In medias res: a szellem végigvonul a párizsi Bouffes du Nord vörös szõnyegén. Semmi kétség, a szellem létezik, és Peter Brooknál ez nem hit kérdése. Apjaként öleli magához Hamlet az emberi alakot, és zokogva hallgatja az igazságot, majd aláveti magát a szellem akaratának. Egy percig sem kételkedik apja szellemének létezésében, és elsõsorban abban nem, amit mond. Az indító, anyja új házassága miatt melankolikus monológ után már csak új küldetése élteti. Brook szerint a természetfeletti a darab konkrét és meghatározó eleme; ha ebben nem hisz a nézõ Hamlettel egyetemben, akkor nincs is dráma.

Brook már az elején oldalakat húz ki a műből, és egy 2 óra 20 perces thrillerre sűríti az előadást. Nem külső formai változtatások és eszközök segítségével modernizálja a klasszikus szöveget és teszi kortársunkká Hamletet, hanem nagyon pontos kutatással teremt összhangot a dráma valódi tartalma és korabeli formája között. Shakespeare színháza szemben a klasszikus francia színházzal soha nem törekedett formai tökéletességre. Brook úgy nyúl szövegéhez, ahogy azt Shakespeare tette forrásaival, aki a kor aktuális, politikai igényeinek megfelelően hozzátett és elvett jeleneteket az eredeti történetekből, mintha - mai hasonlattal élve - filmforgatókönyveken dolgozna. Brook bátran lehánt minden "aktuális" utalást a darabról, kihúz szereplőket, megrövidít és áthelyez jeleneteket, és ezzel sajátos koherenciát teremt az általában többértelműséggel kezelt történetben. A nézőnek az az érzése, hogy ez az előadás a darab lényegéhez jut el: nem egy tétlen, melankolikus hős, hanem a gyilkosságra minden szinten nemet mondó, nagyon is határozott Hamlet víziója tárul elénk, aki nem azért nem cselekszik az első pillanatban, mert kételkedik, hanem mert dühe ellenére sem képes ölni.

A Hamlet-adaptációk általában a mai kizökkent idő egy, a nézőhöz közeli hőséről szólnak. Ezzel szemben Brook számára az alapprobléma Hamlet személyisége: egy nagyon is különleges és tehetséges, energiával teli, mással összehasonlíthatatlan egyéniség, aki csak annyira kételkedik, mint minden mai fiatal, akit konkrét feladat elé állítanak, és valószínűleg tényleg jó királya lehetne Dániának. A tragédia abból fakad, hogy ez a kiváló fiatalember számára elfogadhatatlan helyzetbe kerül. Az ország irányítása helyett apja arra kéri, hogy bosszulja meg halálát. Hamlet egyből igent mond, de közben azon gyötrődik, hogy miért neki jutott e szerep. Ezért csak az utolsó jelenetben jut el a tettig. Az imádkozó, részben bűnbánó Claudiust még nem bírja megölni, de amikor megérti, hogy nagybátyja egy igazi diktátor, aki őt is halálra szánja, őszintén úgy érzi, hogy ez az ember nem élhet tovább.

Brook a tőle megszokott módon szinte csakis a színészi játékra építi előadását, és ehhez a legkiválóbb munkatársakra talált. (Semmi díszlet, csak a vörös szőnyeg és néhány kellék: rekeszek, párnák, amelyek egyszer trónt, máskor meg zárt formában felállítva Yorick sírját jelképezik, s botok, általában kardként szolgálva.) Adrian Lester, a Hamletet alakító jamaicai származású angol színész köré a rendező egy nyolc fős, angol nyelvű nemzetközi társulatot szervezett indiai, angol és francia művészekből. A japán Toshi Tsuchitori kíséri ütőhangszereivel és harangjaival az előadás egyébként is zenei ritmusban pergő jeleneteit. (Huszonöt év után most rendezett először Brook nem francia nyelvű produkciót a Bouffes du Nord-ban.) Az adaptációhoz kiválasztott színészhez formálja az egész előadást, ami a rendezés kulcsa és sikere is egyben. A sportos megjelenésű Adrian Lester lenyűgöző technikai tudásával s vibráló személyiségével az előadás gyorsasági bajnoka mozgásban és gondolkodásban is. A lehengerlő vitalitással teli színész teljes ellentéte Horatio, a sápadt Scott Handy. A nézőn kívül ő az egyetlen, aki - csodálkozásra tágult szemeivel - pontosan tudja követni, hogy Hamlet mit miért tesz. A színészek érkezése utáni monológban a teátristákat utánozza, majd humorral veszi tudomásul, hogy ez neki nem megy. A darab elején a pojáca Poloniust (Bruce Myers) utálja talán a legjobban, akinek egy szabályos epilepsziás rohamot rögtönöz, amelynek következtében később Polonius fél Hamlettől. Az indiai táncosnő, Shantala Shivalingappa könnyed Opheliáját Hamlet őszintén szereti, de amikor észreveszi, hogy Polonius és Claudius (Jeffrey Kissoon) kihallgatja beszélgetésüket, úgy érzi, Ophelia elárulja és nem bízik benne. Ezt igazolja az áthelyezett és ezzel az előadásban teljesen helyére került "Lenni vagy nem lenni"-monológ is, amely ekként a darab fordulópontját jelenti. Miután Hamlet az imádkozó Claudiust életben hagyta, tévedésből leszúrja Poloniust. Claudius számon kéri tettét, és elküldi Angliába, s Hamlet meglátja az őrült Opheliát átvonulni a háttérben. Meggyőződése ellenére ölt, örökre elvesztette szerelmét, s érzi, eljött a bosszú ideje. Ekkor hangzik el az eddig életigenlő Hamlet szájából a híres monológ, s az előadás innentől kezdve torkollik tragédiába. Brook víziójának következménye, hogy Fortinbras nem vonul be a darab végén dicsőségesen. Csak a semmibe bámuló Horatio áll utolsó tanúként előttünk.

Venczel Katalin

 

Az angol nyelvű, francia feliratos előadás 2000. november 21-től 2001. január 12-ig volt látható a párizsi Théâtre des Bouffes du Nord-ban, 2001 áprilisától az USA több városába indul turnéra, majd 2001 nyarán a Bécsi Ünnepi Heteken játsszák.