Csehov: Cseresznyéskert
Kolozsvári Állami Magyar Színház Így van...

Az Így van (ha így tetszik) címû tézisdarabot a "pirandellizmus" egyik legékesebb példájaként szokás emlegetni, amelyben az író - a teatro dell’grotesco eszközein túlmenõen - felvonultatja a képmutató társadalom jól ismert típusainak mindegyikét: a mások magánéletében gátlástalanul turkáló bürokratáktól a betegesen kíváncsiskodó szomszédokig. Áldozataikat Frola asszony és veje, illetve a csak a darab végén megjelenõ titokzatos Ponzáné képviseli, akirõl ugyanúgy nem derül ki semmi, miként homályban marad az a pszichoanalitikai probléma is, hogy az anya, vagy Ponza úr bolondult-e meg. Hiszen az írót nem a már-már szatírába illõ történet alapkonfliktusa izgatta, vagyis hogy tényleg elhunyt-e Froláné lánya a földrengés során és Ponza második felesége egy másik személy, aki a bánatába beleõrült anya iránti tapintatból eljátssza a Frola lányt, vagy Ponza hibbant meg, és az anya intencióinak megfelelõen az élõ feleséget adják hozzá másodszor is saját férjéhez. Pirandello inkább igazi tükörszínházi alapanyagot akart "konstruálni", amelyben forma és tartalom, igazság és színlelés, valóság és látszat, élet és színház egyaránt kibogozhatatlan fantazmagória. A pletykaéhes fecsegõket mélyen megvetõ rezonõrrel pedig megalkotta saját alteregóját: Laudisit.

A Séta téren Vlad Mugur - Helmut Stürmer lenyűgöző díszletével, továbbá Lia Manţoc látványos jelmezeivel együtt - tovább gondolta a darabban rejlő lehetőségeket, és a teatralitás hangsúlyozásával, a nézőtér bevonásával, illetve az illuzionisták mutatványaira emlékeztető tükörjátékkal briliáns szimulákrumot teremtett. Amikor a közönség elfoglalja a helyét, úgy tűnik, hogy az első sorban ülő Bogdán Zsolt is csupán egyike az aznap estére jegyet váltott vendégeknek. Az előfüggöny bordójával harmonizáló öltözetű, libériás inas (Senkálszky Endre) lassú szolgaméltósággal adja meg a jelet a játék kezdetére: leemeli az álarcot és az előfüggöny felemelkedik. Ám az elénk táruló térben - amelyet az előbbivel azonos kortina zár le - mozgatható színházi ülések láthatók. Íme az első meglepetés: Agazziék otthona lényegében a színházi közönség felségterületét tükrözi! Sőt, hamarosan minden határ leomlik játék- és nézőtér között, amikor az előadás előrehaladtával a színészek beülnek a nézők közé, s őket is szituációba hozzák. A "kíváncsiak" teátrális zónájától élesen elválik a jobb oldali "naturalista" kuckó. A kisasztal mellett igazi kávéfőző valódi kávét főz, illata belengi az egész színpadot. Az előadás megkezdésekor Bogdán ide teszi át a székhelyét, s a produkció folyamán, mint az igazság relatív voltával egyedül tisztában lévő Laudisi, főként ezen a "megfigyelő ponton" kortyolgatja a kávéját, olvassa könyvét és bonyolítja tovább megjegyzéseivel, kérdéseivel, gúnyos nevetésével a pletykaéhes kispolgárok rögtönítélő bírósági komédiáját.

Az igazi, a lehetséges és a virtuális valóság "képzete" nem merül ki a konvenciók összekavarásában, és a színpadi kellékek különleges alkalmazásában, hiszen a hátsó függöny mögül előbb csak fel-felsejlő, majd a rezonőr által feltárt tükörrendszer káprázatos játékot űz velünk is. Egy idő múlva a nézőnek jobbára fogalma sincs, hogy melyik személy, illetve csoport áll előtte testi mivoltában, illetve melyiknek nézi a tükörképét (amit még tovább fokoznak az árnyjátékok), amit lát, igazi-e vagy csak érzékcsalódás (mert például a mennyezet tükrében a fejjel lefele belógatott szék tényleg leesik), sőt amikor a csillár lezuhan és kialszik a fény, néhány pillanatra a valódi földrengés pánikhangulata lesz úrrá a "civileken" (is). Dramaturgiailag-rendezőileg és természetesen világítást és tervezést tekintve egyaránt lélegzetelállítóan precíz, csak felsőfokokban méltatható színpad-filozófiai mestermunka szemtanúi (és résztvevői) lehetünk. S mindehhez vegyük hozzá a jelenleg talán - határon innen és túl - az egyik legjobbnak nevezhető magyar társulat összjátékát és a színészek egyéni teljesítményeit!

Az általam látott előadáson a szenvedők közül Frolánét Stief Magda alakította (Török Katalin is játszani fogja a szerepet). A gyászruhába öltöztetett hölgyben eleve van valami furcsaság, idegenség, műviség, és amit mond, illetve ahogy mondja, lehet igaz és hazugság is, tehát a látottaktól magát távol tartani akaró néző sem tudhatja, mit hihet el a színésznőnek. Bíró József mint Ponza viszont első perctől hitelesnek tűnik, úgyhogy... végleg megkavarodunk. Velük, vagyis az eironokkal szemben álló alazönök egyidejűleg képeznek expresszív filmburleszkbe illő tömeget és nevetségesen képmutató, mégis jól egyénített tippo fissókat. Kardos M. Róbert Agazzi tanácsosa vészjóslóan bürokrata, mereven mosolygó, tudálékos kiskirály. Amália, a felesége Varga Csilla megszemélyesítésében szenzációéhségét megjátszott jóindulat mögé bújtató, molett asszonyság. Anyjához hasonló beteges kíváncsiság jellemzi a koravén Dinát M. Kántor Melinda tolmácsolásában. A bemutatón Bartalis (Lázár) Gabriella játszotta Sirellinét (Csutak Rékával felváltva fogják később): az úrinő előkelősége is merő szerepjátszás, akárcsak modoros férjéé, akit Dimény Áron személyesít meg. Valójában mindketten ugyanolyan közönséges pletykafészkek, mint a barátnők: a jelentéktelen Cininé, aki már megszokta, a nevét sem jegyzi meg soha senki, vagy a hozzá hasonlóan szürke Nenniné. Persze, a színtelenség csupán a szereplő személyek sajátja, Borbáth Júlia (a későbbiekben Dorián Ilona), illetve Albert Júlia nagyon is emlékezetesen formálják meg őket.

Mindazonáltal a legfőbb szerep - az író és a rendező intencióinak megfelelően - Bogdán Zsoltnak jutott. Az illúziótlan Laudisi felemás érzéseket kelt abban a közönségben, ahonnan kivált. (Ennek megfelelően egyedül az ő öltözete nem üt el lényegesen a mindennapi viselettől.) Egyfelől rendkívül rokonszenves az a hangsúlyozott kívülállás, amivel megveti és pontról pontra leleplezi a kisszerűen hírhajhász, mások titkaiban kutakodó társaságot, másfelől ugyanez a fölény, sőt cinizmus némelykor visszatetsző. De önmagával, saját tükörképével is kegyetlenül őszinte. Ráadásul, Vlad Mugur egy ötletes csavarral tovább hangsúlyozza arc és álarcok viszonyát, illetve az igazság képtelenségét bizonyító eljárást. Bogdánra osztotta tdniillik a Prefektust is, ami a szerepen belül újabb szerepjátszásra ad alkalmat. Ám az önmagát számtalanszor leleplező, parókás pojácát mímelő Laudisi így sem tudja megváltoztatni a "közvéleményt". A rejtélyt nem oldja meg Ponzáné (Kató Emőke/Tordai Tekla) megjelenése sem, aki fekete festett maszkban, mint egyfajta Iustitia bukkan fel az előadás végén, hogy "vallomásával" kimenekítse férjét és anyját a gátlástalan kíváncsiskodók karmaiból.

Mert hát "így van - ha így tetszik"...

Cseresznyéskert

Pirandello ritkábban játszott tézisdrámáját néhány nappal a Harag György Emléknapok előtt mutatták be a Séta téren, ám Vlad Mugur Craiován rendezte meg először. A két évaddal korábban színpadra állított, több szakmai díjjal kitüntetett Csehov-előadás viszont, amelyet maga a rendező is az egyik legjobb munkájának tart, kizárólag a Kolozsvári Magyar Színházat dicséri. Nem véletlenül zárta ez az előadás a Harag-fesztivált.

 

A Cseresznyéskert díszletét is Helmut Stürmer tervezte, s ez is egyfajta "tükör": nyitott hodály, a koszlott falak már csak a tapétamaradványokat őrzik, málladozik minden - a teljes felbomlás előtti pillanat tanúi vagyunk. A faldarabkák, az ablakon át beözönlő por és a "szobában" lepergő mész a vizet is szennyezi. A nézőtér most is összeér a játéktérrel. A színen mindössze egy csúnya, ütött-kopott szekrény áll, amit Gajev ajnároz az első felvonásban, illetve középre begörgetik a gyerekágyat, amelyre az utolsó felvonásban a bőröndöket, ruhaneműket hányják, s midőn mindenki eltávozott, az ágy is megmozdul, és a halom helyén felbukkan a sokadik gyerekkorába menekülő Firsz, aki a halált várja az elhagyatottságban. A végső pusztulás bizonyítékaként vadul hullani kezd a vakolat, omlik a plafon, a fal, a malter, szétesik a múlt. A látvány inkább a maszk nélküli tudat, a lelket övező burok leképezésének tekinthető. Ezt a képzetet erősíti az árverezés napján szervezett haláltáncszerű mulatság fokozottan teátrális jellege is.

Mindannyian egyfajta színházi rítus résztvevői vagyunk, amelyben az ellenjáték dominál. Ezt támasztják alá a kellékek is (például a szöveg és a látvány végletes antagonizmusa, elég csak a virágcsokor helyett behozott kopasz gallyakra, vagy a művi természetbe fenyegetően belógatott csontvázszerű ágakra gondolni, esetleg a világítás keltette ambivalens érzésekre, amelyek közé az intimitás mellett befurakodik a temetők hangulata is). Hiszen a sajátos antitézis mindenekelőtt az identitástudat problémáját, vagyis az emberi gépezet Ionesco világához közelítő zavarát demonstrálja. Stief Magda Ranyevszkaja szerepében például az ideiglenesen hazatérő emigráns művészek érzelmi, illetve magatartásbeli nehézségeit mutatja meg, amikor az önző módon kreált látszatot ő is valóságként éli meg. (Jellemző mondata: "Nagyon szeretem a hazámat, de előbb meg kell innom a teámat.") Ljubov Andrejevna lényében eleve van valami mereven gépszerű, még a "gyerekszoba" szót is úgy mondja ki, mint egy beszélő játék baba. Mert miközben tényleges, illetve mesterségesen létrehozott sors- és szereptudat között egyensúlyoz, valóban szétesett a személyisége, emiatt válik az árverés eredményétől függetlenül lélektelen "bohócgéppé" már a bálon, az illúziók végleges elvesztésekor pedig furcsán vinnyogó kutyát alakít.

Mugur Csehov-rendezésében párokba tömörülnek a szerepek, s a duettek egymás kiegészítései, és/vagy tükrei. Ranyevszkaja Sarlotta Ivanovnával képezhetne kettőst, hiszen a világban bolyongó bűvész ugyanolyan bohém és egyúttal ugyanolyan védtelen, mint Ljubov Andrejevna, következésképp lerohanós ismerkedéseivel az állandó magányt szeretné leküzdeni. Sarlotta Ivanovnával rokon Dunyasa, aki szintén váltig keresgél (és mindig félrelép). A remegő-ájulós, kifinomult, így talaját vesztett cselédet Kántor Melinda alakítja. Kali Andrea Ányája, úgy tűnik, anyja természetét örökölte, míg a Lázár Gabriella megformálta, kora vénlányságra predesztinált Varja épp az ellentéte. (Az ellenjátékra példa kettejük báli álarca is Lia Manţoc tervezésében, tudniillik Ánya viseli a kisegér-, Varja pedig a macskamaszkot.)

A férfiak közül az elkényeztetett, és emiatt hajlott kora ellenére kiforratlan Gajevet Csíky András játssza nagyszerűen, jól érzékeltetve a talaját vesztett, életképtelen birtokos ábrándokba menekülő önvédelmi stratégiáját. Lehetséges párja az örök anyagi zavarokkal küzdő, aluszékony, sokszor tapintatlan Szimeonov-Piscsik Bíró József megformálásában. Dimény Áron a politizáló, nem kis mértékben demagóg, lusta Trofimov, a peches könyvelő, Jepihodov pedig Orbán Attila. Emlékezetes Hatházi András flegmán bunkó Jásája is. A pimasz, családját-múltját megtagadó felkapaszkodott cseléd mindenben az ellentéte az ősöreg inasnak, Firsznek, akit - fizikailag is ragyogóan - a társulat legidősebb tagja, Senkálszky Endre alakít. Az örök jobbágy mint egy régészeti lelet szimbolizálja a pusztulásra ítélt arisztokrácia hajdani dicsőségének emlékét. Ahogy egész hosszú életében, most is gazdáinak a függvénye, valójában viszont már csak ő tartja fenn a régi rend látszatát: egyfelől eltávolítja a döglött patkányt, másfelől a cseresznyéskert hajdani gazdagságának sajátos demonstrációjaképpen messzire köpi a megpimpósodott befőtt formájában konzerválódott gyümölcs magját. Természetes, hogy ha kihunyt a káprázat is, a letűnt világ maradványa elpusztul.

Az új kor embere, Lopahin szerepében Bogdán Zsolt egy sajátos Hamlet-koncepció parafrázisát adja úgy, hogy az általa játszott karakter összes cselekedetének, magatartásának, viselkedésének minden motivációja a legkisebb részletig indokolt. (Nem véletlenül terjesztették fel a legjobb férfialakításért járó UNITER-díjra.) Már az előadás megkezdése előtt bejön a színre, és - akár egy múzeumban - járkál, nézeget. Az egykori jobbágygyerek - aki sok évvel ezelőtt úgy ismerte meg a még fiatal földbirtokosnőt, hogy az asszony mosta le a fiúcska arcáról az apai pofon okozta vért - talán a nosztalgiázás jegyében kívánja viszontlátni bálványát, akit a hajdani "kis paraszt" ma már újgazdag úrként "viszonzásképpen" meg tud menteni. Lopahin természetesen stílust nem kapott a pénz mellé, így viselkedése meglehetősen idétlen. Ha viszont a Hamlet-analógiát alapként fogadjuk el, akkor ez is tudatos nála. Persze kisebbségi érzéssel is küszködik, családja egykori gazdái le is nézik a felkapaszkodottat, maga is túl sokat ócsárolja önmagát, továbbá valóban nem szerencsés az a sietős mód, ahogy az előhozakodik a birtokkal kapcsolatos tervekkel. Ugyanakkor nyilvánvaló, a mesés múlt illúzióit megtestesítő cseresznyéskert hasznosításáról később sem akarnak hallani a széplelkű tulajdonosok. Pedig Lopahin mindent megtenne azért a nőért, akibe gyerekkora óta szerelmes, és akinek a rabszolga hódolatával borul a lába elé. (A kabátja feláldozásával törölgeti meg és takarja be az asszony vizes talpát, amit később meg is masszíroz, majd a cipőjét húzza fel alázatosan.) Ám a szerelem az üzletember eszét nem veszi el. Ezért is érthető, hogy amikor Jermolaj megszerzi a birtokot, amin ősei, apja, nagyapja még jobbágyként dolgoztak, nemcsak az alkohol, hanem igazi örömmámor keríti hatalmába. Talán Ranyevszkaja pofonja ábrándítja ki. De nem a gazdag tulajdonos győztes magatartásából, hanem a letűnt kor főszereplői iránt érzett tiszteletből.

A szerelem is kihunyt. A negyedik felvonásban már a sietős pénzembert látjuk, aki nem megvásárolni akarja a ház népének szeretetét, csupán a maga módján elbúcsúztatni, vagy megajándékozni annak a rendnek a képviselőit, akik most már örökre megmaradnak érthetetlennek, sőt lassan érdektelennek az új kor kihívásaira megfelelően reagáló praktikus üzletember számára. Igaz, a haszonelvűség érvényesítése viszont a "haszontalan" érzelmek feláldozásával jár együtt.

Hát ez is így van, ha így tetszik!

Darvay Nagy Adrienne

 

NKA csak logo egyszines

1