül is a fesztivál költségének a felét a Kulturális Örökség Minisztériuma állta, és ennek, valamint a főváros és a Színházi Unió támogatásának köszönhetően csak összejött a színházi vendégjárás anyagi fedezete.
|
A fesztivál méreteire, hatósugarára jellemző adat, hogy (a szervezők tájékoztatása szerint) 13670-en láttuk, láthattuk a vendégelőadásokat. Ez még akkor is tekintélyes szám, ha tudjuk, hogy a szerencsésebbek, a szakmabeliek esetleg nem egy, hanem akár kilenc alkalommal is megszámláltattak. Igaz viszont, hogy a workshopok résztvevői, a kiállítások nézői egyáltalán nem szerepelnek a statisztikában. Az ünnepi dekád időtartama, a részt vevő társulatok száma a kezdetektől lényegében nem változott, csak az Unióba tömörült, illetve meghívott színházak tágabb köre nehezítette a válogatást. A jegyekért - főként az ismert társulatok hírből rég ismert előadásaira - az idén is közelharc folyt. Aminek eredményeként jó volt látni, hogy nemcsak a zsöllyéket és páholyokat, de az átjárókat és a lépcsőket is elfoglalták azok a fiatalok, akik tudatosan élvezték, hogy ezúttal helybe jött a világszínház, és nem kell egy-egy nagy hírű előadásért stoppal, repülővel Londonba, Párizsba, Bukarestbe utazni. Megnézhetik valamelyik budapesti játszóhelyen - forintért.
Bezzeg 1993-ban...
Híres társulatok, világot járt, fémjelzett előadások; volt olyan nap, amelyikre három is jutott belőlük. Ennek ellenére úgy tűnik (utólag is), mintha a színházi vegyes koszthoz szokott hazai közönség (és szakma) már a legesélyesebb szerzőért, Shakespeare-ért sem tudna igazán lelkesedni. Szomorú, hogy a Baltikumtól Taormináig szuperlatívuszokkal koszorúzott, legendás litván Hamlet lélegzetelállító víziójáról is sorra szöktek meg a szünetben olyan igényes, vájt fülű értelmiségiek, akik pár éve még Moszkvából Vilniusba gyalogoltak volna, hogy meggyőződjenek a legendás Nekrošius színházi újításairól. Akik Londonban tavaly is minden pénzt megadtak volna, hogy elmondhassák: jelen voltak az RSC új Shakespeare-premierjén, most idegenkedve, némi borzongással utasították el a merészen modern Hamletet ugyanakkor emelt fővel unták a szigorúan hagyományhű A vihart is. Beszéltem magukat színházrajongónak valló, kitartó nézőkkel, akik nemcsak a fesztivál két szélsőségét utasították el, de a középmezőnyben is csalódtak. Ők voltak azok, akik az előző budapesti uniós fesztivál nosztalgikusan idézett emlékével érveltek és takaróztak, amikor a "turistaszínházzal" szembeni elégedetlenségüket hangsúlyozták.
Nem voltam rest utánanézni, és most tanúsíthatom: a kritika és a közönség véleménye akkor, a megszépítő messzeségben is megoszlott! Pedig 1993-ban még Strehler és Bergman fémjelezte a látottakat, Dogyin színháza pedig (addigi) életműve csúcsával, a Gaudeamusszal szerepelt. Igaz, akkoriban az Új Magyarország szalagcímben hirdette, hogy "Nálunk játszik a kontinensválogatott", Vámos Miklós pedig lelkesen és szellemesen regisztrálta a Criticai Lapokban, hogy "színház az egész város". A rádióban az Országgyűlés alelnöke fantasztikusnak értékelte színházi élményeit és örült, hogy végre újra történik valami, ami a pesti színházakat inspirálja, és remélhetően szárnyakat ad. Közben Békés Pál író valamiféle belső "ízlésátrendezési" kísérletnek tekintette a fesztivált, ami azonban (számára) végül is nem sikerült. Kárpáti Péter, bár Dogyin színházáról elragadtatással nyilatkozott, arra a következtetésre jutott, hogy a fesztiválon furcsa és megrendítő tapasztalatokat szerezhettünk a dotált, intézményes színházak kríziséről. A világszínházba mohón belekóstoló színészek is jobbára csalódásukról számoltak be: Kubik Annának túl hűvös volt a Bergman-előadás, Blaskó Péter a meglepetéseket hiányolta Strehler Goldonijából.
Az általános hazai gyakorlattal ellentétben, ezúttal a kritika tűnt reálisabbnak és nagyvonalúbbnak. A Criticai Lapok hasábjain Vámos Miklós nemcsak zászlót lengetett, de azt is megkockáztatta, hogy (szerinte) az európai színház élmezőnye jött el hozzánk látogatóba, és valamennyi (általa látott) produkció "átlagfeletti" volt. Koltai Tamás, aki Ibsen John Gabriel Borkmanja Odéon-színházi verziójának monumentális ürességét hánytorgatta, azért a Bulandra Színház előadásának lírai báját, finom megfigyeléseit kiemelve felsóhajt: "Istenem, miért nincs nekünk ilyen színházunk?" A Gaudeamus dicsérete is súlyos, a hazai intézményeket elmarasztaló kérdésbe torkollik: "Van még a hétköznapi csúfos színházasdin túl igazi SZÍNHÁZ?" (Élet és Irodalom)
Ennyit a hét esztendővel ezelőtti bezzegekről és a nosztalgiák realitásáról.
Amibe persze belejátszik maga a valóság. Tény, hogy a fesztivál kifogástalan szakmai színvonalú, de nem igazán megrendítő, és nem színháztörténeti vagy éppen történelmi jelentőségű előadásai (és ezek egykorú, korántsem egyértelmű fogadtatása) már akkor jelezték, egy nagy színházi korszak lecsengésének lehettünk (utolsó élő, szerencsés) tanúi. Mi még szemtől szemben láthattuk azokat a legendás nagyokat, akiket azóta is szinte vallásos áhítattal követtek, vagy lázadóként cáfoltak a lábuk nyomában botladozó utódok.
A kilencvenes évek hajnalára már rég történelmi patinát kapott a hatvanas években (joggal) feltett és sokszor idézett kérdés, hogy hogyan játsszunk színházat Brook után? Azóta már a rendezőhallgatók is tudják: nem a bőrruhát és nem a vihar dübörgését jelző hanghatást, hanem a shakespeare-i mű radikális újraértelmezését, a színpadra állítás eredetiségében megnyilvánuló perfekcióját kell - vagy legalábbis illik - követni. Ma már értelmetlen naivitás lenne azt a kérdést feltenni, hogy hogyan játsszunk színházat a kilencedik uniós fesztivál után. Mert ahány előadás, annyi válasz - és igazán egyik sem mértékadó.
Az ezredforduló kérdését - ha egyáltalán feltehető - ma inkább úgy fogalmaznám meg, hogy hogyan nézzünk színházat a budapesti kilencedik után?
A másként politizáló színház dicsérete
Meglehet, már a felvetéssel is parazsat gyűjtök a fejemre: manapság jobb színházi és kritikus körökben szalonképtelen ötlet a hajdan minden mást kiszorító, elfogadott, tűrt vagy tiltott politikai színház társadalmi és művészi lehetőségeit bizonygatni, jelenében és jövőjében hinni. Thomas Ostermeier, a fesztivál legnyomasztóbb produkciójának, Mayenburg Paraziták című szür-naturalista dokumentumdrámájának 32 éves, Európa-díjas rendezője a berlini Schaubühne bemutatója alkalmából adott interjújában arra a kérdésre, hogy létezik-e különbség a nyugati és a keletnémet színjátszás között, a következőket felelte: "A rendszerváltás előtt a nyugatiak esztétizáltak, a keletiek pedig politizáltak. Annak idején igen nagy volt a különbség. Úgy érzem, ez a választóvonal azóta már eltűnt." (Magyar Nemzet, XI. 20.)
A politikum szempontjából húzható legélesebb választóvonal a fesztiválon látott előadások között nem a térképen található. Számomra a legizgalmasabban politikus előadás az a fantasztikus Hamlet-vízió volt - Nekrošiusé -, ami végleg, vagy legalábbis egyelőre szakított a "Dánia - börtön" képlet Ljubimovnál annyira izgalmas, mára kihűlt értelmezésével, és egészen új oldalról közelítette meg Shakespeare igazságát. Ebben a Hamletben a Szellem, akinek apa-arca és szerepe mindvégig külön hangsúlyt kapott, a tragédia beteljesülése után megkérdőjelezi, már-már visszavonja a bosszú célját, értelmét. Hamlet holttestét ringatva mintha arra ébresztene rá, milyen megrendítően és elfogadhatatlanul nagy lett a bosszú ára. Nemcsak a trónbitorló, az ifjú királyfi is halott, a feloldást, jövőt ígérő Fortinbrasnak legfeljebb csak a híre, árnyéka ér el a színpadig. Nekrošius világba vetett hősei a megfejthető, és elsőre megfejthetetlen szimbólumok között vergődve élik meg az embertől az elemi létfeltételeket is megtagadó (természeti és társadalmi) mechanizmus pusztító erejét. Barbár és becketti ez a világ: körfűrészre emlékeztető őrlő-világító szerkezetek, fenyegetően billegő emelők, veszedelmes satuk és meghökkentően felnagyított epruvetta-serlegek, dermesztő jégtömbök és vízcseppet izzadó jégcsillárok apokalipszise. Közvetlenül politikus világértelmezést, egyetlen logikai kulcsra nyíló metaforarendszert nem kínál a rendező, de az előadás egészének sugallata félreérthetetlen, ítélete kivédhetetlen. Nem hiszem, hogy igaza lenne a Die Zeit cikkírójának, Sigrid Löfflernek, amikor azt állítja, hogy Nekrošius "túlságosan elmélyed a maga képi világában és túlságosan belesüpped a maga lelki tájaiba, hogysem a színpadon politikával törődhetne". (1997. V. 23.)
Cătălina Buzoianu, a Bulandra Színház Turandot-fantáziájának megálmodója nyilatkozatában - ezzel ellentétben - az előadott mese politikumát hangsúlyozza, amikor Gozzi és a commedia dell’arte forgatagában a kínai expanzió veszedelmét, a kínaiak és mongolok hatalmi vetélkedését, Mao kulturális forradalmának egyetemes fenyegetését sejteti. Nem az előadásra választott dráma és nem is annak ötletesen koreografált, látványgazdag előadása, hanem (szerintem) inkább a rendező komponálta, a történet ívét némileg megtörő epilógus parodisztikus képsora szuggerálta (főként a témában tapasztalt közönségnek) a totalitárius hatalom eltorzulását.
Brechtnek a fesztiválon újra bemutatott, sokszor és sokféleképpen átpolitizált drámájában a politikum eleve megkerülhetetlen, akkor is, ha Galilei élete itt és most nem a tudás és az egyház (közismert, többlépcsős) mérkőzéséről, hanem mindenfajta lehetséges kompromisszum etikai megítéléséről, az egyéni és társadalmi felelősség megoszlásáról és megosztásáról szól, és kicsengésével is arra emlékeztet, hogy szerencsétlen az az ország, amelynek hősökre van szüksége.
Újfent bebizonyosodott, hogy a diktatúrák célratörő, direkt vagy cinkos, közmegegyezésre alapozottan metaforikus politikai színháza - valóban a múlté. Ott, ahol a fesztiválon áttétel nélkül, didaktikus közvetlenséggel szólalt meg a hatalmon lévők bírálata - például a hollandok Hangok (Voices) című, jobbára Fassbinder-szövegekből és politikai dokumentumokból szerkesztett szerepjátékában -, valójában már nem a (bármilyen) struktúra leleplezése, a jóléti társadalom nem várt krízisének analízise, az egyházi manipuláció átvilágítása, hanem a társadalmi erők fontosabb reprezentánsait felvonultató egyszemélyes társulat ereje és iróniája, az átváltozás színészi bravúrja éltette a produkciót. Nem halt meg és nem tűnt el tehát a politikai színház - csak átalakult. Közvetettebben sejteti, vagy éppen nyitva hagyja az alkotók konklúzióját, többet bíz a nézőre, mint hajdan. Az eltökélten steril, politikamentes színház artisztikumával szórakoztathat és gyönyörködtethet, de ma sem rendelkezik azzal az elementáris szuggesztióval, mint az ítélkező, cselekvésre késztető, közvetlenül vagy közvetve politizáló színház. Ezen az "előítéletemen" az uniós színházak fesztiválján szerzett tapasztalatok sem változtattak.
Látványszínház pszichológiával
és anélkül
A szembeállítás abszurd, még a differenciálás is problematikus. Az igazán jó látványszínház (a fesztiválon is) következetesen az emberi lélek rejtelmeinek és rezdüléseinek minél alaposabb átvilágítására szolgál, és ennek szolgálatába állítja az előadások hol monumentális, hol csak ötletességükben lenyűgöző képi eszközeit. Az egyes produkciók vizuális eszköztárának utólagos hasonlítgatása azért is esélytelen, mert anyagi, költségvetési problémák labirintusába csábít. Holott nem erről, vagy legalábbis nem csak erről, a lehetőségek különbségéről kellene szólnia az összevetésnek. Sejthető, hogy Dogyin Platonov-változatának cölöpökön nyugvó, nagy műgonddal megépített és működtetett, látványos vízi világa nem minden társulat költségvetéséből kigazdálkodható. A Turandot szereplőinek fényes, mesébe illő ruhatára sem két krajcárba került. De azt is tudjuk, hogy a legzseniálisabb koreográfia, az improvizációkkal kiegészített, kifinomult mozgáskultúra sem érvényesült volna ilyen maradéktalanul, ha a látvány materiális kerete nem ennyire fényűző. Tény azonban, hogy a színpadi történésben igazán csak epizódszerepet betöltő, ám a színpadon képzőművészeti alkotásként funkcionáló absztrakt mintás, színes fürdőkád eredeti látványa már a tervező-berendező szellemességét dicséri.
Többekkel ellentétben állítom, hogy a legerőteljesebben szószínház, az RSC társulata a szokatlanul szöveghű és a hagyományokhoz a konvencionális színházi elvárások ellenében is ragaszkodó A vihar előadását is különleges képi keretekben prezentálja. Nem titok, hogy az előadás a színház utazó produkciói közé tartozik, és ezért a technikai értelemben szerényebb megoldásokat részben a nézői képzeletnek kell kiteljesítenie, az előadás vizuális leleménye mégis megragadó. Jeremy Herbert olyan egyszerű és mégis képlékeny, fehér hullámfelületet varázsolt a színpadra, ami - hála éppen a filmtechnikának - szemünk láttára képes színét és jellegét is változtatni. A háttérvetítés némi távlatot is kölcsönöz a látványnak, ezért is alkalmas a shakespeare-i táj egyre alakuló, váltakozó hangulatának érzékeltetésére.
De a tervező gondosan ügyelt a részletekre is. Leleményesen illesztette a képbe a "láthatatlan", illetve főként hangzásában jelentős látványt is: az eredeti szövegkönyv intenciói szerint közreműködő muzsikusok fekete kosztümje, sziluettje úgy olvad bele a színpadi sötétségbe, hogy ezzel, ha nem is észrevétlenné, de látványként hangsúlytalanná teszi a hangforrás szerepét betöltő közreműködőket.
Ha az elmondottak ellenére tovább keresnénk a fesztivál-előadások említésre érdemes, közös stílusjegyeit, szakmai trouvaille-ait, azokat elsősorban a tárgyak kiemelt, hangsúlyos megjelenítésében, a kellékek fokozott jelentőségében lelhetnénk fel.
Igaz, a tárgyakban megtestesült metaforák dramaturgiai és esztétikai szempontból is nagyon eltérő keretben, funkcióban fogalmazódnak meg, ezért is tűnhet problematikusnak bármilyen közös nevező. De ahogy Ljubimov híres Hamletjéből megőriztük retinánkon a hajdani függöny súlyát és rebbenését, Nekrošius előadásának mai üzenethordozó kellékei közül a jégbe fagyott tőr lesz az, amire a részletek elhalványodtával is vissza fogunk emlékezni. Akárcsak a Galilei íróasztala mögött, a játéktér mélységében feketéllő inkvizíciós gépezetre, ami ezúttal szöveg nélkül szembesíti a nézőt a látványban rejlő történelmi és konkrét fenyegetéssel.
De említhetnénk akár a Paraziták óriásszínpadának előterében álló, először ismeretlen rendeltetésű (gondosan letakart), titokzatos berendezési tárgyat is: hihetnénk akár televíziónak, világkörüli útra készülők úti poggyászának, gigantikus villanytűzhelynek, vagy valamiféle barkácsgépnek is. De nem: a lakás főbérlőjének veszedelmes háziállatai, kedvenc kígyói tekeregnek a kalitkában. Dramaturgiai szerepük voltaképpen nincs is az undorító társbérlőknek, ám létük és látványuk még jobban eltávolít a lakásba kényszerült, emberarcukat fokozatosan elveszítő, egymás sorsát, életét keserítő lényektől.
A példák is érzékeltetik, hogy az egyes előadások vizuális eszközei - a díszlet, a jelmez, a kellékek - mennyire elválaszthatatlanok. Már-már eldönthetetlen, hogy díszletként vagy kellékként dicsérendő az izraeli Cameri Színház színpadára lábon begörgetett, nyílt színen leállított lábas ház, a gyerekkorunk korcsolyaünnepélyeiről ismerős, gyorsuló ütemben trappoló emberlovacska. Kellék vagy jelmez a világ legszegényebb és legszomorúbb angyalkáinak repülésre alighanem alkalmatlan, inkább csak jelzett szárnya?
Tágulás helyett
Nem gyengéje, inkább erénye volt a fesztiválnak ez a heterogén program, ez a sokszínűség, ami ugyanakkor meg is nehezíti valamiféle körülhatárolható tanulság levonását. Színészi játék dolgában például - hiszem - a magyar színház egésze semmivel sem marad le az új, sőt legújabb követelmények szerint játszókétól. Jó volt látni és viszontlátni a fesztiválon a régi varázserejüket őrző szóművészeket és szózsonglőröket, megcsodálni az olyan, egész előadások terhét vállukon viselő óriások teljesítményét, mint a Galileit játszó Volker Spengler. Megfigyelhettük, hogyan képes pusztán a színpadi pozícióváltás segítségével más emberré - asszonnyá, ördöggé - alakulni Jeroen Willems holland virtuóz. De a szereplő színészek többségének ezúttal inkább csak profizmusa dicsérhető: hogy egyszer sem hallottunk hamis hangokat, nem láttunk disszonáns gesztusokat. Megkockáztatom, hogy a zseniális Nekrošius, lényegében önálló kisugárzással rendelkező színpadi zsenik nélkül, intellektuális önerőből teremti meg az ezredforduló Hamletjét. A Malij Tyeatr remek Platonovjáról (Szergej Kurisev) azt éreztem, hogy hallgatni szuggesztívebben tud, mint beszélni. A körülötte keringő lányok, asszonyok személyisége, alkata pedig lényegesebbnek, sőt jellemzőbbnek is tűnt, mint a játékuk. Csakhogy ez nem Dogyin akarata ellenére, hanem valószínűleg rendezői koncepciójából következően alakult így. Ostermeier a szakma minden titkát ismerő profikkal dolgozik Berlinben, de színészi személyiségével a Paraziták csapatának egyetlen tagja sem érintett meg.
Meglehet, hogy az egyéni színészi teljesítmények értékelését, élvezetét az idén némileg nehezítette a korábban alkalmazott tolmácskészülékek (kontaktusgátló) közvetítő közegét kikapcsoló szövegvetítés. Mert amit megnyertünk a réven (a színészi dikció élvezetét), elvesztettük a vámon, hiszen a szöveg olvasásra ösztönző látványa - főként a számunkra teljességgel ismeretlen nyelvek esetében - menet, azaz játék közben hosszú másodpercekre le is kötötte tekintetünket. Különösen a Platonov előadásán éreztem, hogy mivel nem tudok (és természetesen nem is akarok) lemondani a megértéshez és a műélvezethez is szükséges, az általánosnál hosszabb vetített Csehov-szövegekről, a dialógusok verbális fordulatairól, ennek következtében (különösen az előadás első részében) túl sokat veszítettem a színpadi gesztusok látványából.
A fesztivál elejétől végig érezhető volt a sajtó dilemmája: sokat írni a kevesek tapasztalatáról manapság, főként az örökös helyhiánnyal küzdő napilapokban nemigen lehetséges. Előfordulhat, hogy az élményeiről beszámoló kritikus lelkesedése nemcsak a konkurens (hazai) szakmát, de a nézőtérről kiszorultakat is irritálhatja. Ám ezzel a praktikus szerkesztői aggállyal szemben áll az európai kapunyitást igénylő, sürgető értelmiségi igény. Hogy egyre többen szeretik - vagy szeretnék - tudni, mit mutat a színházi világóra.
|
Most is akadtak, akik "tárgyilagos" fanyalgással igazolták abszolút hozzáértésüket és lojalitásukat. Van, akinek nem számít, hogy két hónapig vagy két évig próbálták Dogyin produkcióját. (Talán mondanom sem kell, hogy mindkét változat tényként jelent meg a magyar sajtóban!) Elgondolkodtató - vagy inkább elszomorító -, hogy egyesek jóváhagyó cinkossággal mentegették a sajtóban mindazokat, akik sznobizmusból váltottak jegyet a Trafóba, és végül nem is volt türelmük végigülni A vihar előadását. Voltak, akik egy-egy szellemes poén kedvéért megpróbálták lerángatni a piedesztálról Planchont és az RSC-t. Élőszóban többektől is hallottam, hogy a Schaubühne eltökélten nyers, naturalista előadása "gyomorkavaró", a tel-avivi Cameri Színház megrendítő embermeséje "érzelgős giccs". Elvben és egyenként persze lett volna mit válaszolni a "fölényből igazságtalanoknak", de a gyakorlatban erre nem kínálkozott sem idő, sem fórum. Az igazat megvallva, nem is olyan könnyű vitába szállni azokkal, akik rezignáltan (vagy akár csalódottan) állapították meg: a fesztivál általánosan magas színvonala ellenére kevés reveláció született az idén. Gyanúsan igazolódott a lengyel kritikus, Puzyna herceg hajdani mondása, amely szerint igazán nagyra a színház a puha diktatúra alatt nőhet, amikor a hatalom még elég erős ahhoz, hogy érdemes legyen támadni, de már nem elég erős ahhoz, hogy elnyomja, betiltsa az előadások kritikáját. Nem a tehetség, inkább a tét hiányzott... És ezt a tényt nehéz elválasztani a körülményektől. Hogy az idei uniós fesztivál előadásai - már és még - másfajta légkörben, korlátlan vagy korlátozott szabadságban, a vártnál hosszabb és nehezebb átmeneti korszakban születtek. Sokféle tükörben eltérő világok rajzolódtak ki. És a program széles spektruma, a produkciók és az alkotók eltérő ízlésvilága voltaképpen indokolta a reakciók különbségét is.
De azért, ha mégis lenne társadalmi konklúziója ennek a tanulság nélküli, rangos, de nem korszakos fesztiválnak, az nem lehet más, mint a jelenleginél nyitottabb befogadás bátorítása. A hazai néző (és főként a kritika) számára megnyugtató, hogy ma már lelkesedni sem kötelező. De azért meg kell tanulnia - nemcsak a kritikának, a közönségnek is - minden teljesítményt a maga pályáján, műfajában, saját szándéka és hozadéka szerint értékelni. Aki most is ezt tette, az végül is elégedetten összegezheti a díjak nélküli színházi Európa-bajnokság tabelláját.
Állítom, hogy még kritikusnak is jó volt lenni novemberben Budapesten...
FÖLDES ANNA
