(Premier) Premierrõl nem lehet kritikát írni. A premieren nem az elõadás látható ugyanis, hanem csak a premier. Az elõadás késõbb születik meg, az okok fölfejtése messzire vezetne, struktúránk ezerszer eldalolt kérdéseivel függ össze, meg se kísérelném most az oknyomozást. Inkább csak rögzítem, amit láttam: a premier február 17-én volt, s alig két héttel késõbb, az ötödik elõadáson (március elsején) már nem ugyanazt a Koldusoperát adták a Katonában. Valami történt közben, "bekeményedett" a játék, egyszerûsödött is, "megérett", jótékony kezek közbeavatkoztak stb. És nemcsak még egy utolsó, "vajszínû árnyalatot" kapott a produkció, mint az Esterházy-idézte Kormos-anekdotában, hanem elcsitultak a premier édes szirénhangjai és reszelõs hangzások, vad harmóniák sivítottak elõ az agyonkoptatott brechti songok mögül.

Rekedt, dúlt, éles és mély hangok dübörögnek a színpad felől, bele a szemüket meresztgető jól öltözöttek képébe. Kattogós, ütős, karcos tónusban, kihegyezett poénokkal, kitartott mozgáskoreográfiával játsszák az operát a Katonában. Kevesebbet énekelnek, mint a premieren. Ahol gondok mutatkoztak a színészi hangterjedelemmel vagy az énektudással, a zenekartól előjátszott dallamra ironizálva, nyersen, staccato szótagolva mondják a songokat. Vagy harsány kabaréparódiába oltva játsszák el, hogy színházat játszanak, amiben néha énekelni kell (Csákányi Eszter szétázott anyatigris Peachumnéje csak némán nézi, Pollynak hova kéne föltrilláznia magát - Csákányi egyébként el- és kiénekli, amit kell, de erről majd később).

Végig iróniában tartja a játékot (és Brechtet is) színészeivel Ascher Tamás. Minden, amit játszanak, s minden, amit látunk - a csillámló, könnyű revüfüggöny, az áttetsző aranylurex mögött földerengő állóképek pazar kompozíciója (a figurák mozdulatlanok, csak a cigarettafüst kacskaringózik fölfelé), az ironizált revü feszesen koreografált, késleltetett, lassúdad tánclépései, az eredeti Weill-zene archaizáló diszharmóniáit megszólaltató, színpadra ültetett zenekar, a kifutón előadott sprőd, pőre songok, az "igazi" szegények néma akváriumi kaparászása az összeborulós gyilkos gengszteráj cinikus röhögésétől elnyomva - komplett színház. Nem is lehet más, hiszen a viszonyokkal való kritikus szembenézés is médiaeseménnyé, szórakoztatóipari aktussá válik: az elemzői-interpretátori gondolatot domináns játékszervező elemmé emeli Ascher.

Fullajtár Andrea, Máté Gábor és Ónodi Eszter | Fotó: Szilágyi Lenke

Hol vagyunk? A birodalmi Berlinben 1929-ben? Ó, nem, 2001-ben, a millenniumi Budapesten. (Songok) A kaposvári dirigens, Kerényi Gábor muzsikusi fegyelme, átszellemültsége átsugárzik az előadásra, magával ragadja a játékosokat és ihletett közeget teremt a songok előadásához. A rendező s a zenei vezetők, Kerényi Gábor és Wilheim András közös érdeme, hogy felmutatják az eredeti operát. Weill muzsikájából kihallatszik minden szólam, minden hangszer, a tangóharmonika, a gitár, a dob és minden más. A weilli songok természetesen most is leválnak a darabról, önálló életet kezdenek élni, kiadnak egy teljes színházat, ahogy azt a huszonkilenc éves Bertolt Brecht nagyjából eltervezte a maga teóriájában. (E banális hatásmechanizmussal operáló didaktikus versikéket, mint tudjuk, radikális társadalomkritikájuk ellenére még azok is slágerként fütyülik, akik sosem jártak színházban és hírét se hallották a Koldusoperának.) A helyenként könnyű dalocskákból megrendítő színházi pillanatokat hívnak életre a Katona színészei. Ascher rendezésében is a songok hordozzák a sűrűbb színházi matériát, a brechti szüzsé néhol csak árnyalja, olykor meg leülteti a játékot, példa rá Peachum koldusgúnya-ruhatári ismertetője vagy a tolvajbanda nászajándék-bemutatója. Az igazi dráma a songokban megy végbe, ám ott radikálisan (a műfajnak Ascher igazi nagymestere), az előadást leginkább így az fémjelzi, hogyan adja elő este Básti Juli a Salamon-dalt, Csákányi Céliája milyen hangfekvésben énekel a szexuális szolgaságról vagy Máté Gábor Maxija hogyan mondja el a polgári gyarapodás titkait az akasztófa árnyékában. A játék egyébként a maga keménységével összetett, rétegzett hatásmechanizmusra épít, a zene erejéből, a koreográfia ritmusából, a vizualitás és a stilizált beszédmódok összhangzatából bontja ki elementáris hatását.

 

Az este ugyanakkor mindenestől Máté Gáboré. Bicska Maxija lenyalt frizurájú, lakkcipős, bankárba oltott, kikupált úri gengszter. Igazi korunk hőse. Még pár hét és átmegyek a bankszakmába, mondogatja Pollynak, de minden rezdülése elárulja, már rég törzsökös tagja az establishmentnek. A korrupt, érzelgős, piti főrendőr (Varga Zoltán) és a középpályás gengszterfőnök nemcsak háborús cimborák voltak egykor, hanem rég azonos, nemes cél érdekében munkálkodnak. Máté Bicska Maxija nem nagystílű vagány betörő, hanem megfontolt, józan üzletember. Unottan is kőkemény. Blazírtan gúnyos. Fáradtan cinikus, rühelli is a gengsztermódit rendesen, mint Babits Jónása a prófétaságot. Lenézi a tolvajbandát, amelyből vétetett. Undorral szemléli, milyen alakokkal van körülvéve. Pacsit adat betörő-szakiparosaival, pompásan idomított pincsikutyáival: a feltörekvő, lázadozó lepusztultak fogcsikorgatva, megadóan koccintják fejüket a glaszékesztyűs keresztapa vállgödréhez, valahogy úgy, mint hitvány operettünk alvilági bonvivánjai: a társadalmi fölemelkedésnek ez mostan az útja. Komoly ember ma bűnöző, mondja Kornis Mihály ezerkilencszázkilencvennégyben. A polgári demokráciát azokkal kell felépíteni, akik alkalmasak rá. Aki nincs velünk, az nincs, polgártársak. Maxi is roppant komoly férfiú, első az üzlet, aztán jöhetnek az érzelmek a német szabvány szerinti széles franciaágyon. Szegény törekvő, felhevült Polly egészen megdöbben, amikor odaveti neki, most nem vagyok hangulatban. A kivégzés előtti hajnali órán gyorsan kattog Smidth főnyomozó zongorára kicsapott metronómja, érezzük, ahogy a Westminster óráján száguldanak a percmutatók és Máté Maxija is gyorsuló tempóban, sebesen könyörögve-üvöltve ugatja a képünkbe, emberek, engem itt most mindjárt fel fognak akasztani. Ma nekem, holnap neked. Tanulhattok belőle. Ti is lehettek még feltörekvő bizniszmen. Ahogy a királyi kabaréban mondják, a bűnöző is volt ember.

A dörzsölt, fád gengszter egy pillanatra magába réved. Máté Maxija vizslatóan, gúnyosan néz a szemünkbe, de tompa félelmében is ironikus, és az irónia gyöngéd karjaiban is félelmetes. Dacos, flegmán cinikus, zsebre vágott kezű Bicska Maxija korunk emblematikus figuráit idézi. Hetyke dacossága meg visszaröpít bennünket a múltba, egészen Ács János és Máté kaposvári Marat-jának kikiáltójáig. Rég volt, igen, az a szép idő. De ezt már együtt éneklik Básti Juli Kocsma Jennyjével, közös otthonukról, a bordélyról szóló érzelmes dalban. (Maxi és én) A Katona Koldusoperája jelentős részben kettejük, Maxi és Jenny egymást öldökléséről értekezik. Ascher precízen, részletezően érzékelteti színészeivel a kapcsolat dimenzióit. Jenny, aki harminc rongyos ezüstpénzért eladja Maxit előbb Peachumnének majd Brownnak, nem tesz mást, mint amit tennie kell, ha élni akar. A strapabíró Jenny ugyanis nem szabadulhat egykönnyen Maxitól, el kell hát játszania, hogy lerázza magáról terhét, mint kutya a vizet. Mert a dolgok sosem múlnak el, hanem tartanak örökké. Az a valami sem múlik el, amiről ironikusan-nosztalgiázva-ringatózva együtt dalolnak, s amit újabban bizonyos enzimek fokozott áramlásával szoktak leírni. A hosszú, késleltetett csömör még annál is tovább megmarad. De élni kell és le kell rázni az örök és múlhatatlan vonzalmakat. Ilyen banális dolgokról énekel nekünk Básti Juli a Salamon-dalban.

 

A világ dicsősége és múlása három percben. A piros lobogás és a vak, idő nélküli, kozmikus üresség. Csak egy reflektor világítja meg a kifutót és mi ott lenn azt látjuk, hogy Jenny elfordítja a fejét és néma daccal nyeli a könnyeit. Pedig dehogy nyeli, csak Básti lefojtott, sziszegő indulattal, rekedtes énekével eljátssza, hogy Jenny fuldoklik a fájdalomtól, a tehetetlen dühtől, a hitvány beletörődéstől. Meg az eldobott nő riadalmától, a levedlett viszony utáni csömörtől, a bosszú fájdalmas gyönyörétől. Látjuk, hogy Jenny majd’ belehal, míg mély altján elbúgja ezt a kis példázatot. Hiszen ez volt az ő élete. Ez az egy.

A premieren vad volt a dal, dacos és pokolian kemény. Aztán lágyabb lett, halkabb és fájdalmasabb. Nem érzelmesebb, csak szívet szorítóbb. (Az ember abból él) Az előadás bravúrja, ahogy Jenny bosszúból eladja Maxit, s míg a kuplerájban nosztalgiázva együtt ringanak, az elegáns gengszterért eljön a nagy fekete kommandó. Gurulnak, vetődnek, kúsznak a kezeslábasba bújtatott akciófilm-figurák, ahogy kommandóséknál szokás, már ott vibrál a piros lézerfény célkeresztje Maxi halántékán, amikor a megcsalt szeretők még mindig érzékien búgnak az egykor volt vad viszonyról, mire lerohanják a gengsztert. Básti Kocsma Jennyje meg mi mást tehet, a vodkát nyeli a könnyei helyett. Robbanékony toporzékolása, dévaj kacaja csupa önmentő védekezés. Később, amikor Tigris Brownnak adja föl szerelmét, még egy parányi Júdás-csókot is a rendőr ajkára biggyeszt ujjával. Csak a miheztartás végett. Csak hogy neki se maradjon semmiféle illúziója.

 

Csákányi Eszter élesre fent nyelvű Peachumnéje az előadás harmadik színészi bravúrja. A seggére ver a lányának. Ordenárén keserű. Sikít az indulattól, mint a kés a köszörűkövön. Nem addig van az, visítja, mikor Polly ellenkezni próbál. Máskor markotányosnőhöz illően közönséges, vagy elázva adja meg magát a sorsának. Reménytelen asszonysorsot formáz merő gúnnyal, nagy erővel. Csákányi éneke élesen pontos, feszesen kihegyezett. Csípős, égő ostorcsapás, ahogy előadja dalát a szexuális szolgaságról.

Ilyen drámai songok sorából épül föl a Koldusopera a Katonában. Ascher rendezői keménysége, elemzői racionalizmusa találkozott Brecht elszánt didaxisával. Koruk gyilkos cinizmusáról értekeznek mindketten, metszően rideg gúnnyal, jeges iróniával. A darab és az előadás mozgalmas, akciódús jeleneteiben a gengsztervilág és az államhatalom összefonódására ismerhetünk, de ez csak a szociológiai felszín, a színháztörténeti máz, amely a legendás műhöz tapad. A játék igazi történései most a songokban zajlanak: a Katona színészei azt játsszák el, mi történt itt mindnyájunkkal az utóbbi évtizedben. Itt látható az egész gengsztert váltott (Csillag István kifejezése) Magyarország. Az zajlik a színpadon, ami nap mint nap odakinn is végbemegy a szennyes utcán. S az történik odabenn, ami sokakban megtörténik, mindennap. De hát ez is csak játék.

Van persze más is az előadásban, némi poénos gengszterromantika is, meg lövöldözés is, meg maffiózás is. Meg kell adni az érzelmeknek, ami az érzelmeké, de nekem kicsit sok volt a kommandós vetődésekből, a revolveres hadonászásból, a banda akcióiból. A fekete szemüveges kigyúrt legények képe ma már nem több értelmezhető jelnél. Maxi úri bankár lett, a fiúk meg megmaradtak színes rablóbandának - bár ez is csak irónia.

Nagy Ervin, Fekete Ernő, Szabó Győző és Rába Roland | Fotó: Szilágyi Lenke

A társulat együtt és egyenként is remekel. Ónodi Eszter Pollyja elsősorban lelkesen naiv. Sugárzik a boldogságtól, önfeledten vigyorog, mikor a papája ostorozza, hogy gengszterkurva lett belőle. Szélesre húzza a száját ének közben, egészen a századelős kabarék bohócvigyoráig. Kisvárosi lány, aki rácsodálkozik a nagyok dolgaira, de hamar beletanul az új módiba, s kiskosztümös dámává vedlik át. Mikor meglátogatja Lucyt a börtönben, már kimért, okos üzletasszony. Látszik, jól megy a bolt, peng a kassza, Maxi a sitten vagy szabadlábon: jobb nélküle. A Lucyt megformáló Fullajtár Andreának még sosem láttam ilyen arcát. Fekete haj, kontúrosan kifestett ajkak, erős smink a szem körül; fényes, szürke, fémes hatású, testhez tapadó miniruha, műanyag védőszemüveg, amiben lőgyakorlatokat végez a kedves papa börtönében. Morc próbál lenni Maxival, de elolvad, ha csak ránéz. Remek szcéna, ahogy együtt áriáznak Pollyval kétfelé cincálva a házasságszédelgő férfit, aki csak grimaszaival kommentálja hölgyei ricsaját. Lucy fekete, Jenny előbb vörös, majd az akasztásra fehér parókát kapott Szakács Györgyi jelmeztervezőtől. Jenny párducmintás, hosszú, leffegő műszőrme bundája a kupleráj kanapéin folytatódik. Egyáltalán nincs könnyű dolga szegény Maxinak: a vehemens Jenny hosszan fölsliccelt kabátjában, szédítő miniben megeszi reggelire együtt Lucyt és Pollyt. (Az ember végül megrohad) Ascher a végletekig fokozza a gengsztervilág ordenáré kisszerűségét. Whyskis üvegekből vedelnek az esküvői lakomán, Maxi és Brown testi-lelki jó barátokként egymásnak hajigálják a palackokat. Varga Zoltán egyszálbélű, primitív rendőrfőnöke kerüli üzlettársa, Maxi tekintetét, szenvedőn elfordítja a fejét, az olcsó színlelés amúgy is zsigeri képessége és hivatali kötelezettsége. Az elmaradt akasztás után harsányan röhögve lapogatja egymást a két alvilági figura. Vajdai Vilmos pókerarcú, blazírt nyomozója mindennek pontosan és rigidül megmondja az árát. Ez a figura is korunk színes galériájából emelődött át a színpadra: pragmatikus embert látunk, aki precízen számol az idővel és a várható zsozsó nagyságrendjével. Tóth Anita légies kurvácskája kupiban felejtett csipogó asztráltest, rikító narancssárga csizmában. Kimball tiszteletes (Tóth Zoltán) komótosan és igen sokáig falatozik Maxiék esküvője alatt, majd teli szájjal szabadkozva, egy üveg whyskivel áldást osztva kioldalaz a színről. A bandát megformáló Nagy Ervin, Rába Roland, Szabó Győző és Elek Ferenc hangulatosan és színesen játsszák hatalomtól megrészegült alvilági figuráikat. Elek egykedvűen adja az akkurátus hülyét tettető, minden hájjal megkent vagányt, aki csak olvas, meg olvas a bordélyban, s nem veszi észre, hogy Maxit már rég elvitték. Hollósi Frigyes markáns Peachumje szenvedélyességében is precíz kisember, aki tisztes iparosként akarná űzni a koldusok futtatását. Fekete Ernő jobb örökösen lázadó, caplató, foltos arcú rablónak, mint a cápadalt éneklő snájdig yuppie-nak - a songot nem igazán győzi hanggal. Rámenősen ambiciózus Leprás Mátyása hiába akciózik, tudjuk, sosem lesz belőle igazi bandavezér.

 

(Aranyfény) Peachum vaskos, mintás nyakkendőt visel mintás barna inggel, Maxi szmokingos bálozóként perdül elénk, s fekete inges üzletemberként távozik a kötél alól, a bordély szépei nem tépett ribancok, hanem utolsó módi szerint választékosan öltöző hölgyikék: Szakács Györgyi ruháinak korjellemző, pazar költészetét színes fotókon lehetne igazán megörökíteni. Khell Zsolt fémlemezekkel határolt színtere egyszerre mintáz istállót, börtönt és nászi lakosztályt, ahova szikrát szóró sivító fémvágóval hatolnak be a gyilkos tolvajok. A jeleneteket más-más színnel megvilágított csillogó revüfüggöny és epikus narráció tagolja (utóbbi akkor működik igazán, ha iróniába ágyazódik, mint amikor példának okáért Peachumné fennhangon bejelenti: Polly egy kis dalban mondja el szüleinek, miért ment férjhez a banditához), a songok alatt sárgás aranyfény hull a szereplőkre, az eredeti szövegkönyv szerint, Ascher végig lebegteti a játékot, brechti elidegenítést vegyít iróniával és ironizált érzelmességgel, szarkazmussal oldja a társadalomkritika didaxisának élét.

Tágassága, tere, levegője van a Katona Koldusoperájának: a kor igazi arcainak fölmutatása mindig ritka színházi pillanat. Ha lenne nálunk szellemi élet, a produkció a maga összes ellentmondásával együtt se tűnne el a színházi üzemmenetben, hanem termékenyítőleg hagyományozná tovább a korral való találkozás elemi élményét.

Kovács Dezső