Argumentum Kiadó

Darvay Nagy Adrienne színháztörténész mindig is sokfelé kalandozott. Látszólag. Mert ha egymás mellé rakjuk munkáit, fölfeslenek az egymáshoz hasonló fonalak. Elõször is, bármivel foglalkozik, kitûnik a személyes vonzalom, kötõdés. Lehet, hogy ez amúgy elítélendõ, de ebben az esetben kifejezetten izgalmassá, lebilincselõvé teszi írásait. Aztán megvannak a kedvenc témái: XIX. századi drámairodalom, a román-magyar színházi kölcsönhatások kutatása. Ez utóbbinak talán részben az is oka, hogy családja valamikor Nagyváradról érkezett.

De ez csak apróság. Sokkal érdekesebb, hogy távolinak tűnő dolgok miképpen érintkeznek, hogy hatnak egymásra.

És most megjelent egy kötete, Megkönnyezett szabadság címmel, amelyet úgy lehet olvasni, mint egy regényt. Darvay Nagy Adrienne mániái vannak benne. Akiket szeret. Lehet mondani, hogy kissé szubjektív szempontja ez a válogatásnak, csakhogy végigolvasva, mégiscsak objektív kép rajzolódik ki az olvasó előtt. A román-magyar határsávon vagyunk, egyszer erre, máskor arra lépve nagyobbat.

Történelmi visszatekintés előszörre. Ion Luca Caragiale és Csiky Gergely. Az egyik népszerű ott, a másik kevésbé az itt. Pedig mennyire hasonlóan látták a világot, s mennyire hasonlóan fogalmazták meg. De máshol, s ezért másként hatottak. És nemcsak ők. Darvay a bevezető írásaiban épp azt vizsgálja, mennyire másképp szólalnak meg ugyanazok a szövegek más környezetbe helyezve. Mit jelent, hogyan játsszák például Ionescót itt és ott. Milyen kortárs magyar drámákat ismernek ők, és mely román szerzőkműveit mi. Spiró és Vişniek. Gyurkó, Göncz, Görgey. Köztudott, hogy az értékes műalkotás mindig úgy tud megszólalni, ahogy az aktuális helyzet kívánja. Épp ezért érdekesek az e művekből készült előadások leírásai, melyekből kiderül, milyen sokféle közelítési mód lehetséges.

Darvay ezen kívül másfajta kapcsolódási pontokat is bemutat. A találkozások sokféleségét. Amikor vendégségbe jön ide román rendező, mint Dan Micu az Arany János Színházba és Kecskemétre, Vlad Mugur a Művész Színházba vagy Victor Ioan Frunză a Nemzetibe. Mit hoz és hogyan fogadjuk?

Vagy amikor magyar rendező dolgozik Romániában. Mint Keszég László, aki ráadásul a Vajdaságból származik, s a temesvári Nemzeti Színházban románul megrendezi az Ördögöket. Vagy amikor román társulatok, előadások érkeznek hozzánk, mint Bukarestből Ciulei-ék, Purcăretéék vagy Maia Morgenstern a Lola Blauval. Vagy amikor magyarországi társulatok utaznak, mint a Játékszín-beli Himnusz, a Művész színházas Tartuffe, a Budapesti Kamaraszínház Alföldi Róbert jegyezte Sirálya, Ruszt Othellója és a Katona vendégjátékai.

És mindezekre a korona természetesen az, amikor már semmilyen hely, nyelv nem számít. Mindegy, hogy hol vagyunk, kik vagyunk, a közös munka, a közös gondolkodás a fontos. Beatrice Bleonţ és Victor Ioan Frunză. Beatrice Bleonţ, aki éveken keresztül nyaranta a zsámbéki romtemplom tövében dolgozott, kétnyelvű társulattal, románnal és magyarral, olyan darabokat választva (A Mester és Margarita, Szentivánéji álom, Antik tragédia), melyekben a tört és választékos magyar román szöveggel keverve dramaturgiai, sőt érzelmi funkcióval bírt. Művészi és emberi találkozások voltak ezek, játszóknak és nézőknek egyaránt. Victor Ioan Frunză pedig romániai magyar főiskolásokkal kezdett el dolgozni, amiből aztán hosszú távú, szoros kapcsolat lett, különösen fontos mindezek közül a fiatal színésszel, Balázs Attilával való találkozása, akivel aztán sok-sok közös munka kiteljesedéseként eljutnak a méltán hírneves Lorenzaccióhoz.

Amikor ezekről a színháztörténeti eseményekről ír Darvay Nagy Adrienne, lehetetlen objektívnek maradnia. Mert bár fontosak szakmailag is, de ugyanakkor példaértékűek a politika számára is, hogy igenis vannak olyan szigetek, ahol az egymás megbecsülése, tisztelete, szeretete a fontos, az emberi és szakmai hitel.

Most, amikor Darvay Nagy Adrienne könyvéről írok, talán úgy tűnik, személyes vallomások sorával találkozni benne. Egyrészt igaz ez, de másrészt minden vallomást megerősít a szerző sok-sok dokumentummal, forrással, beszélgetéssel, emlékezéssel. Hibájául talán az róható föl, hogy nincs igazán eldöntve, kinek is szól a mű. Minden többszörösen elmagyarázva. A romániaiaknak a magyarországi viszonyok, és fordítva. Talán annak jó, aki egyiket sem ismeri alaposan. Bizonyára ilyen is akad az olvasók közt. S erre az olvasóra gondolva, néhol aztán túl bőbeszédű, néhol lényegkerülő, de nagyon gyakran szívet tépő, tudományosság ide vagy oda.

Végiglapozva a kötetet, talán azt is lehetne mondani róla, hogy a hatások könyve. S ismét rájöhetünk arra a majdnem közhelyszámba menő igazságra is, hogy sokszor azt ismerjük legkevésbé, ami a legközelebb van hozzánk. Most is, amikor már kellően elkalandoztunk a sokféle esemény közt, és sokfelől eljutottunk végül mindig ugyanoda, fölsejlik, hogy ezek az előszörre eltérő dolgok mennyire összetartoznak, s ráadásul egymás mellé helyezve őket új tartalommal töltődnek föl.

Jó, hogy van ez a könyv. Ha úgy tetszik szubjektív, de ha másképp nézzük, akkor metszet egy helyzetről.

Tanulmánykötet, de nem ez a lényeg. Bizonyíték, hogy lehet együtt. Lényegtelen, hogy színház. Lényeg, hogy együtt.

Lőkös Ildikó

 

NKA csak logo egyszines

1