Szegedi Nemzeti Színház Angolszász sexmasszázs: ezek a hidegvérû, hideg és merev mûanyagokba öltöztetett "tündérek" - a kóristanõkrõl van szó - valahogy nagyon angoloknak tûnnek nekünk, magyar nézõknek. Most az elején még reménykedhetünk, hogy semmi közünk nem lesz hozzájuk, sem ahhoz a világhoz, amelyet képviselnek itt a Szegedi Nemzeti Színházban. A színpadon sorban állnak, sorban gurulnak, még a táncuk is kimért és kiszámított. Gyönyörû geometrikus alakzatokat talált ki számukra Zsótér Sándor, sõt, amikor késõbb - majd a finálé elõtt - kijönnek a nézõtérre, Britten zenéje is más lesz hirtelen, arculatot vált, szinte slágergyanús lesz. Azonban - tapasztaljuk - még ott sem saját érzéki varázsuk mûködik, hanem a megszervezett ünnep, a megcsinált színház eszközeiként vonnak bele bennünket nézõket is az elõadás örömszertartásába.
*
Zsótér szerint a világ persze értelmezhetetlen. Ám a Jóisten arra teremtette a színházcsinálót, hogy mégis folyton magyarázza. Illetve mindig megmagyarázza! Shakespeare szerint - mondjuk ki, hiszen megváltoztatni nem tudjuk - színház az egész világ. Rendezőnk olvasatában - a szegedi A szentivánéji álomból ez derül ki - Shakespeare csupán az egyik réteg a sok közül. Ugyanis operáról van szó, huszadik századi zenés-színpadi műről. És - mint tudjuk - minden opera partitúrája rendezőpéldány. Egy valamikori másik - talán(?) - öntörvényű olvasat rögzítése. Tehát amiből kiindultak ebben a mostani produkcióban, az nem más, mint ami Britten szerint a Szentivánéji álom ... volt valamikor. Ez a régi olvasat értelmiségi jellegű volt, nem is lehetett volna más. Vagy ha provokatívabban akarnánk fogalmazni: sznob olvasat! Benne a hatvanas évek gondolkodási sztereotípiái: a Hatalom, a Művészet, a Tudatalatti, az Állati szint mint világmagyarázó absztrakciók működtek. Peter Pears librettója látszólag nem más, mint Shakespeare szövegének radikális megrövidítése - így is fél 11-ig tart a három felvonás Szegeden - és a jelenetek némi átcsoportosítása. Ám a klasszikus mű minden húzása veszélyekkel jár a fantomfájdalmak miatt. A kimaradt motívumok továbbélnek, s elnehezítik a cselekményt. Magyar specialitása az előadásnak, hogy Blum Tamás régen készített, Arany János mondatait zseniálisan felhasználó és visszajátszó adaptációja elvileg ma is jól segíti a megértést. A librettó és a zene együttesen teremt rendet a világ, az emberi érzések és kapcsolatok burjánzó, shakespeare-i dzsungelében. Szeretnénk azt mondani, hogy minden egyenes lesz, átjárható és átlátszó.
*
|
*
Zuboly rémálma a legjellemzőbb motívum, illetve az álom, az erotikusan túltöltött álom horrorszakasza. A négy tündér: Pókháló, Moly, Mustármag és Babvirág az eredeti, Arany János féle szöveggel szado-mazo tortúrát "vezet fel", valljuk be: megrendelésre, bár Zuboly szavai mást mondtak, klasszikusan mondták, de nagyon is hasonlóra céloztak. Hasonló perverz valamire! Az eredményt viszont ugyanolyan szkeptikusan veszi tudomásul amatőr-mesterember-színjátszó barátunk, mint a nimfománná bűvölt Titánia ráfonódását a döglött szamár hasában. A szexuális "fogyasztás" ezen képei nem túl illúziókeltőek, undorítóak és elringatóak egyszerre. A műanyag-fém-neon világ egyetlen pontján, ahol puha, szőrös, szerves, nedves és langyos a közeg, a felfordult szamár "méhében" mint két iker, párhuzamos "magzatpózban" simul össze a két véglet - Britten-Zsótér így láttatja -, a kiszolgáltatottságában szánalmas tündérkirálynő és a "diadalmas-dilettáns" színész, a mindentudó tündérasszony és a piros gyerekcsináló sapkájában bárgyú mosollyal feszítő "művész", az intellektus illetve az állatias érzések letéteményesei. Ők az emberi világnak azok a "kiválasztottjai", akiknek nem kell elviselniük a hétköznapok műanyag létét, akik így vagy úgy, ezért vagy azért kiszakadva a társadalomból - uralkodók és páriák egyszerre.
*
Tragikus világkép, ahol a kreatív egyénnek, az alkotó embernek ez jut: ha elég szerencsés-szerencsétlen, az autentikus helyett az állati lét, a rothadó hús, a pénz vagy a varázsvirágok okozta bűvölet. És még ehhez is szerencse kell. Hogy valaki ki tudja mondani az "ide nekem az oroszlánt is!" mondatát, alá kell szállni az érzékek poklába. Aztán persze - milyen pokoli kin - együtt énekelhet-játszhat azokkal a mesteremberekkel, akik jól parodizálnak ugyan, viszont soha nem is láttak ... szamarat. S ne feledjük a másik oldalt sem: ahhoz, hogy valaki (újra) tudjon élni a kávéautomata kínálta örömökkel, előbb bűnhődnie kell! Titánia szertelen volt - mondják, nem láttuk -, szeretett, mert szeretni. Alászállt, bűnhődött a maga módján. Nem csoda, ha a végén kap férjétől, Oberontól, műanyag pohárban ... egy gépi kapucsínót.
*
A rendezői szórakoztatás része a (férfi)lábszépségverseny a második felvonás elején, és az azt követő alsógatyashow. Nevetgélünk és feszengünk a megfelelő magasságig húzott vasfüggöny alól kibukkanó látvány hatására, aztán elámulunk, milyen fegyelmezetten dolgozik a hat mesterember Zsótér keze alatt. Hiszen nem öncélú a móka, de nem ám! Az athéni mesteremberek készülnek a meghirdetett előadásra, s most éppen az átöltözésnél tartanak, mindjárt kezdődik a próba! Még alig ismerjük őket, s ha alfelük nem is segít az azonosításban, mégis szokatlanul gazdag előzetes információk birtokában várhatjuk a későbbi - majd a harmadik felvonás csúcspontját jelentő - operát, a Pyramus és Thisbe című szomorú-vígjátékot. Timothy Bentchnek érdemes volt magyarul megtanulnia a szerepet, jó énekelnivaló, hálás komédiázás. De mindenkinek megvan a maga pillanata. Zsótér jószívű rendező! A színpadon ágáló rendező, Vackor (Gábor Géza) nagyon igazi és civil. De milyen emelkedetten civil! Kinéz a páholy úri közönségére. Hozzájuk igazítja, az ő tetszésükön méri le a színjáték hatását. Röpke poén, mély és igaz. Mint Zuboly (Andrejcsik István) kiszólásai és félre mondott bölcsességei. Ha Zsótér akarna, csinálhatna másféle színházat. Így van jól, hogy nem akar.
*
Fontos elem tehát most is a színházban a vizualitás, s átütő erejűnek kell lennie a rendezői olvasat egészének, hogy a néző úgy érezze, komplett élményhez jutott. Zsótérnek Szegeden van háttere is ehhez. Például egy általam nem látott, bár a kritikák - elsősorban az Ellenfényben közölt, Perényi Balázs által írott elemzés - alapján ismertnek érzett Falstaff előadás, amely pár évvel ezelőtt már "belakta" a csodás terem minden szegletét és zugát. Most is játszik a "királyi páholy" és a nézőtéren is folyik az éneklés az időbeli aranymetszés, a drámai csúcspont tájékán, mint már korábban említettem.
*
Persze nem olyannak ismerjük Zsótért, hogy bármit is úgy hagyna, ahogy az "meg van írva". Elrajzolja a britteni rendet, megkérdőjelezi a pearsi értékeket, de azért úgy, hogy látható legyen az eredeti is, és jól elkülönüljön tőle a jelenlegi színrevitel hozzátétele is. A szenvedő emberek - az athéni négyesfogat - sorsa mind a darabban, mind az előadásban rengeteg helyet foglal el. A rájuk fordított időt sokallom is nézőként. Ugyanakkor értem a fontosságát ezeknek a kapcsolatoknak a Britten-Pears féle, mondjuk így: homoszexuális olvasatban.
*
A képek önmagukért beszélnek: depresszív, egymás elől (is) menekülő, álomba menekülő emberek ezek, nem is nagyon fiatalok. Az opera nem exponálja konfliktusukat, nem utal arra, mit keresnek az erdőben. Belevetettségük és boldogtalanságuk a lényeges. Ez az ember sorsa! Sajnos dialógusuk javarészt érthetetlen, s inkább a zenei szövet akusztikus kiegészítései a szavak. Magányosak és szemmel láthatólag fáznak Ambrus Mária díszletében. A plexiből készült buszmegálló menedék, ahogy a telefonfülkék is csak álhelyszínt nyújtanak látszatcselekvésekhez. A fehérre festett, drótból szőtt, echte-eredeti erdei utcabútor-ülőkéken még megpihenni sem lehet. (A kávéautomatát nem tudják használni, a színpad közepén tornyosuló dögöt, a döglött szamarat pedig nem látják. Kívül esik az ő szférájukon, s így, ebből következőleg, életükből hiányzik az érzékiség, a szenvedély, a természet, az Élet. Tehát ezt a szőrös színhelyet, s mindazt amit jelent, használni sem tudják...
Az erdő pedig, az athéni erdő illúziódíszlete rögtön az előadás elején eltűnt körülöttük, felemelkedett kis gondolkodási időt jelentő vacillálás után, föl egészen a láthatatlan magasba, a zsinórpadlásra. Pedig szép volt a maga tülljeivel, festett színeivel, szép, mint egy igazi színház, csak hát eltűnt, hogy leleplezze előttünk, nézők előtt az ő négyük életének sivárságát, az emberi sors reménytelenségét.
*
Ennek a négy embernek még reális tere sincs. Alvajáróként közlekednek - tündérek és lámpák irányításával. Ahol felgyullad a neon, oda kell menniük. A szegedi szereposztás egyik fő problémája, hogy nem sikerült egymásra méretezett hangokat és egyéniségeket találni erre a négy kulcsszerepre. A két fiú az eredményesebb, bár Réti Attila baritonja sokkal átütőbb erejű. Operai eszközökkel mutatott passzivitása eljátszott életérzés, érthető és emészthető, de mégis erőszakos jelzés, főleg ahhoz az intimebb, líraibb megfogalmazáshoz képest, amelyet Drucker Pétertől kapunk, aki sajnos ugyancsak nem spontaneitásával hat, állandóan reflektál a helyzetre. A máskor mindig nagyszerű Szonda Éva egész egyszerűen frusztrált a szokatlan szerepkörben, Dér Krisztina pedig szimpatikus kezdő, aki egyelőre nagyon igyekszik. Rendező legyen a talpán, aki ebből a kvartettből homogén együttest, színészi minőséget tud kihozni. Ráadásul a pucki virágcseppvarázslatok után újra-végre rájuk ereszkedő szokványerdő labirintusában keringve, nekik kellene bizonyítani, hogy róluk szólt a darab, az ő boldogságuk, egymásra és önmagukra találásuk útmutató lehetne a néző számára!
*
Zavarba ejtő a világunkról árulkodó, azt modellező képek váltakozása. Kérdéseket vet fel arról, hol is élünk, kikkel tartozunk egy kategóriába, a szomorú és nehezen zöldágra vergődő, önállóan életképtelen athéni szerelmesekkel-e, akik a végén a házasság(kötés) formalitásai között ugyanúgy nézői lesznek a játéknak, mint mi voltunk, vagy a hatalmasok kívülállásával figyelhetjük mi is az estét, a színpadról felénk fordított "buszmegállóban" lejátszódó színjátékot, saját páholyunkból, mint Hippolyta és Theseus, meg a hozzájuk csatlakozó, "megjavult" Titánia és a megokosodott-megbékélt Oberon. Vagy beállunk mi is a szórakoztatók közé, akik még arra is képesek, hogy egy tenyérnyi területen - megint az az annyit emlegetett buszmegálló - minden műanyag ellenére, komédiát rittyentsenek, mivel mesteremberek, tehát megvan bennük az ehhez nélkülözhetetlen "perverzitás", hogy szóvivőjüket idézzem.
*
Zsótér szerint az embernek van választása. Ha úr, ha szolga, ha kiszolgáltatott saját érzékeinek, ha mások kiszolgáltatottságát tudomásul vevő, "megokosodásra" képes alak, kialakíthatja a maga viszonyát: műanyaghoz, hatalomhoz és az életet képviselő döghöz, a természethez, az érzékiséghez, élethez-halálhoz. A boldog vég, a tömeges és csoportos házasság a már említett komponista-librettista beállítódottság miatt sem nagyon hiteles ... Kérdés, hogy vajon velük, emberi hasonmásainkkal kell-e azonosulnunk nekünk nézőknek.
*
Az esendőség ábrázolása is meglepetés forrása Zsótérnál. Ráadásul az illető nem is tartozik az emberi szférához tartozik. Idős színésszel játszatni Puck figuráját, bár nem példa nélküli a darab történetében, legalábbis bálványromboló gesztus. Ráadásul istenkísértés is zeneileg. Nem is tudom, a zenei vezető, Oberfrank Péter hogy ment bele ebbe a választásba. Zsótér számára viszont az a Sprächgesang, melyet Herceg Zsolt használ, a prózai színház irányába "emeli el" az operát. Bármilyen bizarr, ebben a színházban természetes megnyilatkozásként fogadjuk el az énekbeszédet, s a próza ettől való eltérés, abnormitás és minden mondat esetében értelmező gesztus. Kinyilatkoztatás. Puck ettől lesz oly rendkívüli ebben a világban. S mindehhez képzeljük el külső megjelenését, a meztelen pipaszár lábakat a csillogó-villogó viaszosvászon tündér-miniköpenyke alatt!!! (Az előadás remek jelmeztervezője természetesen Benedek Mari) Puck ügyetlen, állandóan túlkompenzál, szánalmas öregember. Fölfelé nyal, lefelé tapos... Nem nagyon érdekli, kinek a szemére cseppent a virág varázsnedvéből. Viszont, hacsak teheti, belerúg a szamár tetemébe. Olyan agresszíven és olyan szenvedéllyel, hogy ez lesz alakításának mintegy az esszenciája.
*
Tükröt tartva mintegy... A négy "szerelmes", mikor egymásra talál a csúcspont táján, fehérbe öltözik. Az ő fehér leplükre vetítődik a középpáholyba érkező uralkodó ember- és házaspár élőben közvetített, ember nagyságúra nagyított videoarcképe. Virtuális megjelenése a Hatalomnak mindannyiunk életében? Hatvannyolcas gondolatok, agyalás csúcstechnológiával? Az eredmény fele részben fenomenális! Tóth Judit emblematikus, szoborszerű arca akkor is mozdulatlan, ha énekel. Hideg és embertelen tekintetet viszek haza, hisz szembenéztem vele, a (színpadi) hasonmása ruhájára vetített női princípiummal, hosszú percekig. Hogy miért felemás a hatás? Altorjay Tamás nem tud vagy nem akar megállni a helyén. Kilóg a kamerából, fészkelődik, énekléskor grimaszol, arcával "kifejez" valami a jelenettől teljesen idegent! Nem tudom, hiba-e vagy fegyelmezetlenség. Mindenesetre belezavar az én olvasatomba.
*
Azt mondják, a mesteremberek jeleneteit nem lehet elrontani. Ebben az előadásban azért fontos minden mozdulásuk, mert ők jelentik metaforikus szinten a művészetet. Britten öniróniája néha idegesítő. Mintha mániákusan arra reagálna, ahogyan kortársai fogadták az ő kortárs törekvéseit. Állandóan bizonygatja, hogy nem, ő nem "világértelmez", ő nem Shakespeare-magyarázatot tart, nem színházelméleti kurzus demonstrációs darabját írja-komponálja. Nem pedagógus, nem a világ rendjével harmóniában álló alkotó, nem homoszexuális (akkoriban még nem volt divat a gay pride). Bizonygatja, hogy rendes angol ember. Nyilván van miért bizonygatnia!
*
És akkor jön Zsótér Sándor és az athéni erdő illúziókeltő, tüllre festett fáit és páfrányait öncélú módon emelgeti és eresztgeti a színpadon (föl s alá), s a színpad közepére égnek meredő lábú döglött szamáróriást fektet, sőt Zubolyt belehelyezi a szamár gyomrába, mégpedig úgy, hogy időnként, amikor kidugja piros sapkás fejét, hogy lássa a karmestert, no meg, hogy hallatsszon az éneke, gondoskodik arról, hogy mindenkinek az jusson az eszébe! És jön az a csodálatos, nagyszerűen éneklő, remekül és finom ökonómiával játszó fiatal énekesnő, Szolnoki Apollónia Oberon szerepében, és pénzt dob a kávéautomatába, megmutatja, hogy ő ezt is tudja kezelni. Fogyaszt, és vesz megjavult-megszelídített párjának is egy kapucsínót. És ez lesz a slusszpoén. Szemtelenség! Mit gondolnak, forog a sírjában szegény Britten, ahogy az ő verziójától is forgott egykor Shakespeare a magáéban? Szerintem azóta már ők is jól elvannak, sőt mulatnak is a bohóságok, az emberi bénaság és szerencsétlenkedés ilyesfajta megmutatásán. S abban is megegyeznek talán nézőikkel, hogy jó dolog a szentivánéj, még akkor is, ha nagyon-nagyon szomorú!
Zala Szilárd
