Miskolci Nemzeti Színház
Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház

Csetlik-botlik a kritikus, amíg a háziszínpad-csarnok-nyáriszínház útvesztõin át - hátulról - eljut a boldogsághoz, megtalálja az elõadás helyszínét. Ezen a decemberi, karácsony közeli estén a Miskolci Nemzeti Színház öt választható játszóhelye - mindegyik ugyanabban az épülettömbben található - közül most éppen a Kamarában adják a Fekete Pétert. Ám tudni lehet, nem ez az egyetlen verzió, késõbb (vagy néha) átkerül majd a darab a nagyszínház - hazánk legrégebbi kõszínházának - megszentelt deszkáira.

A kritikus ügyefogyottsága nem korlátozódik térbeli tájékozódási nehézségeire. A színpadon magára ismer Fekete Péter pechszériájában, a saját bénaságát ismeri fel a történésekben, hiszen idefelé kóvályogva benyitott egy-két öltözőbe, látta a bonviván lila (!) boxeralsóját, egy másik színészről annak barátnőjétől kérdezte meg, hogy játszik-e az előadásban. Szóval a beleélési processzus már odakint elkezdődött. Jó is, mert az expozíció meglehetősen lassú, és mikor Fater jól ismert figurája végre előbújik az ötletes kéményseprő-egyenruha (!) mögül, akkor már helyben vagyunk. Puskás Tamás rendezéséből az derül ki, hogy a színpadon esetlenkedő (és ügyeskedő) főszereplők a mi hasonmásaink. És mindenkinek megvan a maga igazsága. Az operett szándékoltan konvencionális világában (díszlet: Bozóki Mara, jelmez: Rátkai Erzsébet) - bár Miskolcon a darab műfaji megjelölése a műsorfüzetben revü, a plakáton zenés játék - többdimenziós figurák tévelyegnek. Szeretetre méltóak (mint Kovács Vanda), elrajzoltan csúnyák, hogy majd varázsütésre álomszépek legyenek (mint Kertész Marcella), szárazak és kimódoltak, hogy a maguk nagy pillanatában izzó parázsként árasszák a hőséget és a szenvedélyt (ilyen a maga remek kis epizódjában Máhr Ági). De nehogy azt hihesse bárki, hogy csak a hölgyek - akik között nem szabad megfeledkezni Komáromi Éva két megkapó pillanatáról sem - ragyognak ezen a színpadon! Két egyenrangú komikus szerepben egymást erősíti és nemes versenyben küzd a közönség kegyeiért Hevér Gábor és a címszereplő Magyar Attila.

Ha a színészek jók, a darab népszerű, nem sok kell a közönségsikerhez. Nekem pusztán a nagyszínház "levegője" hiányzott; az ottani igazi, aranyozott, bársonyfüggönyös keretében nyilván magára talál ez a jó értelemben vett kommersz rendezés. ***

Zalaegerszegen borsodi ásványvizet kínálnak a büfében, a rendező az a Megyeri Zoltán, aki éveken át északon-északkeleten szolgálta Tháliát, a virágkorát élő nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház vezető színészeként. Színházi életútjának új szakaszában rendez is, különböző városokban arat sikereket. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház jelenlegi helyzetében a néző nem tud ártatlanul nevetni: az évek óta kiváló színészképző műhelyként (is) funkcionáló intézmény életének legnehezebb napjait, legmélyebb - finanszírozási - válságát élte a Fekete Péter bemutatója körüli időszakban! Mivel a létük forgott (forog?) kockán, természetesen a színészek játékintenzitása is drámaibb módon lett telített. A nyári rekonstrukció során megújult a nézőtér, részben az előcsarnok és a homlokzat is. Minden néző komoly elvárással lép be az épületbe, s nem is csalódik. Megérdemelt a vastaps az előadás végén. Megérdemelt, és valljuk be, Zalaegerszegen megszokott is, főleg zenés produkciók esetén. Bor József klasszikus operettrendezései és Bagó Bertalan tavalyi szép szakmai sikert (is) aratott Hegedűs a háztetőn című produkciója jelzi a két műfaji végletet. A szakmai megalapozottság itt is, ott is elnyeri méltó jutalmát: a zalai közönség szereti a zenés műfajokat. Most újabb gyöngyszem került a füzérre. Eisemann-Zágon operettjét itt nem értelmezték át, a dramaturg munkája nem volt olyan látványos, mint Miskolcon Hársing Hildáé, aki a műsorfüzetben tanulmánynak is beillő esszét közölt az ottani szövegvariánsról.

Ha a miskolci és az egerszegi előadást egymás után látjuk - ez történt e sorok írójával -, alig hiszünk a szemünknek. Nyilván minden ilyen sikerdarabnak számos változata forog közkézen, de zenés műfajok esetében legalább valamiféle szöveghűségre, az eredetihez való ragaszkodásra számítunk. Mondhatom, hiába. Olyan ez a burjánzás, mint a népművészetben, az aktualitás érdekében szabadon kezelünk mindent: szöveget, zenét. Még leginkább a dalszövegek maradnak meg változatlanul, azok őrzik a tradíciót.

A miskolci előadás rugaszkodik el merészebben - szerény ismereteim szerint - a hagyományoktól. Ott Puskás Tamás racionális és realista játékmódot diktál. Megyeri, bár rendezése külsőségeiben konvencionálisabb, a mese és az álom abszurditását hangsúlyozza, az irracionalitás, a groteszk karikatúraeszközeitől, sőt a blődlitől sem retten vissza. Ám a felhasznált - széttartó - elemek ellenére is sikerül olyan szerves - lírai - egységet létrehozni, amely minden nézőjével elfogadtatja magát. A közönség reakciói pontosan árulkodnak arról, hogy Megyeri érvényes eszközöket használ, amikor legfontosabb, belső, emberi igényeinket, az emberi érzések elemzését helyezi előadása középpontjába. Szerelmi tandráma - szívesen adnám ezt az alcímet az első két, analitikus jellegű felvonásnak, amelyeket egy olyan harmadik követ, ahol viszont egyáltalán nem erőltetett s nem szájbarágós módon átkerül a hangsúly a színházcsinálásra. Arról van szó, hogy hőseink színésznek akarnak állni, énekelni akarnak, játszani akarnak. Ebben a bűbájos kis hozzátételben mindenki újra elénekelheti azt, amit addig a szerelemmel kapcsolatban kinyilvánított, csak most a cél más: a színház! "Operetthez nem kell szépség, operetthez nem kell ész - eddig a szerelem volt a tárgy - operetthez operett kell, és kész!"

Na meg színészek! Tánczos Adrienne-nek igazi primadonnához illő alkata van (szépsége, hangja). Kricsár Kamill a címszerepben a költői és groteszk állandó váltogatásával olyan mesehős, akit nagyon lehet szeretni. Farkas Ignác - vezető színész! Helyi értéke van, súlya, s dramaturgiailag megerősített szerepe, mely szerint valódi üzleti zseni. Fekete Péterünk pechszériája semmit sem érne az ő vállalkozó kedve nélkül. Olyan okos, hogy néha bonviván helyett rezonőrt játszik, ám a néző rajta, az ő érzelmi iskolázódásán méri saját fejlődését. Az ő megszerzett igazsága - és persze a színházcsinálók mellé állása - "azonosulási minta" a nézőtéren ülők számára. A primadonna Pap Lujza szeretetre méltó átváltozó művész. Hamupipőke módjára szép és egyszerű. Ő is a színház műhelyéből kikerült tehetséges fiatal, ha jól tudom.

Mind a miskolciaknak, mind az egerszegieknek van furcsa, extrém epizodistája. Molnár Sándor Tamás hajlamosabb lélekből építkezni. Ő a reálisabb Chineau, míg Szegezdi Róbert elvarázsoltabb ugyanebben a szerepben. Puskás is színész-rendező, hajlandó segíteni szereplőjének, ám Megyeri még többet is tesz: színésze rendhagyó egyéniségét, furcsa és teljesen egyedi képességeit teszi a figura motorjává. Stefán Gábor koreográfiája az egerszegi nevelésű fiataloknak jókedvű táncokat kínál.

Miskolcon Regős Zsolt, az egyébként jó kezű karmester a zenei anyagnak sem jellegzetes hangzást, sem önálló koncepciót nem tudott adni. Stauróczky Balázs munkája a másik helyszínen talán végiggondoltabb, ám a problémák rendszeres megkerülésével arról tesz bizonyságot, hogy az újjáépített színházteremben, a zenekari árokban nincs elég helye a muzsikusoknak.

Egerszegen jó a jelmez és még jobb a díszlet! Laczó Henriette jó ízlésű játéka a színpadon folytatja az új nézőtér aszimmetriáját, színeit és díszítésmódját. Színes üvegből vágott apró négyzetek pettyezik a falburkolatot - itt és ott!

A színpadon átrajzolt huszadik századi klasszikusok mosolyognak: a hófehér paripán érkező királyfi - híres Picasso-kép. Az art nouveau belsőépítész tervezte dekoráció kasírozott virágai mögött Henri Rousseau dzsungele. A látványvilág választékosan ordenáré és finomkodóan huszadik századi, sznob eleganciája remekül illik a rendező ironikus gondolataihoz. ***

Még egy ünnepi eseményről számolhatunk be a Fekete Péter országos sikerszériájához kapcsolódva. Februárban ért el 150. előadásához a darab a Vígszínházban. Nyilván ezt a produkciót sokkal többen látták és fogják látni, mint a másik kettőt. Elsőrangú pozitívuma Marton László üzembiztos rendezésének az, hogy még évek múltával is "egyben maradt". Az "all stars" szereposztásnak megvannak az előnyei és hátrányai. A főszereplők: sztárok. Sütkéreznek a közönség imádatában, nincs is más dolguk. Eszenyi Enikőnek ez tetszik, Igó Évának mintha kevésbé volna kedvére. Mindketten imádni valóak, ám az előadás - emberileg - nem szól semmiről. Rudolf Péter a címszerepben gyakran hiteltelen és ... nagyon unja az egészet, Seress Zoltán elegáns és sármos figurájának viszont nagyon megfelel Lucien szerepe. Még szomorúbb, hogy olyan színészek közreműködők csak a produkcióban, akik a hátukon egész előadást vihetnének el. Barta Mária például. Vagy Hajdú István, aki ennek a darabnak bármely férfi (vagy női) szerepében fenomenális lehetne - itt és most: statisztál. Az ünnepi gálán - meglepetésként - nagy művészek léptek színpadra, tán művésztársaikat is meglepve, egy-két szavas epizódszerepekben: Kállai Ferenc, Hegedűs D. Géza, Alföldi Róbert tisztelte meg jelenlétével a színpadot, s az attrakcióra vágyó nagyérdeműt Friderikusz Sándor elégítette ki a "Lesz maga juszt is az enyém..." című dal eléneklésével. Van tehát tapsorkán országszerte. Itt Pesten a kis ügyefogyott Fekete Péter történetét nem nagyon veszik komolyan. Aki szerelmes akar lenni, színházat akar csinálni, operettet, amihez nem szépség kell, az vidéken keresi a szerencsét.

Zala Szilárd