Új Színház

Némiképpen már akkor eltûnõdtem, amikor hírét vettem, hogy az Új Színházban a Hermelint Kaszás Attila fõszereplésével készülnek bemutatni; Kaszás kitûnõ és sokoldalú színész, de sokkal robusztusabb egyéniség, akiben a dekadencia pálfitibori színeit még nem láttam megcsillanni. Akkor hát, gondoltam, ez egy kicsit más elõadás lesz, mint amilyeneket korábban Gábor Miklós, majd Máté Gábor, utoljára pedig Gálffi László fõszereplésével láttam és szerettem - de annyi baj legyen, a másmilyen is lehet jó, és sosem késõ, hogy az ember változtasson beidegzõdésein.

Amikor aztán - az előadás legelején - Pálfi panasza közben, miszerint Lukács Toncsi "egész súlyával rajta van", Bánsági Ildikó valóban egész súlyával ráfeküdt a földre tepert Kaszás Attilára, vagyis - elnézést a szájbarágásért - egy átvitt értelmű gunyoros utalást drabálisan kézzelfoghatóvá tettek, már sejtettem: akármilyen lesz, ez nem lesz az én előadásom. Azaz, hogy nem csekély önhittséggel kiegészítsem: ez nem Szomory Dezső Hermelinjének az előadása lesz.

Igazán kínos helyzetben vagyok, mert Szép Ernő Patikája után az Új Színház falai között ez a második előadás, amelyet látva, szerénytelenül egyesítve a szerző panaszát a magaméval, kötelességemnek érzem protestálni: nem kötelező Szép Ernőt, illetve Szomoryt játszani, de ha már játsszák, akkor illendő is, célszerű is bizonyos alkotó hűséggel viseltetni az alkotó iránt. Kivált mert mindkét esetben olyan szerzőkről van szó, akiknél - legyen ez bár erényük vagy hiányosságuk - a mű kezelésének szabadsága korlátokba ütközik, azaz egy ponton túl a színház már nem Szép Ernőt, illetve Szomoryt játssza. Stílusművészekről lévén szó, ez a pont nagyjából a stílussal, annak megőrzésével esik egybe. A korlátokat persze el lehet mozdítani, csak nem érdemes. A mű, amelyet a plakátok hirdetnek, szétporlad a kísérletben, és egyszerűen érdektelennek bizonyul.

Györgyi Anna és Kaszás Attila

A rendező, Kiss Csaba lényegében realista módon eljátszat egy sztorit egy fuzsitos íróról meg hasonlóan bolondos kedveséről, akiket némi hányattatás és civódás után ismét összehoz a szerelem meg a közös kisgyermekük. Ez a történet a színpad tükrében banális, unalmas, és nem ér meg egy - igencsak hosszú - estét. A fenti "lényegében" megszorítást azért iktattam közbe, mivel időnként más stílusok is szóhoz jutnak: olykor francia szerelmi bohózatot látunk, máskor (gondolok a hirdetőoszloppal előadott, elég ízetlen mókákra) némafilmes burleszket, olykor pedig (nevezetesen a fiúcska és apja összeborulós idilljére kihegyezett szentimentális felvonásvégen) mintha a Kisunokám vagy a Glauziusz-dal szocreál giccse éledne fel. Csak a Szomory-stíl halkul el; nem szólalnak meg (részben ki is vannak húzva, illetve domesztikáltattak) a verbális áriák, a szereplők nem ittasodnak meg saját szómágiájuktól, nem jön létre az a kissé hiszterizált, túlfokozott atmoszféra, amelyet a saját sors színészies, olykor már ripacsos-pózoló megélése gerjeszt. És mert nem érvényesül Szomory szecessziós szóextázisa, nem csendülhet meg az ellenpont: a szomorys irónia sem, amely a művészi-nagypolgári világ mesterkélt illúziója és a banális, főzelékszagú pesti hétköznapok provincializmusa között feszül. Attól pedig, hogy a rendező a szavak varázslatát olykor önálló poénokkal helyettesíti (mint amikor Kaszás Attila mintegy freudi elszólásként Kaposvárt mond Kolozsvár helyett), a történet jottányival sem kerül közelebb a mához, mint ahogy ez nem is dolga. Szomory világa a mával legföljebb és egyedül csak a költészet és az önirónia síkján érintkezhetne.

A három főszereplő, Kaszás, Bánsági és a címszerepet alakító Györgyi Anna ehhez képest nem rosszak; rutinosan és megbízhatóan eljátsszák a realista század eleji háromszögtörténetet, kikapós, de magát megégető hősről, érett és sorsába lassan beletörődő szépasszonyról és makrancos, de végül ellágyuló naiváról. Mindhármuk játékából hiányzik az öngerjesztő pózok bódulata csakúgy, mint az azon át-átütő igazi őszinteség, de kárpótlásul sok színt nyújtanak saját palettájukról. (A teraszig felrohanó Kaszás rugalmas frisseségét szegény elpuhult, magát túlkényeztető Pálfi csak alulról csodálná.) A bemutatón a legnagyobb tapsot Nagy Mari Julis cselédlánya kapta, aki valóban jeles mesterségbeli tudással vitt végig egy, a darabtól idegen, harsányan groteszk alaphangot - természetesen semmi értelme nem lett volna, ha partnerei helyett ő egyedül akar Szomoryt játszani.

A többi epizódszereplő nem talált ki magának ilyen levezetési lehetőséget. Csak a nevük cseng szomorysan, amúgy átélten - vagy legalábbis az átéltség látszatával - interpretálnak lerövidített sorsokat, amelyek az egyszerű ábrázolási eszközökhöz képest túlságosan is különösek. Nagy Zoltán (Plundrich Károly) maga is többször elérzékenyül mostoha sorsán, megindítva partnereit s feltehetően a közönséget is; Schneider Zoltán (Róna-Ilos) csupa szerelem és csupa bűnbánat, s még a színpadról kirohanva is Annusa, a tolvaj kokott nevét kiáltozza; Bubik István (Háziúr) tőrőlmetszett intrikus egy harmadik drámából; Botos Éva (Tördes Sári) megható mezei ártatlanság; Kecskés Karina (Maltinszky Manci) balszerencsés álperdita, aki végül megtalálja a párját.

És mert a rossz csillagzat alatt született előadásokon semmi sem szokott összejönni, zavaróan sikerületlen Zeke Edit díszlete is. A színpad jelentős részét elfoglaló, teljesen fölösleges és kihasználatlan lépcső nem pótolja a többi teret, sem a könyvtárszoba-ebédlőt, sem a híres Sütő utcai teraszt, amely az égre néz, de betöltik a földszint zajai és szagai. Amellett nehezen érthető, miért van mindig sötét, amikor csak a második felvonás játszódik éjszaka, a harmadikban viszont verőfényes nyári nap van. (A bemutatón egy ízben még a félhomály sem akart idejében megérkezni.)

Szántó Judit