Sinkó László 1962-ben végezte el a Fõiskolát, ahonnan másodévesként el akarták tanácsolni. A diploma megszerzése után négy évig a Debreceni Csokonai Színház tagja, majd 16 évadot tölt a Nemzetiben, többnyire kispadon. 1982-ben a Katona József Színház társulatának egyik alapító tagja, 12 évig az egyik vezetõ színésze. 1994-ben átszerzõdik a Székely Gábor vezette Új Színházba, majd annak megszüntetésével, 1998-tól nyugdíjas szabadúszó. Jelenleg négy darabban játszik, Spiró Honderûjében a Budapesti Kamaraszínházban és a Virágot Algernonnak orvos szerepét az IBS-ben. Az idei évadban két bemutatója volt, Bernhard-darabot rendezett, amelynek az egyik fõszereplõje is õ, Spiró Imposztorának Boguslawskiját pedig Sopronban játssza.
Érdekes helyzet, hiszen még nem csináltam olyat, hogy egy darabban később eljátszottam a másik szerepet is. Bár dehogynem..., Kleist Amphitryonjában például a négy férfiszerep közül hármat is eljátszottam, három különféle feldolgozásban. Egyszer Egerváron Jupitert, aztán a Katonában Ács rendezésében Sosiast, végül pedig a televíziós feldolgozásban eljátszottam Amphitryont és Jupitert, tehát egyszerre két szerepet, mint ahogy Garas is kettőt, Sosiást és Merkurt (Alkmene pedig Törőcsik Mari volt), de ennek már van vagy 15 éve. Ezenkívül, nem is olyan rég, lett volna még egy hasonló szituáció: annak idején Bulgakov Álszentek összeesküvésében a Regisztert játszottam, most pedig magát Moličre-t játszottam volna el. Így még soha nem jártam produkcióval, borzasztó volt, semmihez sem hasonlítható, hogy amikor épp a közepében voltunk, jött Székely Gábor betegsége és leváltása. Ez akkor nagyon fájdalmas volt, már csak azért is, mert éreztem, hogy baromi sok közöm van a dologhoz. Ez a veszteség nem fog elmúlni soha. Meg hát Csomós Marival régen játszottam már, Marozsán Erika pedig, aki a tanítványom volt a Főiskolán, most a partnerem lett volna, Cserhalmi játszotta volna XIV. Lajost, Regisztert pedig László Zsoci. Szóval a szereposztás is remek volt. A darab a színész és a hatalom viszonyát boncolgatja. Elég komoly probléma, ezért is nagy szívfájdalmam ennek az előadásnak a meghiúsulása. Másrészt meg jó lett volna eljátszani azt a Moličre-t, akinek a műveit többször játszottam már, sőt még akkor is épp játszottam egyet, Sganarelle-t. Tehát egyik este Sganarelle-t játszottam volna, a másikon pedig azt, aki írta. Ebben azért van egy kis kulináris öröm, nem?
|
De csak egy ilyen felállásban, egy ilyen csapattal.
Most, hogy szabadúszó lett, és több helyen is dolgozik, így több színház munkájába is van bepillantása. Mik a tapasztalatai, mennyire jut manapság idő, és van-e egyáltalán igény a hosszabb próbafolyamatokra, ahol mindent ki lehet próbálni, és mindent lehet merni, merni akár rossznak is lenni, ami a kaposvári meg a Katona-beli próbákat is jellemezte?
Elég szomorúak a tapasztalataim. Épp ez a nagy nehézségem is, mert mindig maximalista voltam, és ez a maximalizmus az utolsó 15-16 évben (a Katona József Színház és az Új Színház most együvé van a lelkemben) csak még jobban megerősödött. Azonkívül ez idő alatt sokszorosára nőtt, s megedződött a munkabírásom meg az igényességem is. Nem akarok megbántani senkit, de amikor hajdan módunk volt különféle mellékágazatokban dolgozni, tévében, rádióba, és nem olyan partnerrel kerültünk össze, aki erre a fajta munkamorálra affinitív, akkor döbbenten vette észre az ember, hogy milyen kevés elég. Aztán így rájöttem arra is, hogy jeles kollégáim más színházaknál miért kerülnek formán kívül. És az a baj, hogy nem mondja meg nekik senki az igazságot, vagy ők nem tartanak rá igényt. Ez egyébként társulaton belül is különböző. Például a Vígszínházban Eszenyi Enikő az a személyiség számomra, aki megközelíti ezt a fajta igényességet és következetességet. Amikor a Pesti Színházban dolgoztunk együtt, törődött az általa rendezett előadással, az előadás sorsával. Mert például ez sem divat már, nagyon kevés az olyan rendező, aki bejár estéről estére, és nézi az előadást. Megvolt a bemutató, és általában utána már nem is törődnek vele. Persze nagyon sokfelé dolgoznak a rendezők, azért is van ez. A szakma megmosolyogta egyszer azt a történetét a Három nővér előadásunknak, hogy Ascher még az utolsó előadás után is tartott megbeszélést. Én is tartottam még a vizsgaelőadás után is megbeszélést, és a növendékek pontosan értették, hogy miért. Mert nemcsak az előadás a fontos, hanem hogy úgy hagyjam ott azt, ami nem megy többet, hogy tudjam, az utolsó előadásból mi volt az, ami értékelhető, és mi nem. Mert azt én viszem tovább, az igényességemet és a dologgal való törődésemet.
Szalad, fut-rohan mindenki. A linkség meg nagyon gyorsan el tud terjedni. Persze a túl szigorkodást sem szeretem. És én azért elég sokat kibírtam. Mondjuk amikor tombolt a közönség egy Három nővér előadás után, és 10-15 percig próbálta jelezni azt, hogy mennyire tetszett, mi akkor is nem egyszer csak azt mondogattuk magunkban, "tapsoljatok csak, tapsoljatok, nekünk még megbeszélés lesz az előadás után". Vége volt kb. fél 11-kor az előadásnak, de éjjel 2-kor mi még mindig ott voltunk - hát azért ez kemény. S ezt egy idő után már nehezen viseli el az ember, bármennyire is azt mondom, és az észérveim is azok, hogy így kell, így jó. A másik, amit nehezen viseltem már el, hogy nem tudtam előre, mi lesz a munkám. Az, hogy a próbatábláról kell értesülnünk a szerepünkről az olvasópróba előtt egy héttel vagy tíz nappal, abszurdum. Az a minimum, hogy szeptemberben vagy júniusban, amikor befejeződik a szezon, legalább decemberig tudjuk, mik lesznek a bemutatók, és mi mit játszunk. Már csak lelkileg is fontos ez. Arról nem is beszélve, hogy a mellékes munka meg nagyon kevés, és nagyon kell figyelnünk arra, hogy azt a keveset legalább el tudjuk vállalni. Na most, ha én nem tudom előre körülbelül, hogy hogy leszek elfoglalva a színházamban, akkor ezeket nem tudom elvállalni.
De hát egy szabadúszó épp olyan kiszolgáltatott, mert még annyira sem tudja előre a feladatait. Ül, és várja a telefonokat, lesz-e felkérés vagy sem.
Az a kiszolgáltatott helyzet, ez nem. Mert itt aztán én döntöm el, hogy elvállalom-e vagy sem.
Volt már olyan, hogy nem vállalt el valamit? Hogy visszautasított egy felkérést?
Hogyne, persze, nem is egyszer.
Mi volt az ok?
Egyrészt az egyeztetés, másrészt meg nem láttam biztosítva a dolog sorsát, színvonalát. Ez nem lehet annyira kenyérkérdés. Most egyébként szerencsés korban vagyok, hiszen ebben a korosztályban már nem sok színész van. Sokan lemorzsolódtak, eltűntek vagy meghaltak. Van, hogy azt hiszik, rá sem érek, és ezért nem mernek keresni. Volt már olyan, hogy "hát, biztos nem tudnálak egyeztetni", pedig akkor éppen semmi munkám nem volt. Mondom: "Dehogynem. - Jaj de jó, akkor ezt terjeszthetem? - Persze." Aztán az egyik felkérés hozza a másikat, szóval ilyen szempontból optimista vagyok.
A szabadúszás következménye, hogy nincs ott markánsan sehol. Ezt ön mennyire érzi így?
Nem tudom, ezzel nem foglalkozom.
A színház már kevésbé fontos?
|
Nem hiányzik a színház, a mindennapi fellépések? Vagy most is ugyanannyit dolgozik, mint régen?
Nem, annyi előadásom nincs, de ami van, az nekem untig elég. Jelenleg két előadásom van, a Virágot Algernonnak, ez megy havonta egyszer vagy kétszer, és van a Honderű, az meg megy háromszor-négyszer, esetleg ötször. És hát most van ez a Thomas Bernhard-darab a Shure-ban, Nyugállomány előtt címen. Tulajdonképpen három testvérről szól, két nőről meg egy férfiról, aki most megy nyugállományba. A férfi egy bírósági atyaúristen, van egy idősebb húga, akit Tóth Judit játszik, meg van egy nyomorék húguk, akit Szilágyi Zsuzsi alakít. Együtt élnek egy lakásban, és minden évben megülik titokban Himmler születésnapját. Ami elmesélhető belőle, ennyi, a többi nem. De hát a Színházcsinálót sem tudnám elmesélni, hogy miről szól! Nem. Ilyet különben még nem csináltam, hogy én játszom a főszerepet, meg rendezem is az előadást.
Rendezett már valaha?
Egyetlen egyszer, egy főiskolai vizsgaelőadást, Kornis Hallelujáját, amit a Katonában annak idején játszottunk is. Az nagyon nehéz dolog volt.
Miért akarta rendezni is a Bernhard-darabot?
Mert Thomas Bernhardot nem engedem ki a kezemből. Nem engedem ki, mert jogosan érzem úgy, hogy azon kevés emberek egyike vagyok pillanatnyilag Magyarországon, akik erről a legtöbbet tudják. Hiszen eljátszottam a Színházcsinálót, lényegében egyedül, és a Világjobbítót, amit Zsótér Sanyi rendezett.
Ez utóbbit mégis kudarcként élte meg.
Igen, tudniillik Zsótér nagyon sok külső dolgot pakolt rá, amit én nem tudtam elfogadni.
Egy kritikus úgy fogalmazta meg a baj forrását, hogy három olyan különböző karakterű művész jött össze ebben az előadásban, nevezetesen Zsótér Sándor, Monori Lili és Ön, akik nem tudtak igazán összetalálkozni, összeérni.
Nem tudom, lehet. Én Zsótért mindenesetre nagyon nagyra értékelem, és nagyon tehetséges embernek tartom, ám egy dolgot nem szeretek nála, amikor még pluszban ráaggat az előadásra dolgokat. Ez olyan, mint amikor abszurdul akarják Örkényt eljátszani. Ami meg van csavarva, azon nem szabad még egyet csavarni, mert kinyúlik, egyenes lesz. Ezekkel nagyon csínján kell bánni. Thomas Bernhardnál pedig főként, mert ott van benne a szövegben, az elmondottban a helyzet, a jellem, minden. A modor, ahogy beszél, ahogy megismétel dolgokat. Ismételteti szereplőjét, háromszor mondatja el vele ugyanazt, mert ilyen ember, ez a jelleme, ez a karaktere, ezt nem lehet kihúzni!
Netán épp azért vállalta el a Bernhard-darab rendezését, hogy így biztosítsa, ne kerüljön sor plusz rendezői beavatkozásra, sőt egyáltalán ne is legyen rendezője, hisz a műnek nincs is rá szüksége, annyira benne van minden?
Nem. Pusztán azért rendeztem én, mert én tudom jól olvasni Thomas Bernhardot. Tudom, hogy mi mit jelent benne. Ezért magamban megbízom. Persze nagyon meg kellett húzni, mert tűréshatárt feszegetően hosszú, nem terjedelemben, hanem játszási időben, és ez állati nehéz feladat volt, mert mint mondtam, nem az ismétléseket kell kihúzni. Különben az is mutatja, mennyire nehéz Thomas Bernhardot játszani, hogy a Színházcsinálónak volt olyan előadása, amit szétröhögtek, és a végén tombolt a közönség, de volt, hogy alig tapsoltak. Mert épp egy olyan réteg jött el, akik nem voltak fogékonyak Bernhard világára, azt sem tudták, hogy mit látnak, fogalmuk sem volt róla. Ezek nagyon veszélyes dolgok, és az ilyen típusú előadásoknál, vagy íróknál nemcsak az a fontos, hogy jól értelmezzék a darabot, hanem az is, hogy azok az emberek jöjjenek el, akiknek ehhez valami közük van, és tudják, hogy mi ez. Ezért jó többek között, ha van a színháznak egy kialakult közönsége. A Katona József Színháznak volt és van, ott pártolótagságnak hívják ezt. Bár az is nagyon veszélyes, mert ott meg az fenyeget, hogy mindent túllihegnek, túlünnepelnek, hogy túlságosan elnézőek.
A Katonából azért jött el - mondta egy nyilatkozatában -, mert már újabb inspiráló közegre volt szüksége. Hogyha ez az inspiráló közeg nem Székely Gábort jelentette volna, akkor is változtat?
Nem, ez kifejezetten Székely Gábor személyéhez köthető, elsősorban az ő személyének szól (mert amikor eljött a Katonából, az engem nagyon érzékenyen érintett). Az ő személyének, meg hát annak az egy-két embernek, akik szintén odajöttek. Tehát az Udvaros Dorottyának, a Cserhalmi Gyurinak, a Csomós Marinak, ők nagyon jó barátaim. Meg még azoknak, akik a Radnótiból jöttek, László Zsoltnak és társainak. Ők mind csak tovább növelték a dolog hitelét. Ezenkívül pedig úgy éreztem, hogy mindenképp jó, ha változtatok, mert már kezdtem egy kicsit leragadni a Katonában. De nem jöttem el onnan sértődötten, egyáltalán. Maximum annyi volt csak talán, hogy az utolsó két-három évben jelentőségében nem kaptam akkora szerepeket. De nem ezért jöttem el.
Azóta hívták már vissza a Katonába?
Nem.
Miért választotta a szabadúszást?
Amikor Székely Gábort leváltották, amit nem kívánok minősíteni, akkor azt mondtam, most gyerünk, a magam ura leszek, és jó napot. De nem éltem én ezt meg olyan nagy megrázkódtatásként vagy olyan tragikusan.
Mégis, mielőtt elkezdtünk beszélgetni, ez volt az egyetlen, amit kikötött, hogy az Új Színház megszüntetéséről nem akar beszélni.
Valóban, arról nem.
Még most is ilyen érzékenyen érinti?
Hát, most is van Új Színház, a nevet tovább csinálják, csak épp a számomra szűnt meg Székely Gábor leváltásával. Mert nem volt elég, hogy egy szakma száz százalékig kiállt mellettünk. Ennyi, pont. Ennyit vagyok hajlandó róla beszélni. Nem volt elég, és itt már nem csak Székely Gáborról van szó. Ez nálam nem egy seb, ami beheged vagy nem, hanem egy nagy mollos leütés. Most már legalább tudom, hogy mire lehet számítani.
Elképzelhető, hogy valaha még társulati tag legyen...?
Nem valószínű. Én már végigéltem és végigcsináltam sok mindent, társulat tagja voltam tizenvalahány évig úgy, hogy igazándiból mégsem volt társulatom, ez volt a Nemzeti, aztán utána volt két igazi társulatom is, szóval, mindent végigcsináltam, minden variációját a dolognak. Hogy most egy társulathoz tartozzak, és annak minden nyűgét, pontosabban nyűgeit és vadhajtásait - vagy minek nevezzem - végigéljem, ez már nem vonz, ezt már nem bírom elviselni, ebben egészen biztos vagyok. Itt ülünk ezen a gyönyörű szép őszi délelőttön, nem biztos, hogy ha én most egy társulat tagja lennék, akkor is itt ülnék. Ne vegyék el az én őszömet, ezt hadd alakítsam én.
Most, hogy szabadúszó, mennyire érik el azok a feladatok, amik igazi erőpróbát jelentenek?
Nem olyan régóta vagyok szabadúszó, így szerepem sem volt még olyan sok, a József Attilában kettő, a Pestiben, aztán még a Virágot Algernonnak megy, meg a Honderű. Molnár Ferenc Doktor úr című darabját a József Attila Színházban nagyon szerettem játszani, mert a vidéki éveimet idézte fel. Ilyen jellegű karaktert ugyanis, a szó hagyományos értelmében komikusat - bár én műfaj nélkülinek tartom magam - rengeteget játszottam, és ebben az esetben kicsit másképp kell játszani, jóllehet nagyon színvonalas, de azért olcsóbb megoldások is előbukkannak ilyenkor az ember játékában. Hogy úgy mondjam, egy jót lehetett rippantani benne. Ezt is kell, és ezt is csak az tudja csinálni, aki megtanulta a szakmát. És egy táncos-komikustól akkoriban rengeteget lehetett tanulni, nem mélyrealista vagy mélylélektani dolgokat, hanem a mesterség szakmai részét, mert az is van, és azt is kell tudni. Van az a mondás, hogy hang fenn, poén lenn, szakma a kisujjban - hát, ennek vannak technikai összetevői is, én ezeket is igyekeztem elsajátítani menet közben, mert iskolában ezeket nem lehet megtanulni. Meg akkor még amúgy is zöldfülű, fiatal az ember. De hát ezek a dolgok az olyan nagy drámai szerepekre is érvényesek, mint amilyen például a Sganarelle. Ami már csak ilyen szempontból is iszonyú tudatosan van megírva, hiszen egy színész-író írta, méghozzá magának. Úgy van megírva, mint a nagy operák, ahol a duettekben az egyik áriázik, a másik csupán közbeszól - egy hatalmas, három vagy négy oldalas ária után csupán egy mondatban szólal meg, de az poén. Miközben az egyik nyomja a magáét, a poén a másiké. Ennek nagyon komoly szakmai háttere van, egész szakmai tárháza. Én itt látom ebben a legnagyobb elmaradást: a fiatal színészek - nem mondok százalékot, de - nagy része még érthetően beszélni sem tud. Ami alatt nem a beszédhibákat értem, hanem a beszédtechnikát, tehát hogy érthetően, pergetve, gyorsan beszélni. Mindig a francia színházat meg az angol színházat hozzák erre példának, meg azt mondják, hogy a mi nyelvünk alkalmatlan rá. De hát éppen ezért olyan fontos és olyan nehéz. Mert egy kicsit tényleg alkalmatlan és szögletes a nyelvünk, nehéz pergően beszélni. Arról már nem is beszélve, hogy a legtöbb színésznek az a hibája (főként azoknak, akik frissen kerülnek ki a főiskoláról), hogy vagy üvöltenek, vagy suttognak, a színpadi középhangot nem ismerik. Én nagyon büszke vagyok arra, hogy Montágh Imre tanár úr azt mondta a növendékeinek: "Ha látni akarják, hogy kell a színpad mélyén, hátul érthetően beszélni úgy, hogy még fönn a karzaton is értsék, akkor menjenek el, és nézzék meg a Sinkót a Katonában". Miközben fiatal koromban, emlékszem, irigyeltem azokat a színészeket, akik tudtak kevés artikulációval, nagyon halkan, mégis érthetően beszélni a színpadon, ezért hát ezt én is elkezdtem fejleszteni magamban. S így most már úgy is tudok beszélni, hogy alig mozog a szám, meg a nyelvem; ezt egyébként a Páger Antal tudta zseniálisan. A baj akkor van, amikor valaki görcsösen meg akar felelni az artikulációnak.
Tanított a főiskolán, de elsősorban mégsem ezeket a technikai fogásokat, hanem inkább egyfajta gondolkodásmódot.
Ez így van. De azért felhívtam a figyelmet a technikai részre is. Hiszen magának a gondolkodásnak is van egy technikai része, követelménye. Megragadok például egy gondolatot, de közben még másról kell beszélnem, ezért azt még elmondom szépen, és csak utána térek vissza a gondolatomhoz, és mindeközben nem szabad azon gondolkodnom, hogy hol vegyem a levegőt. Kell bírni szusszal.
A legfontosabb, amit mi a Katona József Színházban a kezdet kezdetétől követtünk is, hogy a próba azért van, hogy merjél rossz lenni. És ha már megkaptad a szerepet, vagy ott vagy a főiskolán vagy valamelyik színházban, akkor már nem azzal kell foglalkozni, hogy mindenáron bizonygasd a tehetséged a rendeződ felé, hanem tudj szar, ócska, vacak, borzalmas is lenni - merjél, merjél. Ne gyáva nyulak jöjjenek be a próbára. Ez az egyik, ez a legfontosabb. Volt, akit be is görcsöltettem ezzel a kívánalmammal. Ezt láttam és tudtam is, de aztán szerencsésen sikerült feloldani. Egy megbolygatott méhkas volt mindig az osztály, amikor az én órám következett. Féltek tőlem, de ez olyan félelem volt, hogy előfordult, én is elsírtam magam a növendékkel együtt, mert akkora volt a feszültség benne is, bennem is. Éreztem, hogy megbántottam, de ő is érezte, hogy megbántott. Ezek intenzív, feszültséggel terhes órák voltak. Nem én kéredzkedtem be, hanem ők kértek. Azért hívtak, mert akkor kilencvenben lehetett ilyet csinálni - a növendékek kivívták, hogy a pályáról behívhassanak rendezőt vagy színészt, akiről úgy gondolták, hogy érdemes arra, vagy szerették. Így kerültem be én is. Addig még soha nem tanítottam, de nem jöttem zavarba. Azt mondtam nekik, én nem tudom, hogy kell ezt a szakmát tanítani. Azt fogom veletek csinálni, amit mi csinálunk a Katona József Színházban. Hisz részben azért is kértek engem, mert kíváncsiak voltak a Katona-beli metódusra, mert látták az előadásainkat, és érdekelte őket, hogy ezek az előadások hogyan jönnek létre, hogy mit jelent egy előadáson dolgozni, mit jelent próbálni.
|
Nagyon szerettem őket, és akiket nem tudtam szeretni, azokra sem haragudtam, hanem sajnáltam inkább. A felgyorsult, hamar kiégő és elkapkodott érzelmi életük az, ami nagyon sajnálatraméltó; ez az, ami nagyon elszomorított. Aztán később ki is derült, amikor találkoztam velük különböző színházak társalgóiban vagy játszottam velük, hogy érzelmileg teljesen kiégtek.
Kiket tanított?
Először Szirtes Tamás osztályát, Rajkai Zolit, Takátsy Pétert, Varga Klárit, aki nagyon tehetséges volt, és még mindig nem futja igazi formáját, Vasvári Emesét...
Megnézi a volt tanítványait?
Nem nagyon járok színházba. Furcsán hangzik? A Katona József Színházban például nem voltam, amióta eljöttem onnan, mert ott gátlásom van.
És máshol?
Máshol is. Én egy dologgal nem tudok csak mit kezdeni a színházban, ami az előadás előtt, a szünetben, meg utána van. Hogy kötelező érvényű; hogy nem lehet elmenni, ha nem tetszik, mert akkor már hátul az öltözőben tudják, hogy elment a Sinkó. A végén sem szoktam végigjárni az öltözőket. Akit akarok, felhívok, vagy tudom, hogy találkozunk, és akkor majd elmondom.
Egy úgymond "vén" színházi róka hogyan tud védekezni az ellen, hogy rutinszerűen játsszon; hogyan tudja elérni, hogy ne a kisujjából rázza ki a szerepet, ne elgépiesedetten tegye a dolgát?
Ez egy nagyon nehéz, nagyon sikamlós terület. Én is megkaptam már ezt a vádat. Azért nehéz ez, mert ha a dolog szakmai részét az átlagosnál magasabb szinten tudja művelni az ember - és most nem a szerénytelenség beszél belőlem -, akkor nagyon megvannak ennek a veszélyei. Ilyenkor kell valaki, aki felhívja az ember figyelmét erre, nyíltan megmondja, illetve ilyenkor kell, hogy e technikai eszközök birtokában az ember visszaásson valahová a közepére a dolognak, és akkor eljuthat a teljes hitelességhez. De a gépiesség, rutinosság előfordul akkor is, amikor egy produkció (volt ebben is részem) kétszázötven körüli előadásszámot él meg, és tíz évig játsszuk, mint például az Übü királyt és a Három nővért. Akkor is voltak bizony ilyen gondok, de nemcsak nálam, mindannyiunknál. Óhatatlan, hogy idővel megkopik minden, és elveszti a fényét, nem ott születnek meg a dolgok, egy az egyben abban a pillanatban a színpadon, hanem valamiféle biztonsági játék alakul ki. Persze érheti igazságtalanul is az embert vád, és hát a valamire való színész érzékeny. (Egy időben azzal bombáztak a privát életben, hogy "Jaj, olyan érzékeny vagy!". Azt mondtam: "Igen, ennek köszönhetem, hogy ebben a szakmában vagyok. Ha nem lennék az, akkor most éppen utcát söpörnék valahol". Igen, érzékenyen reagáltam, amikor azt mondták, hogy "Hát, ez csak olyan rutin", miközben egyszerűen csak arról volt szó, hogy tudom a szakmát. Tudni a szakmát és rutinosnak lenni, az két különböző dolog. Az én szememben az, ha valaki tudja a szakmát, nagyobb, szélesebb dolog, abba sok minden belefér. Az egy gazdag dolog. Ám ha valaki rutinos, az még nem jelent semmit, attól az még lehet féltehetség is vagy nímand, hiszen az is tud baromi rutinos lenni, mert azt a négy vagy öt dolgot, amit tud, ismétli állandóan, azt a sémát, azt a formát. A rutin nem más, mint egy forma megélt tartalom nélkül, ott helyben megélt tartalom nélkül. Látom, hogy nem éli meg, hanem rutinból úgy csinál, "mintha". És volt és van is egy réteg a színésztársadalomban, akik azt mondják: "Nem kell ezt átélni, elég csak úgy csinálni, mintha.". Hát én nem tudom, hogy ebbe mi fér bele. Lehet, hogy lenyűgöző is tud lenni, de én nem hiszek benne. Bár ugyanakkor én sem vagyok egy olyan "fejemet a falba verem, azt sem tudom, mit csinálok" átélős típus. Véleményem szerint lényeges dolog, és a főiskolásoknak is mindig ezt tanítottam, hogy bármilyen színpadi helyzetben legyen is az ember, tehát éppen levágták az egyik lábát, fejjel lefelé lóg, hideg vizet csöpögtetnek rá, rugdossák, forog vele a világ, és mindeközben még egy irgalmatlanul hosszú szöveget is el kell mondania, akkor is ott kell égnie a piros kontroll lámpának. Tehát valami kontrollnak mindig kell lennie, nem lehet, hogy teljesen elveszítse az ember a fejét a színpadon. Még a legnagyobb zűrzavarban se, a legfeszültebb bemutatón se, vagy ha netán kihagy a partner hét oldalt a szövegből, akkor is kell, hogy működjön a kontroll. Nemegyszer előfordult már ilyen, és senki semmit nem vett észre belőle. A színpadon soha nem szabad pánikba esni, azt csak a próbákon lehet.
De ez alkat kérdése is, nem?
Lehet, de én is nagyon pánikos ember voltam, és megedzettem magam. Nagyon sokat változtam az évek alatt, a családom szerint előnyömre. Egy színész életéhez hozzá kell tartozzon, hogy állandóan formálja magát, hogy törődjön magával. Édesanyám például, aki nyolcvan esztendős korában halt meg, utolsó pillanatában is elfogadott még egy új receptet, egy új ruhadarabot - mindig fogékony volt az újra, és nem hitte azt, hogy ő már mindent tud. Figyelte és elfogadta az újdonságokat. Én tudatosan neveltem magam erre a fajta magatartásra.
Említette, hogy külső kontrollra van szükség. Eszerint belülről nem mindig érzi igazán az ember, mikor kezd modorossá válni?
Hát, ez függ a körülményektől is. Ezen még úgy igazán nem gondolkodtam, mert én azért általában olyan körülmények között dolgoztam, hogy megkaptam a visszajelzést a rendezőtől is, a társaktól is. Tehát bizony ez attól is függ, hogy hol, kikkel játszik az ember. Bár sajnos nem minden kollégának lehet megmondani őszintén a kritikát, mert esetleg félreérti, mást ért alatta. Van, akinek lehet mondani, van akinek nem. Épp ezért veszélyesek a vendégszereplések is, mert minden színháznak van egy kialakult jelzésrendszere. Nálunk például sokszor elég volt egyetlen szót mondani valakinek, és az máris tudta, hogy miről van szó. Máshol esetleg negyedórát is beszél a rendező, és "mélyelemzi", hogy hogyan mondja a színész azt a szövegrészt, amivel éppen kínlódik, míg nálunk a Katonában elég volt azt mondani: "látom, hogy azt az egyoldalas monológot nem tudod hogy befejezni: edd meg a végét". Ha én ezt máshol mondom, nem értik.
Ezért lep meg, hogy nem hiányzik Önnek a társulat...
|
Úgy szokták jellemezni a játékát, hogy szarkasztikus, cinikus. Ilyen a magánéletben is?
Ilyen vagyok, hát persze, hisz épp ezért játszom így. Gondolom ez az, amire azt mondják, hogy az egyéniség. De hangsúlyozom, nem voltam én ilyen. Harminc évvel ezelőtt megvolt ugyan bennem, de ennek alakulását is nagyon befolyásolja, hogy milyen közegben, kikkel dolgozik az ember, karakterének mely vonásait erősítik fel. Dolgoztam olyan környezetben is, ahol ezeket a - mint később kiderült - értékeimet egy bizonyos környezetben valamiféle idegenségnek tartották, idegenségként kezelték, és nem tudtak velük mit kezdeni. Hát, ez is a túléléshez tartozik.
És mennyire helytálló az, hogy nem későn érő típus, csak így alakult, s belekényszerítették ebbe a skatulyába?
Ha létezik ilyen, hogy későn érő típus (bár nem szeretem a kategóriákat), tehát ha elfogadjuk, hogy ilyen van, akkor stimmel. Egyet nem szeretnék: soha nem akarok kétlábon járó mellszoborrá, vagy védett madárrá válni (így hívom azokat a kollégáimat, akiket védetté tesznek a díjaik). Vannak bizonyos osztálytársaim, nemcsak főiskolaiak, hanem gimnáziumiak is, akik komoly urakként jönnek velem szembe, jönnek-mennek a világban. Én ettől megőrülök.
És hogy tudja elérni az ember, hogy ne csak a saját, hanem mások szemében se tűnjön védett madárnak?
Nem szabad hagynia, hogy egy ponton túl benőjön a feje lágya. Egész egyszerűen nem szabad. Megöl, ha komolykodó emberekkel kell együtt lennem. Ez persze nem azt jelenti, hogy linknek vagy viccesnek kell lenni, csak azt, hogy ne vegye magát annyira halálosan komolyan az ember, mindig egy kis iróniával figyelje az eseményeket.
Egy nagy múltú, nagy hírű, tekintélyes színész hogy tudja elérni, hogy merjék egyenrangú félként kezelni, merjék megmondani neki, ha rossz, vagy hogy ezt most ne így, hanem úgy csinálja?
Talán úgy, hogy látják rajtam, ezt várom el. És ha ezt érzékelik, és látják, hogy a tetejében még meg sem sértődöm, akkor miért ne. Sokszor tapasztaltam, hogy ha bekerülök egy új produkcióba, ahol olyan emberek vannak, akikkel még nem dolgoztam, kezdetben tartanak tőlem, és van egyfajta feszültség, mert felépítettek rólam magukban egy képet, de aztán a munka folyamán leomlik ez a kép, és feloldódik a dolog, mert megérzik, hogy azért én sem emberevésből élek. (Például utólag elmondták, hogy azt hitték, én majd meg fogom enni a Zsótért - hát semmi probléma nem volt köztünk.) Amit érezhetnek, az esetleg az, hogy ránehezedem emberekre, vagy amikor nagyon tudom, hogy igazam van döntő dolgokban, akkor bizony abból nem engedek. Nem engedek, mert tudom, hogy milyen keservesen jutottam el idáig. Tudom, mert én sem voltam mindig ilyen, ezeket mind végigéltem, megtapasztaltam, tehát tapasztalatból tudom, meg a kudarcaimból tudom - a saját bőrömön tudom. Velem rengeteg dolog történt, és történtek nagyon nagy dolgok negatív értelemben is, tehát nyugodtan mondhatom, hogy mivel sok mindent megéltem, néhány dologban nagyon biztos vagyok. És amiben nagyon biztos vagyok, abból nem engedek, azt bulldogharapással fogom, és nem engedem el.
Talán az is hozzájárulhatott ehhez a megszenvedett, bulldogharapásos makacssághoz, hogy nem hagyták olyan korán beérni...
Igen, hogyne. Ennek nagyon nagy ára van. Azt szoktam mondani, hogy ebbe sok hajat klipfeltek bele, sok fehéret, ez nemcsak a baleset következménye. Tudom is a fodrászok nevét! Az a baj, hogy túl sokan ismerik, vagy ismerték. De én nem szoktam a tetteseket föladni. Meg nem is jó, mert akkor semmi feszültség nem marad az emberben.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy a kilencvenes fordulat óta, a rendszerváltás óta nincs már annyira szükség a színházra, mint korábban. Ezt most is így látja? Valóban csökkent a színház jelentősége, fontossága?
Nem foglalkoztam én ezzel különösebben. Az tény, hogy tényleg volt egy aggodalmunk, de nemcsak nekem, hanem másoknak is, ám ez most nem tudom, hol tart. Hogy vesztett a színház a jelentőségéből? Ha úgy is érzem, nem tudom pontosan indokolni. Teltházakkal mennek az előadások, de nem tudom, mi ebből a szervezés, meg mi a magamutogatás - "Eljöttem színházba, jól nézzetek meg, ti is, akik mellettem ültök, meg ti is, akik fönn vagytok a színpadon". A ki nem mondott politikai feszültsége mindenesetre megszűnt az előadásoknak a Katona József Színházban is, ahol az előadásaink, anélkül, hogy erre születtek volna, kivédhetetlenül telítve voltak ki nem mondott dolgokkal. Ezenkívül ezek azért elég szabadelvű előadások voltak olyan értelemben is, hogy az úgymond trágár beszéd először jelent meg bennük, például a Csirkefej, meg a Halleluja előadásunkban, amikben ennek kulcsfontosságú dramaturgiai funkciója volt (tehát nem arról volt szó, hogy valamifajta fülledt erotikát sugározzon, mint ahogy azt azóta iparszerűen csinálják). Így egyfajta szabadelvűség indulhatott el itt a színházból, amit még az akkori kulturális vezetés sem igen tudott kordában tartani. Például a Halleluja előadásunknál előfordulhatott az, hogy abban az évben, azaz 1981-ben, amikor mi ketten Bodnár Erikával nyertük el a legjobb epizódalakítás díját (ami tulajdonképpen nem is epizódszerep volt, hanem több szerepet játszottunk egymagunk), mégsem kaptuk meg a díjat, mivel az előadást megbélyegezték politikai okok miatt, ám csak úgy tudta megakadályozni az akkori kulturális vezetés a szakmai elismerést, hogy akkor inkább egyik színikritikus díjat sem adták ki abban az évben. Miközben persze már elterjedt a hír, hogy megkaptuk. (91-ben vagy 92-ben rehabilitáltak is bennünket, és utólag megkaptuk a díjat, kellően megünnepelve.) Aztán meg kitalálták, hogy átteszik az előadásainkat fél kilencre, hogy majd az emberek akkor nem jönnek el, így a Csirkefej és a Halleluja fél kilenckor kezdődött, ám pont az ellenkezőjét érték el, még többen jöttek, mert kíváncsiak voltak, milyen előadás lehet az, ami fél kilenckor kezdődik. És közben az is, aki ezt a rendeletet hozta, ott ült a harmadik sorban és tapsolt. Tehát akkoriban volt egyfajta ki nem mondottság, persze sok mindent bele is magyaráztak az előadásainkba, de ennek azért volt egy feszültsége. És akkor jött a rendszerváltás, és arról kezdtünk töprengeni, hogy miről szóljon eztán a színház. De nem kellett sokáig töprengenünk, mert sajnos nagyon is van miről szóljon, csak épp a befolyása és tekintélye nem olyan nagy már. Ezenkívül ott vannak az emberiség nagy klasszikus problémái is, amik nem politikaiak, és soha nem múlnak el; legyen bármilyen politikai rendszer, azok mindig érvényesek. Ha csak az emberi kapcsolatokra gondolok, tulajdonképpen minden színdarab és minden mű így vagy úgy lényegében ezekről szól. Szerencsére. Az interjút készítette:
Marik Noémi
