"Ebbõl is tanulhattok!"
Brecht-Weill: Koldusopera
Katona József Színház

Felfokozott várakozás, nagyszerû szereposztás. Brecht Koldusoperájának idõszerûsége annyira kézenfekvõ, hogy ez az evidencia szinte kifogja a szelet a színházi vitorlákból. Az egyetlen igazi veszély, hogy a mindnyájunk szemét kibökõ egyezések, nyilvánvaló áthallások, triviálisan köznapi analógiák megfoszthatják a közönséget a rádöbbenés, a felfedezés többnyire csak szellemi erõfeszítéssel megszerezhetõ örömétõl.

Ascher Tamástól azt vártuk, nem esik bele az őt fenyegető csapdába; nem éri be azzal, hogy azok a nézők, akik a Ferenciek terén aluljáróba telepedett hajléktalanokat, koldusokat kerülgetve jutottak be a Koldusok barátja cég kellékekkel és jelmezekkel jól felszerelt színpadi raktárába, automatikusan "kapcsolnak", hanem a társadalmi mozgások tektonikus mélyrétegeit kutatva olyan összefüggéseket tár fel előttük - előttünk -, amik korábban nem jutottak az eszünkbe. Bíztunk abban, hogy Ascher újfent csodát teremt, de ha az valamilyen okból mégsem sikerül, legalábbis új felfedező utakra csábít a nyomorúság vámszedőinek világába. Ha ez sem jönne össze, még mindig meghökkenthet a formával, megörvendeztethet valamiféle teátrális meglepetéssel.

A lécet tehát a legmagasabbra tettük.

Básti Juli és Máté Gábor | Fotó: Szilágyi Lenke

Ehhez képest az előadás már a bemutató első szünetében megosztotta Ascher táborát. Tántoríthatatlan lelkesedők és csalódott fanyalgók kerülgették véleményük pregnánsabb megfogalmazását, miközben tárgyilagosan latolgatták Bicska Maxi esélyeit. Vajon sikerül-e a társulatnak megmérkőzni a legendával, a Koldusopera (nemcsak a színháztörténetben számon tartott) hazai és külföldi előadásainak mindannyiunkban élő emlékeivel?

Az igazság az, hogy a megszépítő messzeségből nem annyira komplett előadások, inkább csak arcok, szerepek, képek kerülnek elő. Csakhogy Brechtet nem szabad nosztalgikus hangulatban idézni, még kevésbé nézni! Tudomásul kellett vennünk, hogy Ascher Tamás nem színházi elődeivel, hanem a Belvároson túli valósággal felesel. Hogy a darab radikális antikapitalizmusa, a bankrablás és a bankalapítás gyakran idézett összevetése ma már senkit sem hoz lázba. Különösen nem azokat, akik a "létező" működésképtelenségét felismerve, a szabad cég- és bankalapítás szószólójaként már a Postabank konszolidációjának tegnapi szenzációját is unják.

Szinetár, Ljubimov és a többiek A Koldusopera története is történelem. Amibe a hét évig tartó első amerikai sikerszéria éppúgy beletartozik, mint a Berliner Ensemble Pesten is látott, brechtien szigorú, megoldásaiban lekerekítetlenül érdes előadása. A Molnár hazájában feltűnően visszhangtalan, hírből ismert ősbemutató (1930-ban), és az a tucatnyi előadás, amelyeknek már a mai közönség ősz hajú része is tanúja lehetett, és amelyeknek egy-egy kimerevített képét most ki-ki boldogan idézi. Az én nemzedékem számára máig a Színművészeti Főiskola egykori, legendás vizsgaelőadása jelenti "a" Koldusoperát. Amelyről már nem hiszem, hogy hitelesebb, jobb lett volna az összes utána következőnél, de kétségtelen, hogy szokatlan, merész stílusa akkor revelációt jelentett. Megéreztük, hogy Szinetárnak és tanítványainak először sikerült egy arasznyival felemelkedni a földről, és az ifjú színészek gátlástalanul kihajigálták a játékból a romantika s a konvenciók nehezékeit. Hogy miről szólt akkor (1958-ban) az az előadás? A legkevésbé sem a kapitalizmus ellentmondásairól. Inkább talán egy másfajta színházról. De az is tény, hogy egy országban, ahol hajnalonta még zajlottak a gyűjtőfogház udvarán a kivégzések, nyelvet öltő merészség - optimizmus, vagy cinizmus? - kellett ahhoz, hogy a király kegyelmet hozó lovas hírnöke nádparipán lovagolva ügessen be a happy enddel a színpadra. A pályára bocsátott végzősök közül Polly (Margitai Ági) alakítása plasztikusabban él bennem, mint Bicska Maxi figurája, és nem azért, mert Fülöp Zsigmondot - ha jól emlékszem - akkor még Fritznek hívták.

Fotó: Szilágyi Lenke

A sikeres vizsga után a kevésbé híres "pótvizsgát" Szinetár tanár úr két évvel később a Petőfi Színházban tartotta. A musical új műfajával sikeresen (ámde sajnálatosan rövid ideig) kísérletező nagyok közül az úriasszonyi és királynői allűrjeit Kocsma Jennyként diadalmasan hasznosító Sennyei Vera alakítása maradt meg bennem árnyéktalan, töretlen fényben.

A magyar színház legvirulensebb realista hagyományaival kellett dacolnia annak a rendezőnek, aki a Koldusoperának nemcsak a történetét, hanem szellemét és stílusát is fel akarta mutatni. És ez a hatvanas években sem bizonyult sem könnyű, sem hálás feladatnak. Siker és kudarc sokszor együtt jártak. Miközben a Madách Színház szép lelkű ifjú hölgyközönsége - velem együtt - elolvadt Gábor Miklós csábító Maxijától, a legnagyobb (nézőtéri és kritikai) sikert Kiss Manyi és Pécsi Sándor virtuóz Peachum házaspárja aratta. A kritikus, Kéry László ugyanakkor joggal és gyilkos iróniával dicsérte Ádám Ottó Brecht-idegen rendezését, mondván: soha nem látott még vidámabb Koldusoperát! (Ez a summázat az idei felújítás kapcsán bízvást az ellenkezőjére fordítható: soha nem láttam - nem láttunk - még ennél keserűbb Koldusoperát! )

Paradox vonása a memóriánk szelekciós működésének, hogy éppen húsz évvel ezelőtt akadékoskodva bíráltuk Ljubimov pesti Koldusoperáját: hogy kerül a fél színpadot betöltő és a játéklehetőségeket is beszorító emeletes londoni busz Brecht és Ljubimov világába? Mára viszont kitörülhetetlen emlékként őrizzük: itt regnált Garas Dezső Peachumként, oldalán a groteszk szerepben is varázslatos Törőcsikkel. Ujlaki Dénes erőteljes Bicska Maxijára már inkább csak az írott források emlékeztetnek, míg a Szolnokról akkoriban érkezett üdvöske, a kicsit Ljubimov felfedezettjének is számító Udvaros Dorottya metamorfózisa (ahogy szerelmes kis feleségből megbízott bandavezérré keményedik) változatlanul él bennünk. Viták, végletek

Az első kritikák szokatlanul szélsőségesen reagáltak a Katona József Színház előadására. Emlékezetem szerint az évad legsilányabb produkciói láttán sem nagyon fordult elő, hogy a kritikus azért hibáztassa a színházvezetést, "mert a főpróba után elmulasztotta levenni az előadást a színház műsoráról". Ascher szerencsére még nem tartozik a művészetek védett vadjai közé, nem nagy öreg és nem szent tehén, de azt azért még (szerencsére) nem olvastam róla, hogy alacsony színvonalú, nem túlzottan leleményesen korszerűvé tatarozott formával hatástalanított volna egy darabot. A meghökkentő (és véleményem szerint mélységesen igazságtalan) katasztrófatudósítással egy napon - február 19-én - egy másik napilapban ezzel szemben arról informálták az olvasót, hogy a Koldusopera felújítása nem bombasztikus, hanem mívesen profi előadás, ami végre nem aktualizál, hanem aktuális. A harmadik gyorstüzelésű hírlapi kritika szerzőjének pedig szinte minden közreműködőről volt legalább egy jó szava, és az egész produkciót fenntartások nélkül kitűnőnek minősítette. Az És kolumnistája elragadtatott elemzését azzal a sokatmondó instrukcióval zárja, hogy "aki tudni akarja, hol élünk, nézze meg a Koldusoperát a Katonában".

Csuja Imre, Csákányi Eszter és Máté Gábor | Fotó: Szilágyi Lenke

Mintha jeles kollégáim nem ugyanazt az előadást látták volna... Ekkora különbség már nem nagyon lehet kizárólag ízlés dolga, sokkal inkább indulatoké. Mintha (feltételezhetően) nem is a bírálók szigorán, inkább szemléletén múlna az eltérő frekvencián fogott közvetítés rögzítése és visszhangja. Megint csak bebizonyosodik, mennyire más eredményre vezet, ha valaki a színészi-színházi teljesítményt emlékeihez vagy elvárásaihoz méri, ha önmagában, közvetlen nézőtéri hatásában, vagy a színházon kívüli valóság kontextusában, üzenethordozóként vizsgálja.

Szelektív emlékezetünkkel szembesülni a legszigorúbb rosta: a jó még feledhető, a kitűnő (vagy éppen pocsék) felejthetetlen. De vajon mi fog megmaradni újabb tíz-húsz év múlva Ascher Tamás Koldusoperájából a néző (és a szakma) emlékezetében?

Khell Zsolt díszlete nem feltétlenül. Ha csak nem az aluljáróban látott és színház után még kiterjedtebb dimenziókban megtapasztalható, valóságos kolduspanorámával feleselve. Egyébként a jó játékteret nyújtó díszlet szélsőségesen különböző színházi elemekből szerveződik, stílusos és célszerű, de önálló jelentést, érvényt nem szerez. A Katonában szokatlan csillogó revüszínházi függöny, a nyitókép távolságtartóan elegáns bárhelyisége (?) és a songok előadóinak kedvező előszínpad egyaránt felejthető. Felejthetetlen viszont a koldusruhatár hátterét alkotó, befagyott üvegkirakat, amit a cselekmény csúcspontján kézzel, körömmel és természetesen kívülről vakarnak le (egyre nagyobb ablakot preparálva ezzel) a cég vevőkörén is kívül rekedt, igazi szegények. De még ez sem válik olyan emblematikus díszlet-, illetve látványelemévé az előadásnak, mint Ljubimovénak az autóbusz.

Máté Gábor a társulat egyik legsokoldalúbb művésze, rendezőként, színészként egyaránt gondolkodó értelmiségi. Ha valakinek, neki - a színház új főrendezőjének - elhisszük, hogy korrekt, pontos, ámde kissé színtelen Bicska Maxija nem félkész, vagy mondjuk kiérleletlen, átgondolatlan alakítás, hanem éppen ellenkezőleg: valóságos élményekből és megélt tapasztalatokból komponált, logikusan felépített, ismerős figura, aki valóban inkább tekinthető kriminális vállalkozónak, mint bandavezérnek, és akitől idegen mindenfajta gengszterromantika. Szerepét élvezettel alakító, felkapaszkodott bűnöző technikus, akinek Brecht, illetve a cselekmény szerint maga szidolozza glóriáját. Csakhogy ennek a fölöttébb logikus koncepciónak van egy hátránya. Hogy ezáltal elsikkad Maxiból még a médiasztárként karriert csinált Whiskys varázsa is, és nem igazán érthető, hogy a bármiféle sugárzást nélkülöző gonosztevő körül miért rajzanának megbűvölt lepkeként a történet női szereplői?

Polly (Ónodi Eszter) mai pesti tinédzserként indít. Az a típus, akit hajdan hercignek, ma inkább helyesnek minősítenek. Először akkor bújik ki a lepke a bábból, amikor a Peachum család jövendőbeli reménysége elmeséli és megindokolja szüleinek Maxival kötött házasságát. Csakhogy valójában még a kicsit romantikus, de nagyon ironikus "tavasz ébredése" után sem eléggé meggyőző, nem elég hiteles az a metamorfózis, amin férje hirtelen távozása után Polly a szemünk láttára megy át. Lehet, hogy a rendező tudatosan tartotta Peachum Pollyt végig Egérke-státusban, de az is, hogy a naiva szerepekhez szokott színésznő volt túl erőtlen a feladathoz. Avagy - és ez sem lehetetlen - az előadás a tévéhíradóból megismert, felfoghatatlan karrierek tapasztalatára épít ebben, s arra figyelmeztet, hogy a szürkéké a jövő, és valószínűleg Tribuszerné sem lehetett az a tőről metszett amazon...

A robbanó tehetségű, csupa temperamentum Fullajtár Andreát (Lucy) is annyira visszafogja a rendezés, hogy az első jelenetekben szinte meg sem ismerjük, a későbbiekben pedig rá sem ismerünk. Nem a lőgyakorlathoz tökéletesen illő bizarr amazon külső, inkább a szereptől idegen közöny zavart. Mert az érzelmek nélküli, számítás vezérelte szexuális kötődés igazán csak Maxira jellemző, nem az érte valóban bolonduló csajokra.

Mivel felelősség nélkül jósolhatok, megteszem. És írásba adom, hogy ezt az előadást tíz-húsz év múlva legbiztosabban Básti Juli Kocsma Jennyje fogja fémjelezni. (Akinek a neve egyszerűen kimaradt az előadást lehúzó kritikából!) Básti Juli elfojtott és ugyanakkor merészen közszemlére tett temperamentuma, tomboló érzékeinek fáradó jelenléte, bosszú fűtötte, mégis fájdalmas árulása olyan intenzív fizikai jelenléttel és érzelmi energiákkal tölti be a színpadot, hogy ha nem ő énekelne a legjobban a társulatból, akkor is neki ítélném a pálmát. Más kérdés, hogy ez a rangsorolás az előadás egészét is minősíti: Kocsma Jenny ugyanis tapsot arató, hálás, de semmiképpen nem főszerep. A színész érdeme, de ugyanakkor a szereposztás és az összjáték hibája is, ha az előadásban egyértelműen azzá válik.

Az előadás fogadatlan prókátorai a premieren azzal mentegették egyes résztvevők teljesítményét, hogy a megerőltető hangképzés és fárasztó próbaperiódus sokat kivett a színészek erejéből, hangjuk ettől lett fátyolosabb az elvárhatónál. Én őszintén szólva, nem érzem magam teljesen kompetensnek az énekes teljesítmények megítélésére. De tagadhatatlan, helyenként szembe-fülbe tűnő, hogy még egyes, dramaturgiai szempontból hangsúlyos, megkülönböztetett jelentéssel bíró songok is erőtlenül szóltak. Hollósi Frigyes, aki Peachum szerepében a megengedhetőnél többet bakizott, néha mintha csak túl akart volna lenni tapsot arató magánszámain. Csákányi Eszternek sem színpadi anyanyelve az ének - ezt korábbi, csalódást okozott Brecht-estje is igazolta -, most mégis, mintha jóval könnyebben vette volna az akadályokat. Viszont nála éreztem leginkább, hogy rutinból játszik: álmából felkeltve is valahogy így, alkohollal átitatott, bizonytalan mozgású, kisszerű anyatigrisként, úrhatnám kispolgárnak játszaná el Peachumnét. Kiszámíthatóan és mértéktartóan mulatságos alakításából éppen a csak rá jellemző egyedi, egyéni szín és íz, minden meglepő gesztus és vonás hiányzott. Iszonyú a kísértés a rosszra

Ónodi Eszter | Fotó: Szilágyi Lenke

Ascher rendezései láttán általában nem szoktunk töprengeni a darabválasztás indítékán, az értelmezés kulcsán. Nála soha nem kell kitalálni az üzenetet, mert az előadás minden momentumából sugárzik. A színészi alakítások intenzitása szempontjából halványabb - vagy legalábbis vitatható - produkció ezúttal is megkímél bennünket a találgatástól. Ezért merem megkockáztatni, hogy akik mindenestül elutasítják az előadást, azok elsősorban a rendező kiábrándult, keserű világképétől határolódnak el. Mert valljuk be, sokkal könnyebb fűtött szobából tudomásul venni, hogy "sok ház van, ahol jéghideg van még", vagy akár azt, hogy a szegénységnek nem minden arca egyformán szomorú, van kaján, barátságtalan, sőt riasztó is, mint szembenézni a környezetünket (sőt bennünket is) fenyegető, elérő morális zülléssel. Márpedig Ascher Koldusoperája nemcsak a körülményeket, nemcsak a betörőket és bankárokat vádolja, de a csalárd barátokat, szívtelenné züllött szülőket, bosszúra szomjas szeretőket és pénzéhes feleségeket is. A részvét kufárain kívül főként az érzelmek áruba bocsátóit, ezt az egész érdekek vezényelte, önző és képmutató világot. A kaukázusi krétakör arról szól, hogy "iszonyú a kísértés a jóra". A Koldusopera ezzel szemben - ebben az előadásban - az árulásra való kísértést állítja premier plánba. Ebben a kiábrándító társadalmi közegben nemcsak az ellenségek és ellenfelek, de a tegnapi barátok, szeretők, házastársak és családtagok is készek (sokszor bagóért) eladni és feladni egymást. A Peachumék szőtte háló, amibe Maxi beleesik, színpadi cselszövés, de Kocsma Jenny besúgóvá züllése személyes tragédia is. Básti alakításának - a különös szuggesztióval tolmácsolt magánszámok mellett - ez az ambivalencia ad drámai súlyt. Hogy elhisszük: Maxi iránti hajdani lobogó, de még mindig parázsló szenvedélyét kellett meggyaláznia ahhoz, hogy többször is elárulja, és könnyekkel keresett, talmi júdáspénzért rendőrkézre adja.

 

Az előadás kivédhetetlen kritikáját, eltéveszthetetlen jelenidejűségét a szereplőknek ez a gátlástalansága még nyomatékosabban fejezi ki, mint a bordélyban végrehajtott filmszerű kommandós akció, a Koldusok barátja cég leltárát és ügymenetét számon tartó színpadi számítógép, vagy a megvesztegetett fogdaőr mobiltelefonja. Ascher egyébként is elég takarékosan bánik az ilyenfajta, hangsúlyosan anakronisztikus eszközökkel: a bandavezér folyószámlájának mobiltelefonon történő ellenőrzése rövidebb ideig tart, mint az életben, és inkább csak a vesztegető és a vesztegetett "korrekt" partnerkapcsolatára utal.

De persze ennél érdekesebb és fontosabb is az a szoros és cinkos partnerkapcsolat, ami a betörőbanda és a rendőrség között szövődött. A bandavezér lakodalmán díszvendégként megjelenő Tigris Brown és az ünnepség eleganciájára is ügyelő Maxi parolázása, vagy az elkerülhetetlen rendszabályok foganatosítását érzelmesen megszenvedő rendőrkapitány lelkiismeret-furdalása köztudottan nem a rendező leleménye. Ascher legfeljebb csak fel merte mutatni, le merte leplezni az érdekek találkozását, s hogy milyen keservesen, mennyire groteszk módon időszerű az összefonódásnak az a prózai változata, ami nem annyira kabaréból, inkább a híradóból ismerős. Újszerű viszont magának a rendőri hatalomnak a megszemélyesítése. Az Ascher-rendezés Tigris Brownja nem félelmet ébresztő hústorony, délceg kapitány, nem is igazán tigris. Még hiénának is túl manikűrözött, már-már gátlásos, könyökvédő nélküli hivatalnok. Varga Zoltán akkor a legjobb, amikor sikeres hivatalnokként megélt rendőri kötelezettségei ellen berzenkedik, és amikor Maxi iránt érzett cinkos barátságát és hatalmi státusát egyszerre ássa alá alapvető emberi tulajdonsága, a pitiánerség. Tigris Brown akkor a legboldogabb, amikor a rendező - meglehetős dramaturgiai merészséggel - ráruházza a királynő kegyelmét hírül hozó lovas futár szerepét. Az már csak ráadás, hogy a szerzői utasításban szereplő négylábú nem is látható a jelenetben: Tigris Brown alighanem Mercedesen érkezett a tárgyalóterembe, ahol egy nagyon is ismerős, áramvonalas plexi állványról hirdeti a happy enddel kecsegtető igét. (Aki érti a célzást, azon, aki nem, az a látvány szembetűnő anakronizmusán, felvállalt stílustalanságán nevet.)

Az előadás Ascher felépítette struktúrájáról szólva szinte minden kritika az igazi szegények színpadon kívülről megidézett fenyegetését emelte ki, feltételezve, hogy Ascher ezért - a Peachum-cég üvegablakait kaparó, karistoló kirekesztettek látványáért - állította színpadra a Koldusoperát. Ha valóban így lenne - amit sem állítani, sem tagadni nem merek -, akkor nyilván még nagyobb teátrális hangsúlyt kellett volna adni ennek a jelenetnek. Éppen azért, mert a kép valóban színpadi nyelvre fordítja, látvánnyá alakítja a brechti gondolatot. Az igazi szegények elkeseredése, dühe - egyelőre, szerencsére? - sem a Sohóban, sem a Belvárosban és a pesti előadásban nem ért el még a cselekmény, illetve a cselekvés - látható, hallható - szintjére. Úgy tűnik, hogy itt és most nem a lázadás, hanem a megtagadott emberség, a polgárjogot nyert árulás jelenti a súlyosabb, közvetlen fenyegetést. Ascher Tamás ezt nemcsak felismeri, de hitelesen láttatja is. Ezért lehetett jelentős produkció a részleteiben teljes joggal bírálható, néhány alakítást tekintve pedig felejthető Koldusopera. Mert az egész színpadi vízió, a legsikeresebb - hiszen teljességgel rendhagyó - tandráma mégiscsak belénk szuggerálta Bicska Maxi bölcs intelmét: "Ebből is tanulhattok!"

Földes Anna