Pasolini-Cor Herkströter: Hangok - Theatergroep Hollandia

A két elõadásnak két közös vonása van. Mindkettõ egyszemélyes, noha az egyikben elég sokan a színre lépnek, és mindkettõ könyörtelenül és következetesen racionális. A düsseldorfi Schauspielhaus Brechttõl a Galilei életével jött Budapestre az uniószínházak fesztiváljára. S bár a színlap igen hosszú, Volker Spengler személyisége, megjelenése, színészi formátuma meghatározza a produkció minden percét. Szinte végig a színen van, igaz többnyire csak csúf kövér felsõteste és hatalmas feje látszik ki a zenekari árokból.

Ez a drabális megjelenés viszont igen sokértelmű. Ez a testi csúfság disszonáns harmóniában van a szellem nagyságával, szépségével, a gondolkodás kifinomultságával. Brecht Galileijében a tudással járó morális felelősséget szokás elsősorban észrevenni. A düsseldorfi előadás anélkül, hogy ezt elhanyagolná, a gondolkodó ember, a tudós, az értelmiségi egész társadalmi helyzetét, szerepét ábrázolja. Galilei neglizséje természetesen feltűnő módon hirdeti a szellem szabadságát, korlátozhatatlanságát, elkülönülését a többiektől, akik ezúttal lényegében egyenruhákban jelennek meg. Renate Schmitzer jelmezeiben különböző színű cserkészcsapatok veszik körül a tudóst. A stilizált öltözékek konkrétan nem utalnak ugyan valamilyen mozgalomra - ki-ki arra gondol, amire akar -, de a huszadik századnak az a többször fölbukkanó törekvése, hogy az embereket csapatokba, mozgalmakba, valamilyen szellemi karanténba tereljék, az világosan érzékelhető belőlük. Valamiféle általános szellemi totalitarizmus veszi körül a gondolkodásában, moráljában egyaránt független személyiséget. Hogy az egyenruhákkal egyetlen rövidnadrágba bújtatott meztelenség áll szemben, természetesen nyíltságot, merészséget, no meg kiszolgáltatottságot is sugall. Szóval a jelkép összes elsődleges jelentése is működik. De többről is szó van. Spengler drabális megjelenése ellentétben is áll mindazzal, amiről eddig szó volt. A szellemi arisztokratizmushoz kifinomultság, elesettség, gyakorlati sutaság, ügyetlenkedés, csetlés-botlás társul. Brecht Galileijének azonban nagyon is működik a gyakorlati érzéke. Méghozzá nem egyszerűen egy élveteg kövér ember, akinek az alkotáshoz szüksége van bizonyos testi föltételekre, élvezetekre, kielégültségre, szóval minden szempontból, kívülről-belülről egyaránt, nyugalomra, hanem ért is hozzá, hogy ezt megteremtse. Nincs gátlása saját leleményeként eladni a Hollandiában már közismert távcső ötletét, hogy biztosíthassa a kutatásaihoz szükséges életszínvonalat. Ez a Galilei inkább a polgárosodás korszakának népi hőse, csalafinta csibésze, mintsem életidegen szobatudós, még ha csínyeit íróasztala mellett ülve, dolgozószobájából szinte ki se mozdulva követi is el. A hájas felsőtest, a hatalmas mosolyú ragyás arc ezt a plebejus értelmiségit sugallja. Ez a Galilei egyszerre a szellem izolálódó arisztokratája és az emberiség, az emberi megismerés és felszabadulás elszánt szolgája és harcosa. Disszonáns harmóniában, egyszerre összhangban és éles ellentétben van a világgal.

Fotó: Schiller Kata
Azzal a világgal, amelytől az iskola jelképe, egy hatalmas csattogással működő, le-föl húzható iskolatábla választja el. A zenekari árokból, a dolgozószobából ezen a táblán át vezet az út a külvilághoz, a Galilei lakásán kívüli színekhez. Klaus Emmerichnek, az előadás rendezőjének a díszlete egyszerre jelképes és praktikus. A tudós a tudományával vesz részt a világ dolgaiban, a többi nem számít. Másrészt roppant világos tagolást, a jelenetek egyértelmű elválasztását teszi lehetővé ez a megoldás. Klaus Emmerich rendezésének tiszta, értelmes rendjét erősíti föl.

A Theatergroep Hollandia előadása viszont, a Hangok, valóban egyszemélyes színház - amennyiben valamennyi szerepet Jeroen Willems játssza. Pontosabban mindegyik monológot ő adja elő. Merthogy a legkisebb jelentősége itt magának a szerepnek van, amit a színész eljátszik. Nem a jellem a lényeges, hanem a típus. És főképp, amit mond. Tudniillik lélek és erkölcs nélküli világról szólnak Pasolini szövegei éppúgy, mint a Shell igazgatótanácsi elnökének elmélkedései. Hogy éppen egy értelmiségi, egy vállalkozó, egy titkárnő, egy egyházi férfiú beszél, annak a jelentősége nem az illető személyiségében van, hanem pusztán nézőpontjában. Az elhagyott vacsoraasztal, ahol a magára maradt értelmiségi töprengeni kezd, majd mintegy megidézve a vendégeket, felidézi egyikük-másikuk alakját, természetesen a fogyasztás és a vele járó csömör megjelenítése. A színész átváltozásai természetesen a személyiség megszűnését, fölbomlását, képlékennyé válását jelentik. A szokványos, bevett szimbólumok itt is helyükön vannak. Csak éppen rájuk tapad egy újabb réteg. A dupla irónia. Jeroen Willems vastag keretes szemüvegben bizonytalankodó, eltöprengő értelmiségiként jelenik meg. Könyörtelenül leleplező szöveget mond a hit nemlétéről és a hit pragmatikus felhasználásáról. Plasztikusan leírja a nálunk ma oly ismerős ifjú vezető értelmiségi generáció jelentős részének mentalitását. Ne kerteljünk: a Katona József Színház nézőterén ülők előtt egy fideszes demagóg portréja jelenik meg. A színész bizonyára nem is sejti, mennyire időszerű éppen minden szava. Leírva egy független újság megfelelő rovatában, ironikus napi politikai publicisztikának néznénk. Elmondva azonban más: a színész a szöveg mélyére hatol. Ha a hit képtelenségéről szól, akkor azt sem hiheti, amit ő maga beszél. A töprengő értelmiségi bizonytalanság, az ironikus szellem öniróniává is lesz. Ettől persze az elvesztett hit nem kerül meg, de legalább a helyére lép a kételkedő szellem fölényének öröme. Annak az élvezete, hogy képes megkettőzni önmagát, s így tárgyát kettős tükörben mutatva, a száraz bölcselkedés színpompás kaleidoszkóppá gazdagodik.

S persze ugyanez van, amikor a kapitalista vállalatok működésébe, működtetőinek szellemiségébe pillanthatunk be, vagy amikor azt a példázatot gondolhatjuk végig Willems előadásában, amely szerint minden út az ördöghöz vezet.

Az uniószínházi fesztivál fő érdeme valóban a már sokak által hangsúlyozott sokszínűsége volt. Például az, hogy a különféle posztmodernnek mondott őrületek és divatok, a kisebb-nagyobb formátumú személyes, szubjektív víziók mellett megjelentek racionális, értelmesen gondolkodó színházak is. Ami mégis azt a reményt nyújtja, hogy a világ értelmetlenségére nemcsak a színház értelmetlenné tételével lehet válaszolni.

Zappe László

 

NKA csak logo egyszines

1