Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház

Idõnként szörnyû ricsaj támad a zalaegerszegi színpadon A salemi boszorkányok elõadása közben. Úgy érzem, ez az egyik meghatározó tényezõje Bagó Bertalan rendezésének. A másik egy hatalmas üllõ, amely félkörívben elõre nyúló sínen közeledik. Elõször Proctorék házában még funkciója is van. Az asszonyával szerelmeskedni nem tudó gazda zavarában egy kapa élét kezdi rajta kalapálni. Késõbb azonban csakis a szó szoros értelmében vaskos szimbólumként szerepel. Jön elõre, míg föl nem borul, míg ki nem siklik sínérõl. Jelentése talányos. Lehet maga a sors, de a sorstól üldözött ember is. Maga Proctor, akit Ilyés Róbert méltósággal, egyszerû, igaz érzelmekkel, természetes erkölcsiséggel felruházva jelenít meg. Nem a polgárerényt, hanem az elemi tisztességet játssza el. És asszonya, akit Tánczos Adrienne formál meg hasonlóan szuggesztív egyszerûséggel. És a többi áldozat, akik nem hajlandók az életükért hazudni: a Nurse házaspár (Ecsedi Erzsébet és Andics Tibor), a Corey házaspár (Wellmann György és Jurina Beáta). Vereckei Rita kopár díszletében egyre szaporodik a szemét. A szellemi-lelki pusztulás fizikai következményekkel jár. A városon elhatalmasodó téboly nemcsak egyes embereket fenyeget, de az egész közösséget szétveri. Széthullik a gazdasági-társadalmi szervezet, megrendülnek az erkölcsi alapok, gazdátlanná válik a világ. Mondják, hogy a kivégzettek árvái koldulva járják a várost, a gazdátlanul maradt állatok éhesen bõgve kóborolnak az utcákon. A színpadon elhagyott ruhadarabok jelzik a társadalmi felbomlást. A ruhák - ugyancsak Vereckei Rita tervei szerint - nem idézik a XVII. századi Amerikát, inkább idõtlen igénytelenség és általános modernizációs ízlésromlás, stílustalanság látszik rajtuk. A népviseletbõl nemrég kivetkõzött falusiak szedett-vedett öltözködése határozza meg a jelmezeket.

Mégis, A salemi boszorkányok most Zalaegerszegen is legalább annyira politikai dráma, mint amennyire általánosabb modernizációs tragédia. A modernizációval járó széthullás, a régi életstílus, régi erkölcsi és szokásrend fölbomlása csak megágyaz a politikai manipulációnak. Ami végül nyilvánvalóan kiderül a kezdetben véletlenek sorozatából kibontakozónak látszó boszorkányüldözésből. Ha akarjuk, éppúgy föllelhetjük a történetben az utóbbi hetek, hónapok némely politikai eseménysorának modelljét, mint ahogyan Arthur Miller és kortársai fölismerhették benne a maguk idejének jellegzetességeit. Történik valami szokatlan, bármi lehet az - adott esetben a lányok táncolnak az erdőben -, s ezt azután némelyek megpróbálják kiaknázni. Hasznot akarnak húzni belőle. A haszonleső tiszteletes - Farkas Ignác mókás szökellésekkel érzékelteti képlékeny jellemét - megrendült tekintélyét szeretné helyreállítani, bírálóit szeretné elhallgattatni a boszorkányüldözéssel, Putnamék - Szegezdi Róbert és Tallián Marianne jellegzetes kettőse - egyszerűen földeket akarnak fölvásárolni. A bíróság (Zalányi Gyula és Gábor László) hatalmát akarja fitogtatni, majd a tekintélyét szeretné menteni. Egy szörnyű mechanizmus működik, amelyet végül is Abigail, az ambiciózus és gátlástalan cselédlány kaparint a kezébe - Pap Lujza inkább a könyörtelen, ridegen számító, áldozataira nem tekintő nőt játssza, mintsem a szuggesztív, szenvedélyes egyéniséget. A szenvedély csak eszköz a számára. Az egész erkölcsbírósági színjáték működését ő látja át a legjobban, ő tudja a leginkább kihasználni, bizonyára mert neki vannak a legkevésbé morális skrupulusai. Tudja, mire harapnak rá az urak, tudja, mit várnak, mi az érdekük. Pontosan átlátja, hogy egy olyan eljárásban, ahol nem a tények, a tettek számítanak, ahol szándékokról, gondolatokról, érzésekről ítélnek, ott minden tény értéke az ellenkezőjére fordítható. Hale tiszteletes meg vergődik az összecsapó erők között. Őt Kiss Ernő az isten lelkiismeretes hivatalnokaként mutatja be, aki végül kétségbeesetten keresi legalább az igazság morzsáit, amikor hazug kompromisszumra szeretné bírni Proctort. Csak hát az igazságnak nincsenek morzsái. Morzsákban nem létezhet, csak teljes egészében.

Miller idejében, az ötvenes évek elejének Amerikájában természetesen a hidegháborús hisztériára, az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságok mindenféle baloldali gondolat, érzület elleni hajszájára lehetett érteni az allegóriát. Ma Magyarországon mintha az egész politikai mechanizmus így működne. Perekkel, igaz és hamis vádakkal egyaránt gerjesztett tömeghisztéria a legfőbb politikai érv. Ha korruptnak bizonyul egy képviselő, ha egy kelekótya éjszakás nővér azt terjeszti, hogy megölte a betegeit, abból rögtön politikai tőkét kovácsol valaki, rögtön megindul a politikai hullarablás. Úgy érzem, Bagó Bertalan rendezésében éppen ezért kap különös hangsúlyt az időről időre fölcsapó ricsaj, a salemiek riadt-agresszív visítozása. Egyesek azonnal ordítozni kezdenek, mihelyt fölsejlik a valóság, fölbukkan az értelem, fölrémlik az értelmes cselekvés, azaz az egész manipuláció lelepleződésének a veszélye, míg mások zavarodottan csatlakoznak hozzájuk. A ricsaj keltette rémületükben együtt üvöltenek a többiekkel, s csak növelik a rémület okát. Kétségbeesett düh árad a zalaegerszegi színpadról, amely érezhetően mai dolgainknak szól. Meg is osztja a bemutató közönségét. Tekintélyesnek látszó polgárok érezhetően feszengenek körülöttem, s kényszeredetten ütögetik össze tenyerüket az előadás végén - ha a szünetben el nem mentek. Mások lelkesednek - főleg a hátsó sorokban. Végre eleven színház.

Zappe László