Prága és a csehek lassan túlteszik magukat "német komplexusukon", s a jó pénzt hozó német turistaforgalom kiszolgálását célzó pszeudokulturális rendezvények tömkelege mellett egyre gyakrabban találkozhatunk a cseh fõvárosban értékes német nyelvû vagy német vonatkozású kulturális rendezvénnyel is. Ezek között az egyik legjelentõsebb legértékesebb az immár hagyományossá vált "Német Színház Prágában" elnevezésû fesztivál. Ezen minden év végén csaknem egy hónapig látja vendégül Prága a német színház kiemelkedõ produkcióit. Hogy a rendezõk valóban a legjobb produkciókat igyekeznek elhozni, azt igazolja, hogy a 2000. évi kínálatban ott volt a Hamburger Schauspielhaus csaknem tizenkét órás monstre produkciója, a Shakespeare királydrámáiból összeállított Schlachten, Castorf Dosztojevszkij-adaptációja, vagy a Körper, Sascha Waltz nevezetes mozgásszínházi "programelõadása" a berlini Schaubühnétõl (valamennyi az évad tíz legjobb produkciója között a berlini Theatertreffenre is kiválasztott elõadás). De figyeltek a Németországon kívüli színházra is, az 1999-ben "Az év német színházá"-nak választott svájci Theater Basel is jelen lehetett. Thomas Jonigk Tater (Tettesek) címû darabjának Stefan Bachmann rendezte elõadásával. Meggyõzõdésem szerint ez az elõadás azért érdemel külön figyelmet a rendezvény "kínálatából", mert Bachmann már ma is a német színház egyik legjelentõsebb rendezõegyénisége, akinek munkásságával új szín jelent meg a német színház palettáján, s talán elõrevetíti egyfajta stílusváltás lehetõségét is. Az eddig általában jellemzõ expresszív, erõteljes hatásokra építõ, a nézõt idõnként szinte "letámadó" stílussal szemben Bachmann rendezéseire a játékosság, a legkeményebb, legvadabb, legvéresebb jeleneteket is artisztikus színpadi képekké varázsoló, legjobb értelemben vett teatralitás, a visszafogott, ízléses "fogalmazásmód" a jellemzõ.
Jonigk Bachmann egyik legrégebbi munkatársa. 1992-ben együtt alapították Berlinben a Theater Affektet. Dramaturgként és drámaíróként is együttműködött Bachmannal, aki 1994-ben Bonnban rendezte meg Jonigk Ajándékozz meg egy unokával (Küldj nekem egy unokát - Da sollst mit ein Enkel schenken) című darabját. Bázelben ezúttal igen kényes témát, a szülőknek a gyermekekkel való szexuális visszaélését ("megrontását") választották. Az inspirációt Karin Jacketnek a témáról 1994-ben megjelent könyve adta, de Jonigk egészen sajátos nézőpontot választott, abból indult ki, hogy minden kispolgári elképzeléssel ellentétben a "megrontás" meglehetősen gyakori, habár ritkán kiderülő bűn. Jonigk ezért az egyedi dráma ábrázolása helyett az általánosító szatirikus megközelítést választotta. A darab a köztiszteletben álló állatorvost Erwin és leánya, Petra jelenetével indul, melyben Erwin - mint a szövegből kiderül, immár sokadszor - megerőszakolja a lányát. Később az is kiderül, hogy az anya, Karin mindezt tudja, mégsem vesz róla tudomást, feltehetőleg azért, mert szegény sorból származása és egyszerűsége (műveletlensége) miatt szinte kegynek érzi, hogy Erwin feleségül vette és kitart mellette. Közben megtudjuk, hogy Magda, a gyermekét egyedül nevelő szomszédasszony is sorozatosan szexuális aktusra kényszeríti kiskorú fiát, Pault. Hogy a dolog még cifrább legyen, mikor a Pault megvizsgáló doktornő kimondja, hogy a gyermekkel szexuális visszaélés során erőszakoskodtak, Magda rátámad, és beismerésre kényszeríti a doktornőt, aki szintén egyedül neveli kiskorú leányát, hogy leszbikus viszonyt folytat a saját gyermekével. Petra és Paul menekülni próbálnak, mindketten öngyilkosságot kísérelnek meg, de helyzetükből ilyen kétségbeesett módon sincs menekvés.
Bachmann a rá jellemző ízléses stilizációt választja a színrevitelhez. A színpadon egy csővázat látunk, mely egy IKEA-katalógusból berendezett lakás kereteit határozza meg (díszlet: Ricarda Beilhatz). A színpadkép egy "átlagpolgári lakás", ez utal az események "mindennapiságára". Jonigk és Bachmann szerint sem egyszeri, különös tragédiáról, nem ritka eseményről van szó. A színrevitel stílusvilága a kommersz tévésorozatok bugyutaságát idézi. A kényes (drasztikus) jeleneteket (például Erwin és Petra közösülése) visszafogottan, ízlésesen oldja meg, kerüli a német színházra annyira jellemző expresszivitást, külsőleg (is) megnyilvánuló indulatokat. Petrát és Pault, az "áldozatgyerekeket" például történetük elmesélése után plüss nyusziknak öltözteti (jelmez: Annabelle Witt), így a nézőkből sorsuk kiválthat együttérzést, sajnálatot, de ekképpen "stilizálva" tragikumról szó sem lehet. Bachmann művészetének lényege, nagysága abban áll, hogy az így látszólag kevésbé súlyos történet, a szándékoltan teátrális, stilizált világ egyszerre csak megdöbbentően keserű képpé áll össze a társadalom állapotáról.
Úgy vélem, Bachmann munkássága egyre nagyobb jelentőségű lesz a német színház fejlődése szempontjából. Mint ez az előadás is mutatja, az általa képviselt "gyengéd teatralitás" egy új stílusvilágot hozott ebbe a közegbe, melyet elsősorban az expresszivitás, az erőteljes effektusok használata, a "közvetlen sokkolás" jellemzett.
Hizsnyan Géza
