International Buda Stage

Õk ketten, vagyis Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter, meg egy technikus bonyolítja le az estét. Telt ház. De valahogy nem az a nekikeseredett, kivezényelt diákhad van itt, amit olyan jól ismerünk más alkalmak nézõtereirõl. Nincs ünnepi öltözék, de nincs szökésre gondolás sem. Senki nem kutatja sóvárogva a vészkijárat jelzéseit. Ha volt is valakiben valami vágy az elcsatangolásra (kötelezõ olvasandó, kötelezõ nézendõ - fejlettebb lelkeknek gyanús az ilyesmi!), tíz perccel kezdés után már mindenki minden érzékszervével a színpadra tapad.

Pedig ottan nem sokat lát. Üres - de tényleg üres! - a tér, legfeljebb néha ablakívet vagy gallyat formáz az árnyék a körfüggönyön. Se szék, se asztal, se kard, se tőr. Csak színész van. Méghozzá kettő. S mindketten puha esésű, homokszínű vagy zöldes, csuklyás kiskabátban, nadrágban. Igen, Júlia is talpig érő, hosszú nadrágot visel.

Hetvenöt percen keresztül egyetlen eszközük van, a Dajka megjelenítéséhez használt fehér csipkés ruhadarab. Ezt fejükre csapva hol egyikük, hol másikuk lép át Dajkának. A kelléket nem is biztos, hogy meg kellene néznünk közelebbről, mert majd még kiderülne, hogy valamely XXL-es női alsóneműféle.

Azt hiszem, szerencsém van. Nem valamiféle megméretési alkalmon, fanyalgó bírák társaságában látom a produkciót, hanem eredeti közegében. Egészen kiváló dolog ez. A felnőttek is belepirosodnak a játék örömébe.

Az olvashatatlanná korszerűsített Pesti Műsor az utóbbi időben megfoszt bennünket attól, hogy megtudjuk, ki felelős jelmezért, díszletért, zenéért. Így aztán valóban jeltelen és nevetlen lesz a szakma, s tökéletesen visszakereshetetlen egy-egy este alkotógárdája. A Buda Stage meg, a csillagászati árú szakmai jegy ellenére, nem kényezteti el a nézőket, de a fellépőket sem, nem ad bemutatójukról információt. Csak találgatni lehet, hogy ezt a produkciót Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter alighanem közösen hozta létre.

Összemondják a Romeo és Júliát. Velünk(!) mondják össze. Ha nem mozog is minden esetben velük a közönség szája, mindenki tudja, mi lesz a következő pillanat. Csak azt nem tudjuk, hogyan lesz! Elismerő hörrenés fut végig a sorokon egy-egy szellemes váltás fogadásakor. És ők minden szerepet eljátszanak, ha nem idéznek is föl minden szót a darabból.

Szépek. Igazak. Pályájuk csúcsán megengedhetik maguknak, hogy úgy tanítsanak, hogy nekik is örömük teljék benne. Dehogy is tanítanak. Játszanak! Ugrálnak, sírnak, nevetnek, szeretnek. Pontosan kiszámított szögű dőlések, fordulások révén érkeznek szerepből szerepbe anélkül, hogy valamely angol beavató-színházi iskola szabályaihoz odaszürkülnének.

Akkora élet van a színpadon, hogy beleszédül a közönség. S akkor, amikor a halálnak jön az ideje, jeges szél fut át a padsorok közt. Nem magyaráz senki. Fölösleges. Úgyis tudod, most az jön, hogy... Hozzásegítik a nézőt, hogy velük együtt birtokolja a történetet, ahogy a nagy William megírta, s ahogy azt most ők felidézik. Rudolf Péter hajzata bizony nem az oroszlán sörénye, Nagy-Kálózyé is csak úgy, csutakba fogva. Ruhájuk munkaruha. És mégis - vagy tán épp ezért - megjelenik a szerelem a teremben. Olyan sugárzás van körülöttük, hogy érezni a képzelt kriptafalon át is.

Hibátlan este.

G. K.