Radnóti Miklós Színház

Okos, célratörõ és pragmatikus elõadást rendezett Pinter darabjából Gothár Péter. A fönti minõségek nem idegenek tõle, mint ahogy az sem, hogy tökéletesen ismeri és fölméri közönségének igényeit és ízlését. Talán e meggondolásból szabta kissé át most a Pinter-drámát; úgy vélhette, a színház föltételezett nézõinek talán túlságosan matt és száraz a mû. A kész produktum némiképp megsínylette az átértelmezést: egyértelmûbb lett, veszített komplexitásából, egyszersmind hatásából is.

Pinter 1958-ban írott darabja kitűnő példája a Kafka óta szabadon gyakorolt szorongáskeltésnek, a "hétköznapok fantasztikumának" fölhasználásával. Az egzisztencialisták létbe vetettségének, kiszolgáltatottságának élményét ő hangsúlyosan naturalista miliőbe helyezi: a borzalom, a fenyegetettség így belesimul a mindennapokba. Kafka bogárrá változott Samsa ura óta tudjuk, hogy az abszurd, az ésszel el nem érhető, föl nem fogható itt van a közvetlen közelünkben, saját létünktől immár semmi sem választja el. Az irracionalitás leginkább a német romantika idején, főleg a Mozart-rajongó E. T. A. Hoffmann írásaiban költözött be a realitásba, de ott még nagyon is más jelleggel: elválaszthatatlan volt tőle a szépség, a varázslat, nem ritkán az unalmas filisztervilágból való menekülés lehetőségét jelentette. Az idő előrehaladtával azonban mindez egyre fenyegetőbbé lett; levált róla a szépség és a szín, maradt a pőre szorongás.

Ez a kisszerű, konyhaszagú bizonytalanság és mindenütt jelen lévő félelem Pinter drámavilágának alapja. Szikár, a naturalista technikát az abszurdoid látásmóddal zavartalanul vegyítő művei épp elvontságuk okán nagyon erősen kontextualizálódnak: végső jelentésüket mindig az adott társadalmi-politikai-egzisztenciális viszonyok között nyerik el, hisz óhatatlanul konkrét meghatározottságot kapnak. Épp ezért hol erősebben szólnak, hol kevésbé. Most valószínűleg a legáltalánosabb létfilozófiai réteg hat.

Fotó: Koncz Zsuzsa

Gothár úgy gondolhatta: ez kevés. Erősített és sarkított: a parabolát, a modellszerűt realisztikussá tette, a szándékoltan "maszatos" figurákat karakteresebbé. Furcsán ambivalens eredmény született így: az általános érvény, a példázatszerű vesztett erejéből, a történet konkrétabb, egyszersmind krimiszerűbb, horrorisztikusabb lett. Amit látunk, az bizarr és egyedi - így tőlünk távol eső, könnyen hárítható.

Mindennek egyik fő oka és mozgatórugója Csomós Mari egyébként kitűnő és nagyszabású alakítása. Meget, a feleséget és háziasszonyt nem egyszerűen tompa agyúnak és elhanyagoltnak, fásultnak mutatja, de esettanulmányt készít belőle, mesterfokon. S mindezt folyamatosan, finoman karikírozza is. Egy tökéletesen leépült - alkoholtól? klimaxtól? unalomtól? egyhangúságtól? -, elbutulófélben lévő, a pszichózis szélén groteszken egyensúlyozó alakot teremt. Mivel szükségszerűen ő lesz az előadás középpontja, ő adja meg az alaphangot, így uralkodó tónussá, motívummá válik a különös, az őrület felé elhajló. A józan és nagyon rezignált férj - Miklósy György pontos, rezonőrszerű megelevenítésében - és a jócskán nimfománnak látszó bakfis - Gubás Gabi sokadik hasonló szerepe - kivételével mindenki más kokettál a pszichózissal: ki mániás-depressziós, ki paranoid, s van, aki skizoid. A színészek látható élvezettel aknázzák ki e különcökben rejlő lehetőségeket. Igen jó Bálint András rendmániás, hátborzongatóan joviális, pedáns főnöke, és Szervét Tibor kényszeres-agresszív, végrehajtóként működő alkalmazottja. Áldozatuk, Stanley Tóth József. Merő tétovaság, szétesettség, konzisztencianélküliség. Tökéletesen illusztrálja, jeleníti meg a viktimológia közhelyét: áldozatnak születni kell.

A titokzatos szörnyetegpáros távozik, a rend - némi hiánnyal - helyreáll. Kissé talányos krimit láttunk - ám Pinter világa ennél jóval homályosabb. És sokkal szorongatóbb, és sokkal közelibb.

Barabás Judit