A német vezetéknevû, olaszból lett francia személyében a jelenkori bábjátszás egyik legjelentõsebb személyiségét láthatták az érdeklõdõk a Budapesti Francia Intézet támogatásával, a Merlinben megrendezett Vizuális és bábfesztivál keretében. Massimo Schuster visszatérõ vendég nálunk. Utoljára az 1996-os UNIMA Világfesztivál alkalmával szerepelt Budapesten. Akkor egy elbûvölõ-mulattató-megrázó, négy, a legkevésbé sem összeillõ darabból álló miniatûr papírszínházi remekmûvet játszott Charta gyûjtõcímmel. A négy etûd egyszerre ironizált, fintorgott, dühöngött és mesélt jobb körökben kétes értékûnek tartott irodalmi mûfajokról, meg a boszniai háborúról és a nagyhatalmak közönyérõl.
Éveket töltött mesterének vallott jó barátja, Peter Schumann színházánál, a Bread and Puppetnél, amely a panem et circenses ókori jelszavát átfogalmazva akkortájt Piscator, Brecht és a politikai színház többi apostolának szellemét idézte óriásbábos felvonulásain, grandiózus utcaszínházi szertartásain. Talán innen a szenvedélyes homo politicusi magatartás Schuster valamennyi színpadi és színpadon kívüli megnyilvánulásában. A másik művész, aki jelentős befolyással volt egyszemélyes színháza arculatának alakulásában: Enrico Baj, az olasz szürrealista, az ún. "nukleáris" mozgalom elindítója, a szörnyűségeset idilli játékossággal elegyítő, gyermeklelkű képzőművész. Ő is vissza-visszatérő alkotótárs a Schuster-produkciókban. Hármasban "turnéztak" Boszniában a háború idején, gyerekfoglalkozásokat vezettek, óvodákba látogattak, meséltek és meséltettek. Ennek nyomasztó emlékét idézte közös munkájuk, a Charta záródarabja, a Szarajevó.
Schustert már korai munkájában, az Iliász bábszínpadi feldolgozásában a háború borzalmai és a hatalmasok packázásai érdekelték elsősorban. Ez a szenvedély hatotta át Macbeth-jét is, amely zanzásítva és egy XIX. század eleji vándorkomédiás modorában, szürnaturalista drótos marionettekkel demonstrálta a skót trónbitorló tanulságos esetét a boszorkányokkal. Természetesen már ekkor egymaga szavalta-harsogta-élte a véres bohóctréfa valamennyi szerepét.
A Macbeth folytatásaként magától értetődően az Übü király következett. Enrico Baj negyven (!) hátborzongató, torz-groteszk alumínium-vas-nikkel-acélfiguráját vonultatta fel ebben az elképesztő one man show-ban. Jarry pamfletje már a világhírt jelentette, tizenkét éven át három kontinensen játszotta ezt a vérfagyasztó blődlit.
Néhány évvel később egy operaparódiának álcázott politikai szatírával jelentkezett. A kék-fehér-piros meg a fekete Anthony Burgess írásából készült, és a francia forradalom idején játszódik. Egyik hőse egy jó szándékú katolikus pap (a címben a fekete szín - Stendhal nyomdokain - a reverendára utal), akinek minden lépését félreértik, az események fordulópontjain mindig börtönbe vetik. A másik a tisztelendő atya ellentéte: ő a köpönyegforgatás nagy tanítómestere, aki minden helyzetben a szüntelenül változó hatalom kegyeltje, hiába követ el bármit. 1992-ben - legalábbis Közép-Kelet-Európában - egyértelműen a rendszerváltás nagy túlélőiről szólt. A zenei paródia (Lorenzo Ferrero munkája) felvonultatta a barokk opera elegáns csembalóakkordjait, Mozart recitativóit, Verdi zengzetes kórusait, a szöveg nélkül énekelt szoprán főszerep a dodekafon szeriális zenére öltött nyelvet, de hogy teljes legyen a gyűjtemény, a dzsessz is megszólalt. Enrico Baj bábjai ezúttal textilből készült tarka mesebeli karikatúrák voltak.
Schuster tehát igényesen válogat az irodalomban. Homérosz, Szophoklész (Antigoné), Shakespeare, Dumas (A három testőr, Korzikai testvérek), Jarry, Burgess tiszteletet ébresztő névsor, ha tiszteletlenül is bánik némelyikükkel. De hát a bábjáték többnyire tiszteletlen műfaj, igazi lételeme a plebejus humor, a vaskos tréfa. A komor tragikumot gyakorta ledobja magáról, vagy inkább kompromittálja.
Most egy Németországban élő bolgár író, Cvetan Marangozov monodrámáját fedezte fel. A gomba, avagy nyilvános gyónás garantált hullával egy ember morális pusztulásának története az első gyerekkori füllentéstől a diktatúra nevében elkövetett politikai gyilkosságig. A címbeli gomba a főszereplő fejében növekvő rögeszme, az önvizsgálat és a bomló agy szövődménye. A kisfiú buta füllentése (azt hazudja, anyjának, az orvosnak, mindenkinek, hogy nem darázs csípte, hanem kígyó marta meg; nem is olyan ártatlan hazugság, majdnem az életébe kerül) semmiség a Rendszer szűnni nem akaró hazudozásaihoz képest. A kis hazugság ujjgyakorlat, bemelegítés a küldetéshez, az Állami Hazugság hű szolgálatához. Az eszme nevében elkövetett aljasságok a személyiség teljes feladását követelik meg: arcot, nevet, személyi adatokat kell cserélni. Csak így válhatunk a Nagy Testvér megbízható katonájává. És akkor majd kiválasztanak a feladatra: egy mérgezett esernyővel eltehetjük láb alól az ellenséget. Azt az írót, aki az angol rádióban aljas rágalmakat szór a Bolgár Népköztársaságra. Azután persze jó volna szépen meglógni, felszívódni, eltűnni a süllyesztőben. De nem lehet. Az állam őrei mindenütt ott vannak. Még az ágyban is. Visszaút nincs. Nem marad más, mint a gomba ízlelgetése. Meg a nyilvános gyónás. De az is csak a színházban.
Marangozov drámája jó néhány konkrét, reális elem ellenére (realitás Bulgária, a Fekete-tenger, a Napos-part, a Bulgária Szálló, a whisky, Sinatra, Ella Fitzgerald, vagy a bolgár "Ratkó-korszak", amelynek hősünk a születését köszönheti, de az "esernyős gyilkosság" is valódi, megtörtént eset) megpróbál elvonatkoztatni a valóságtól. A szerző szeme előtt mintha az Egy őrült naplója lebegett volna, és bizonyára ez a látszólagos hasonlóság vonzotta Schustert is. Meg az a lehetőség, hogy Popriscsin képzeletbeli partnerei most bábok alakjában jelenhetnek meg (a tervező ezúttal Joan Baixas). Schuster színpadán szürke rongyokkal letakart bábok állnak. Színes, ronda műanyag vödrökbe állítva várják, hogy sorra kerüljenek, hogy megszólítsa őket. Sokan vannak, lehetnek vagy tizenöten. Amikor a színész egyenként leleplezi őket, nem elevenednek meg. Nem animációt látunk, ahogy azt egy "rendes" bábszínházban elvárnánk. Ezek döglött rongyok maradnak, meg alumínium csövek, torz hungarocell fejek. Visszataszítóak. Mint az a világ, amely a gyónás nyomán megjelenik a színpadon.
A különbség nem csupán annyi persze Gogol novellája és Marangozov meglehetősen terjengős monológja között, hogy az egyik remekmű, a másik nem. Sokkal inkább az, hogy Marangozov darabjából hiányzik a humánum, ami Gogol művéből a beteg elme széthullásának zseniális kórrajza mögül is minduntalan kiragyog. Marangozov nem akar, Schuster vállalkozása pedig éppen ezért nem tud több lenni hatásos kuriózumnál, érdekes, bizarr víziónál. A különös bábok emlékerdeje és a színész szuggesztív jelenléte sokat pótol az írói mulasztásokból, de csak pillanatokra képes a közhelyeket hiteles gondolatok szintjére emelni a metafora erejével. Mint a történet végén, amikor egymás után karjába veszi a rongybábokat, mind a tizenötöt, és roskadozva-tántorogva cipeli emlékeit, egész elhibázott, hitvány életét. Itt a metafora kegyetlen szépsége torokszorító érzést vált ki a nézőkből.
Az előadás kivételes pillanatai azok is, amikor a szöveg érzelmi funkcióját a zene veszi át. A két zenészpartner, Pierre Pénichel és Raphaël Imbert nem valamiféle "kísérőzenét" játszik, hanem párbeszédet folytatnak a színésszel, vitáznak vele, perelnek, tiltakoznak, rettegnek, sikoltanak, nyüszítenek. Egy szaxofon (időnként klarinét) meg egy bőgő többet képes elmondani zord időkről, bűnökről, besúgókról, feljelentőkről, sötétben növekvő gyilkos gombákról, mint a szavakkal megformált vallomás.
Akik most először látták Massimo Schustert, talán sejtik csak, hogy korunk egyik legnagyobb bábjátékosával találkoztak. Pedig a szabályok könyvét arról, milyen legyen a huszonegyedik század elején a korszerű bábszínház, akkor is ő írja. Meg Eric Bass, meg Peter Schumann, és lassan már a nemrégiben szintén itt járt Stephen Mottram is kezd a törvényhozók közé számítani Maghordozók című víziójával. Ahogy a huszadik században nem lehetett figyelmen kívül hagyni Obrazcovot, csak az ő nyomában vagy ellenében lehetett fontos dolgokat tenni a bábművészetben, úgy ma nem mehetünk el közömbösen Schuster és a többi meghatározó egyéniség munkássága mellett. Lehet csodálni őket, rajongani értük, vagy lehet felháborodni és tiltakozni. Egyet semmiképpen nem tehetünk: nem nézegethetjük higgadtan, mit művelnek ezek az öntörvényű különcök.
Balogh Géza
