Bárka Színház

ANexxt nagy produkció. Nagy ötletek vannak benne. Nagy színészi alakítások. Nagy pénz. Az elõadás ráadásul nagyon "üt".

A Nexxt mégse nagy siker - "szakmai" szempontból nagyon nem. A kritikák leginkább az elõadás erõszakosságáról szólnak, primitívségre panaszkodnak, alpáriságot, ízléstelenséget emlegetnek.

Mondanak valamit. A Nexxtben azt játsszák, hogy a Frau Plastic Chiken Show stúdiófelvételén vagyunk, a show-műsor témája pedig az erőszak. Minden együtt van ebben a show-ban, amit csak show-ban utálni lehet: átöltözőművész műsorvezető, okostojás-sztársarlatán szakértő, magukból kiforduló vendégek. Van magánéletben vájkálás, érzelmekben tapicskolás, civilalázás - nyál és vér, könny és genny. Kevésbé plasztikusan: alpáriság, ízléstelenség, primitívség.

Attól persze, hogy az előadott show-műsor primitív, maga az előadás még nem az, sőt. Hatásmechanizmusát tekintve a Nexxt kifejezetten rafinált. Ami elsőre műnek tűnik, az csak az igazán autentikus benne, ami valódinak látszik, arról utóbb kiderül: virtuális volt. Azt hisszük, hogy pszichológiai kísérletnek vagyunk a tanúi, pedig az alanyai vagyunk. A Nexxt nem az, aminek látszik. Úgy működik, hogy nem úgy működik, mint ahogy várjuk.

Az elvárások kijátszása nyomban a főszereplőkkel kezdődik. A show két sztárvendége két irodalmi hős - kicsi Alex Burgess Gépnarancsából és Patrick Bateman a Bret Easton Ellis-féle Amerikai psychóból. Két virtuális vendéggel cseveg egy valódi show-woman, a házigazdasszony Frau Plastic. Vagy majdnem: a két vendég ugyanis nem egyformán virtuális. Kicsi Alex úgy van felkonferálva, mint akiről Burgess könyve hősét mintázta (a regény persze "szórul szóra igaz"), a Psycho-hőst viszont a rendőrség szállítja a stúdióba mint frissen lebukott kéjgyilkost (az elfogást egyenesben közvetítik). A show fikciója szerint neki nincs köze semmilyen könyvhöz, ő maga az Ellis-fikcióhős - alkalmasint a jogdíj-vitákat elkerülendő keresztelik csak át Max Madisonra. Az előadás végére aztán kiderül, a két regényhős még mindig sokkal valódibb, mint a műsorvezető Plastic Chicken. De haladjunk csak sorjában...

Tasnádi István író-dramaturg keze nyomán a két kultkönyv irodalmi anyaga a ’60-as és ’90-es évek erőszakáról szóló példázattá lényegül, közben a két hős idioszinkráziái is dramaturgiai helyükre kerülnek. A tanulság: az eltelt harminc évben eszközből öncéllá "finomult a kín". Hajdan alázásból verték az embert - a cél a hatalmi viszonyok tisztázása volt; mára az ember csak eszköz (a másik szexuális élvezetéhez) - ezért akár meg is ölik.

A Gépnarancs elvitathatatlan érdeme, hogy bemozdul benne valami a garázdálkodó kamaszbanda világából, Burgessnek azonban sikerül a telivér gengsztorit addig pakolnia nehéz morálfilozófiai tanulságokkal (szabad akarat kontra behaviourizmus) és intellektuális sallangokkal (Beethoven meg az orosz mint szleng), amíg az össze nem rogyik alatta. Tasnádinál kicsi Alex orosz bevándorlók gyereke, aki bandavezérből időközben rendes, komolyzene-rajongó emberré lett, és akit a show-műsor rendezői kísérleti állattá aláznak. Ha van a darabnak emberi szereplője, értő-érző, hús-vér figurája, akkor az kicsi Alex.

Az Ellis-regénnyel az a baj, hogy az Amerikai psycho nem sztori, hanem fíling - egy kifinomult és üres yuppie belső világa. Nincs eleje, csak elkezdődik, nincs közepe, csak folytatódik, véget pedig ötszáz oldal után sem ér - Tasnádinak tehát muszáj tömörítenie. Amit Madisonként kapunk, az ízelítő Batemanből: naprakész tájékozottságából és szociális érzéketlenségéből, pornómániájából és az haute-couture iránti rajongásából. Maxnek/Patnek nincs története, nincsenek gyengéi, ahogy emberi relációi sincsenek, személyiségének logikája mégis hibátlan. Miután elérte a létező társadalmi hierarchia csúcsát, élvezetei maximalizálására koncentrál - ha hedonizmusának tárgya történetesen a halál, akkor arra. Embernek ugyan nem ember, viszont valódi.

A különféle irodalmi alapanyagok a show ritmusára rázódnak eggyé: külső színhelyek bejelentkezéseire "archív" anyagok következnek, laza stúdióbeszélgetésre "éles-egyenes" közvetítés, magvas szakértői magyarázatra könnyű kvíz. Frau Plastic Chicken műsorvezetői személyisége együtt változik a változó körülményekkel, pontosabban ami változatlan benne, hogy minden szituációhoz mindig adekvát. Amikor okosnak kell lenni, fejből felmond egy egész rendőrségi adatbázist, amikor a szakértő férfit kell csodálni, lemegy infantilis nőbe, ha csúnyán beszélnek előtte, durcás, mikor merésznek kell lenni, kacér. Lelkének közepét keresni, mint hagymában magházat találni - Frau Plastic annyira személyiség, amennyire a show valóság. Tasnádi ebben odáig megy, hogy amikor a show végén drámára van szüksége, Frau Plasticot agyonlöveti, aztán amikor a show-t folytatni kell, feltámasztja. A nézők addig, ha virtuális szereplőben gondolkodtak, legfeljebb Max Madisonra számítottak - esetleg kicsi Alexra. Nagyot szól, ahogy becsapják őket.

Az elvárások kijátszásának másik nexxtes eszköze a kukkolás-kukkoltatás. A kukkoló olyasmit lát, amit nem neki szántak - a kukkoltató olyasmit láttat, amiről a kukkoló azt hiszi, nem neki szánták. Márpedig ha azt hiszi, akkor el is hiszi: nincsenek fenntartásai, nem gyanakszik arra, hogy rá most hatni akarnak. Színházban a kukkolással szerzett információ kijátssza a néző elvárásait, a játékkal kapcsolatos távolságtartását: "egy az egyben" hat.

Talán nem is kell mondani, micsoda lehetőségek rejtőznek az erőszak kukkoltatásában. Az erőszak rendkívül nagy hatású eszköz, csak hát a tévés véráradatban "elnyűvődött". A nézők rezisztenciájának jeleire a rendezők az adagok emelésével reagáltak - mára gyakorlatilag nincs az a dózis, amivel a kívánt hatást el lehetne érni. A kukkoltatás olyan, mintha a gyógyszerszedést intravénás adagolással váltanák fel. A szervezet védekezőrendszerét kikapcsolják, az erőszak közvetlenül a központi idegrendszerre fejti ki hatását.

A Nexxtben az erőszak kukkoltatása széles körben alkalmazott eszköz - több fokozata is van. A legenyhébbik, amikor a közönség mint a Frau Plastic Chicken Show (tévé)nézője válik kukkolóvá. A stúdióban lefolytatott kísérlet egy pontján pszichotrop anyagot fecskendeznek kicsi Alexba, akit a szakértő pszichológus, a fecskendező Frau Plastic és az ápolók-gorillák oly szorosan állnak körül, hogy az egészből semmit sem láthatni. "Szerencsére" az egyik kameraman is a gyűrűben van, ezért a "kimenő képes" kivetítőn keresztül a közönség is tanúja lehet, amint a vénás szúrástól kicsordul kicsi Alex vére. Olyasmit látunk, ami nem nekünk való - bár nem véletlenül. Nem is igazi kukkolás ez, inkább egyfajta tévés exkluzivitás: a kamera csak Nekem, A Nézőnek mutat valamit.

Akkor válunk igazán kukkolóvá, amikor olyan "archív-külsőhelyszínes" bejátszásokat nézünk, amelyeket eredetileg másnak szántak - vagy másmilyennek. Kritikusok szörnyülködve szoktak írni a Madison/Bateman home-video-gyűjteményéből bejátszott részletről, amin két prostituált legyilkolása van dokumentálva. "Decire" mindnyájan láttunk már véresebb horrort, autentikusabbat azonban aligha. Max/Pat laza kannibalizmusa kombinálódik benne a home-videózás spontaneitásával, ettől olyan ütős. A kukkolás másik csúcsa Madison egyenesben közvetített elfogása. Az egyik rejtett kamera a kéjgyilkos kabátja hajtókájáról veszi, amint Madison agyonlövi a külső stáb riporterét. A jelenet hitelét "tervezetlensége" adja, rafináltságát pedig, hogy annak a szemszögéből látjuk, akivel a legkevésbé tudunk azonosulni.

A kukkolás magasiskolája, amikor nem a show tévés nézőjeként, hanem tévéfelvétel stúdióközönségeként válunk kukkolókká. A distinkció megértéséhez érdemes áttekinteni a fikciós helyzetet. Vagyunk egyszer mi, színházi nézők, és van a Nexxt című előadás, ami fikcióként a Frau Plastic Chicken Show tévéfelvétele. Az előadásnak a színházi nézők is részei mint stúdióközönség. Amit a közönség lát, az részben a tévés show maga (tévénézők vagyunk), részben a tévéfelvétel (stúdióközönség vagyunk).

Van olyan, hogy "színház a színházban", olyan is szokott lenni, hogy a belső színház közönségének "szerepét" a külső közönségére osztják. A "belső" színházban aztán lehet újból "színház a színházban"-t játszani, annak közönségét a "külsőbb" közönséggel játszatni, és így tovább a végtelenségig. A logikai paradoxonok kedvelőin kívül az ilyesmi senkire semmilyen drámai hatást nem tesz: a közönség közönség marad, a színészek pedig színészek. A Nexxt kétszeres beágyazással dolgozik, a három szint mégis elválik egymástól: Schilling Árpád rendező tesz róla, hogy a közönség-színész kapcsolat az egyes szinteken másképp működjék. A színházi közönségnek van egy közösségi identitása, ez azonban nem azonos a stúdióközönségével. Amikor a harmadik "önként vállalkozó nézőről" derül ki, hogy valójában a show szereplője, elbizonytalanodunk: ki is vagyunk "mi", közönség. A színpadon látható produkció mint tévéshow, illetve mint tévéfelvétel jórészt megegyeznek egymással - de nem mindig. Amikor a kameraman a színpad oldaláról veszi az eseményeket, a műsorvezetőnő és pszichológus-szakértője elfordulnak a közönségtől és a kamerába beszélnek, amikor pedig "külső helyszíné a szó", egészen leállnak az alakítással - ha hiba van a közvetítővonalban, még szentségelnek is.

Kukkolás szempontjából azért érdemes különbséget tenni tévéshow és felvétele között, mert mások velük szemben a nézők fenntartásai. A show-val mint műfajjal szemben eleve erős ellenérzések működnek, Schilling pedig még rá is tesz egy lapáttal: hadd éljék ki a nézők távolságtartásukat a show-n, annál kevesebb erejük marad a felvétellel szemben distancírozni magukat. Ráadásul amit tévénézőként kukkolnak, arról stúdióközönségként tudhatják, hogy kukkoltatás; amit viszont stúdióközönségként kukkolnak, az már szinte valóságnak hat (csak a színház szintjén szándékos fogás).

A stúdióközönség kukkoltatása a kukkoltatás magasiskolája - ennek nagy pillanata a Nexxt legvégén jön el, amikor Max Madison egy gyenge pillanatában lemészárolja a show szinte teljes stábját - még a két kameramant is. A műsor végképp kicsúszik a forgatókönyvéből, amit látunk, az innentől "nincsen rendezve" - a kimenő képen a stúdió padlója látszik. Ekkor rohan be kezében késsel az egyik asszisztens, hogy bosszút álljon megölt öccséért Madisonon. Érzése igazi emberi érzés, remegését látni valódi döbbenet. A show azonban nem ezzel ér véget. A műsor zárószignáljának hangjaira a lelőtt Frau Plastic felpattan, és mielőtt elköszönne a nézőktől, még felhívja a figyelmet a következő adásra. Frau Plastic személye maga a show, márpedig ha az virtuális, akkor itt minden virtuális volt - az asszisztens remegése is. Aki megrendült rajta, az műember műérzésén rendült meg - magára vessen.

Van valami a Nexxtben a kandi kamera hatásmechanizmusából (itt most arra a válfajra tessék gondolni, amikor előre megrendezett helyzetbe kevernek gyanútlan járókelőket, az ő reakcióikat filmezik). Egy kicsit pszichológiakísérlet, egy kicsit becsapás, egy kicsit mulatság. A különbség csak az, hogy a gyanútlan járókelő és az önfeledten kacagó filmnéző szerepét itt ugyanaz a színházi közönség játssza - ezért aztán kacagni sem kacag olyan önfeledten.

A Nexxtről szóló lesújtó kritikákat részben olyan hivatásos nézők írják, akik az előadás után becsapva érzik magukat. Talán jogosan. Feltehetően Schilling Árpád is érzi ezt. Az egyik megoldása az lehetne, hogy magát a show-t, vagy legalább a felvételét idézőjelben ábrázolja. Ha lenne az iróniának egy parányi szigete, ahonnét a darabot szemlélni lehetne... - ez azonban a megdöbbentő hatást gyengítené, amit Schilling semmiképp sem akar. Inkább azon dolgozik, hogy magát a Nexxtet kultosítsa. Paraprodukciót rendez az újságíróknak és a szilveszteri közönségnek, még filmet is forgat az előadásból - a finomabb kukkolási fogások innen természetesen hiányoznak. Franciasalátával-káposztalevessel beavatja, intimitásokkal lekenyerezi a népet (megtudhatják, mi az igazság Weiler Robi és Naomi Campbell ügyben, és milyen jelenetek lettek kivágva trendedlistül-hanukiástul). Itt már van helye az iróniának - végtére is a paraelőadások az összekacsintásról szólnak. "Lehet, hogy a nézőtéren mindenkit becsapunk, de téged, kultba beavatottat nem." A baj az önkultosítással csak az, hogy egyesek éppen az irónia miatt érezték úgy: mégse lettek egészen beavatva. Lehet az ő kedvükért para-paraprodukciókat készíteni, de még inkább lehet, hogy - Ellisszel szólva - "this is not an exit".

Zsámboki András