Budapesti Kamaraszínház - Shure Stúdió

Thomas Bernhard-bemutató volt januárban a Budapesti Kamaraszínházban. Magyarországi õs. Ami ezúttal annál is találóbb megjelölés, mert a bemutatott darabban a magyar közönségnek tulajdonképpen semmi sem új. Láttunk már Bernhard-darabot az Asbóth utcában, tudjuk, milyen egy osztrák öngyûlölõ a szerzõ, hogyan épít repetitív szövegekbõl dialógust, paroxizmusból figurát, családterrorizálásából konfliktust. És azt is láttuk, hogyan szabja magára az ilyen figurát-darabot Sinkó László szerepnek-elõadásnak.

Azok kedvéért, akiknek emlékezete több Bernhard-bemutatót is őriz az elmúlt tíz évből, azért elmondanám, a Nyugállomány előtt nem a Színházcsináló utánérzése. Ha már előképet keresünk a darabnak, sokkal inkább az a Ritter, Dene, Voss - Bernhardnak egy tíz évvel korábbi, idehaza kétszer is bemutatott darabja. A Színházcsináló sokrésztvevős monodráma, a Nyugállomány... és a Ritter, Dene... háromszereplős kamaradarabok. A Színházcsinálót egy családfő szeszélye mozgatja, a Nyugállomány...-ban és a Ritter, Dene...-ben a helyzetek három testvér együttlakásából születnek. A Színházcsinálónak dinamikája van - látszólag szidalmak váltakoznak dicséretekkel, valójában a nagyság a kicsinyességgel -, az utóbbiaknak történetük - családi titkok, amikről látszólag nem esik szó, valójában másról se beszélnek.

A különbségek persze az utóbbiak között is nagyok.

A Ritter, Dene, Voss finom utalásokkal dolgozik, szereplőinek erőviszonyai kiegyensúlyozottak, maga a cselekmény minden cél és tét nélkül halad-bonyolódik. A Wittgenstein család története dereng át a darabon: mintha az idős filozófus utolsó bécsi látogatásakor játszódna... Bernhard azonban nem erőlteti túl az életrajzi párhuzamokat. A darabbeli Ludwigot tizenöt évi idegszanatóriumi kezelés után hozzák haza húgai, akik a Josefstädter Theater tulajdonosaiként passzióból olykor szerepelnek is a színház előadásaiban. (Mondani se kell: Wittgensteint sosem zárták tébolydába, nővérei pedig legfeljebb zongoraművészként szereztek maguknak hírnevet, színészettel nem próbálkoztak.) Ludwigon anyai-hitvesi alázattal csügg idősebb nővére, a férfi mégis kiszolgáltatott helyzetben van: csupán húgának jótállására engedték ki a szanatóriumból. A fiatalabb nővér átlátja testvérei incestusba hajló kapcsolatát, szekírozza is őket emiatt, testvéri-színésznői féltékenysége azonban nem hagyja, hogy kilépjen körükből. A darabot belengi a magát túlélő dekadencia levegője: a testvérhármas igazi harmadik generációs bécsi nagypolgár (Buddenbrook-effektus). Szorgos kereskedők-kézművesek unokái, iparmágnások gyermekei, akik akármennyi porcelán étkészletet törjenek is össze, akkor is dúsgazdagok, akármit produkáljanak is a színpadon-értekezéseikben, akkor is művészek-filozófusok.

Érdemes találgatásokba bocsátkozni, mitől is volt olyan sikeres a darab eredeti bemutatásakor, és miért került olyan gyorsan le a magyar színházak műsoráról. A kulcs alkalmasint a bensőségesség. Annak idején a Burgtheater közönségére saját vágyott miliője kacsintott vissza a színpadról. Nem véletlenül adta Bernhard a darab címéül a benne szereplő három színész nevét - ezáltal összemosva a megformálók és a megformáltak személyiségét. Az utalásokat elértő közönség így egyszerre lett családi intimitás és színházi bennfentesség részese. Az ilyesmi csak eredeti környezetében működik (a magyar bemutatók szerencsétlen szereposztásukkal csak tovább rontottak ezen. Ludwig figurája intellektuális, illetve művészmanírokból épül: Gazsó Györgyöt sem egyikkel, sem másikkal nem lehet vádolni; Kozák András is inkább a "küldetéses" értelmiségi szimbóluma Jancsó és Kazimír életművében, és nem a "művészé").

A Nyugállomány... mintha csak ennek a három testvérre írt darabtípusnak "exportra szánt" változataként készült volna. Finom utalások helyett polgárpukkasztó osztrák sztereotípiákra játszik rá - fővárosi nagypolgárság helyett vidéki előkelőségekről szól -, a szereplők erőviszonyai kevésbé rafináltak, annál céltudatosabb a cselekményvezetés. Az SS-múltú fivér nyugállományba vonulásának idejére a kisváros tekintélyes polgára lett, törvényszéki elnökségig vitte, húgaival harmonikus családi közösségben él. De ez csak a látszat: valójában vérfertőző viszonyt tart fenn idősebbik húgával, akivel rettegésben tartják a nyomorék legkisebb testvért; legbensőségesebb családi ünnepük pedig Himmler születésnapja. Az ideológiai tanulság szinte ordít: a kisvárosi középosztály csak színleg őrzi polgári értékeit, világa valójában belterjes, korcs, a lelke mélyén ráadásul náci.

A darab lehet hogy utalásaiban vulgárisabb a Ritter, Dene, Vossnál, dramaturgiai szerkezetét tekintve azonban egyértelműen jobb. Legfőképpen azért, mert meg van építve. A néző először csak sejti, miféle családi titkokra utalnak a homályos félmondatok, a gyanú két felvonáson át fokozatosan erősödik, míg végül a harmadik felvonásban bizonyosságot nyerünk a legrosszabbról. Sajnálatos módon a darabban túlteng az ideológiai tanulság, aminek leginkább a dramaturgiai következményei súlyosak. Egyrészt nagyon gyorsan nagyon egyértelművé válnak a vérfertőzés, az SS-múlt, másrészt az öröklött szerepmodellek nagyon egyértelműek: a báty a papa, az idősebb nővér a mama, a fiatalabb húg a dacoskodó gyerekük.

A magyarországi ősbemutatóra két dolog nyomja rá a bélyegét: egyrészt az óvatos jobbítás, másrészt a színész-rendező Sinkó. Az előbbire a legjobb példa a fordító Bognár László, aki magyarításával sikerrel abszolválja a lehetetlent: egy Magyarországon nem létező társadalmi osztály nyelvi ábrázolását. A "formailag" hasonló helyzetű magyar kisvárosi középosztály múltját tekintve dzsentroidabb, utálatos "urambátyámosságával" vidékibb az osztráknál, a "szubsztantíve" hasonlóbb keresztény úri közép viszont "budaibb-fővárosibb" a Bernhard-féle miliőnél. Bognár ötletes fordító, dramaturgként azonban ódzkodik a radikális változtatásoktól, nem próbálja a szövegbe belenyúlva késleltetni a családi titkok leleplezését, a második és harmadik felvonás közötti fordulatra, a "gyanú beigazolódására" kihegyezni a darabot.

Szerepfelfogásbeli módosítással próbálják a bátyra és az idősebb húgra koncentráló Bernhard-darab aránytalanságát kiegyensúlyozni, a papa-mama-gyerek modell egysíkúságát oldani. A rendezés szándéka szerint a kisebbik húgnak a báty ideológiai-érzelmi ellenpontjává kéne válnia, Szilágyi Zsuzsának szöveg hiányában azonban csak megvető pillantásokra és pár könnycseppre van lehetősége. A dacos gyermekiség enyhítésére nem szerencsés megoldás, hogy a szerepénél egyébként is idősebb színésznőt maszkjával-jelmezével tovább öregítik.

A magyar bemutató sajátossága, hogy az SS-múltú bátyot alakító Sinkó László rendezi a darabot. Sinkó pályáján a Nyugállomány... bernhardos előzménye nem a Ritter, Dene, Voss, hanem a Színházcsináló. Az a darab a családfő monodrámája, az előadás az őt alakító színészen múlik. Sinkó ezt a darabot is úgy tekinti, hogy az általa alakított báty áll az előadás középpontjában. Fő partnerét, az idősebb húgot alakító Tóth Juditot éppen ezért "maga alá rendezi": úgy jöjjenek a végszavak, hogy lehessen hozzájuk képest hangot váltani, tőlük bedühödni, róluk "ráfordulni" monológokra. Sinkó László nagy színész, eszköztára rendkívül széles, kimunkált, jó látni, ahogy használja, még akkor is, ha evvel lejátssza partnerét a színpadról. Baj csak akkor van, ha ez az előadás rovására megy. A darabnak legalább két síkja van, az ideológiai és a családi, a szereplők pedig nem egyformán képviselik ezeket: a volt SS-tiszt, törvényszéki elnök, városatya inkább ideologikus, a háztartást vezető idősebbik húg inkább családcentrikus. Tóth Judit háttérbe szorulásával a családi szál gyengül, az ideologikum végképp túlteng.

A színész Sinkó más ponton is fölébe kerekedik a rendező Sinkónak. Neki az a legfontosabb, hogy megépítse a szerepét, ezért beosztja a brutalitást, fokozatosan megy le mosolygós városatyából csizmaszárba okádó Obersturmbannführerbe. A rendezés nem ezt kívánná: a második felvonásban végig jóságos - olykor persze tekintélyt parancsoló, de nem kiabáló - atyának kéne lennie, hogy annál élesebb legyen a váltás az egyenruhás harmadik felvonásban. (Az utolsó felvonásbeli fordulattal egyéb tekintetben a rendezés is tisztában van: az addig csak hátulról látott Himmler-képet például ekkor a nézőtér felé fordítják.)

A Ritter, Dene, Vosst Bernhard szándéka szerint három színész személyisége uralta, a Nyugállományban ebből csak kettő marad, a magyar ősbemutatóban pedig csak egy. A remek színész, a részrehajló rendező, a rossz darabértelmező Sinkó.

Zsámboki András