Szolnoki Szigligeti Színház

A Thália nézõterén nem szokta meg a nézõ azt a jó fajta telítettség érzetet, amit Kis-Kovács Gergelynek a színpadot biztonsággal elfoglaló, szellõs, fekete-fehér pódiumi díszlete vált ki. Alig van néhány díszletelem a színen, az a kevés azonban meggondolt és szûkszavúságában is igen jelentõs. Díszes faragású, fekete karosszék, meg egy ugyanolyan faragott padféle nyomja lefele a talajt, mintha városból hozott, kovácsoltvas papírnehezék lenne mindegyik. Fogják a földet, hogy el ne szálljon már, ha annyian és annyit dolgoznak errefelé érte. Jobb oldalon hátrahúzódó fehér házfal, mely késõbb finom árnyjátéknak lesz vetítõvászna. Középütt, fémorrát egy fölmagasló rönkbe vágva, hatalmas balta vagy inkább fejsze remeg az elsõ pillanattól kezdve, hogy a vérontó indulat majd épp az alkalmas szögben találja. Kézre áll. S az indulat se késik.

János, a bütykös, nehéz és tanulatlan testvér (Mihályfi Balázs) munkája árán él a gazdaság itt, míg a másik fiú, a simulékony Péter (Görög László) mérnöknek tanul a messzi fővárosban. Ha tanul, persze. Most itt a nyár, s a poros vakációra lelátogat Péter egyetemi tanárának - ki tudja, hogy a családdal valóban rokon vagy nem rokon - leánya, a nyúzott macskaforma, vibráló városi virágszál, Vica (Szalay Mariann gazdag és érzékeny alakítása). Ő az, aki körül megmérgeződik a levegő. Ő az, akire mint a "mézesbábra" les a parasztnak maradt fiú, s akit hamarosan eljegyez a másik. Az apa, a tutyimutyi öreg Bodnár (Hollósi Frigyes) és az anya, a nagy hatalmú Bodnárné (Törőcsik Mari) is látja, érzi a készülő bajt. Testvérgyilkosság balladáját látjuk a falusi bűnügyi történet minden kellékével.

Mihályfi Balázs szépen és kifejezően beszél, sehol semmi kásás ernyedtség, sehol egy vétett hangsúly. Igaz és erős alakításának pasztellszínű párja a vártnál talán egy lehelettel könnyedebbre fogalmazott, léhább szőke fiú szerepében Görög László. Nagyon-nagyon különbözőek. Az egy vérből valóság egyetlen pillanatra sem villan ki ebből a párosból. De ez csak egy elszalasztott lehetőség, amelyre alkalmas tudna lenni a két színész. Így csak a végpontokat látjuk, de tisztán, méretre kirajzoltan.

Törőcsik Mari Bodnárnéjának feketén fekete mintás ünnepi ruhája rímel az összkép fő színeire (jelmeztervező Tordai Hajnal). Indító szavainak stilizált emelkedettsége azonban egy pillanat alatt szertartássá húzza föl az eddig egymás mellett futó párbeszédek polgári színházát. Olyan, mintha egyszerre csak valami vascsiga emelője kapná föl a levegőbe az estét. Hirtelen izgalom támad a nézőtéren, veszélyes a hangütés, nagyot lehet onnét zuhanni. De fönt marad a hang a következő percekben is, és egészen a keserves beteljesedésig vele marad, s kíséri odafönt a játék archaikus árnyéka is. Mindenki általa igazolódik ezen az estén. Bodnárné, mintha valami lámpatest lenne, fénykörrel emeli ki a térből azt, akire ránéz. Ormótlan, fekete fiát évek óta tehetetlenül és sajnálkozva szólja meg s tűri egyszersmind. Dühödten sziszeg vele, de féli is, mert érzi, benne ketyeg a kibiztosított bomba, hisz a neki járó szeretetet is a szőke, a kedvesebbik simogatta ki őbelőle, de úgy, hogy Jánosnak már abból semmi nem maradt. Vicára engedett mosolyában saját lánykora fénylik; ő maga lép itt frigyre annak személyében saját rajongva kényeztetett Péter fiával hamarosan. A szomszéd iparosékat (Czibulás Péter és Császár Gyöngyi remek kettőse) fittyedő szájjal még levegőnek se nézi, s akárcsak saját tétova urát, használja őket, kit mikor, mire lehet éppen.

A színpad bal oldalán muzsikások vannak. Lentről élő hegedű meg citeraszó hangzik, ugyanolyan feszesen, ugyanolyan erővel, mint ahogy szinte minden egyes elindított motívum tartja magát ezen az estén. Két nagy pillanat azonban hiányzik. Annyira nincs meg, mintha baltával lenne kimetszve a történetből. Persze, hiszen mit is lehetne csinálni, maga a szerző is "elfedi" darabjában a szörnyű tetteket, amennyire csak lehet. Mégis, annyira félt talán mindenki a rettenetes balta-pillanattól, s ugyanígy a holt fiú nyomot megsemmisítő fejbelövésétől is, hogy a megkívánt jó ízlésre figyelve kissé nagyobbat sikerül kikanyarítani a játékból a kelleténél. Így aztán a gesztustól óvakodva azt érik el, hogy nem érkezik meg a tett ideje, mert az előkészület feszültségébe a kívánatosnál egy kevéssel előbb villan be a váltás, nincs kitartva az idő, s így nem is tud ránk zuhanni a borzalom.

Mikor a gyilkosság ténye tovább már nem tagadható, Bodnárné magát adja föl megmaradt fia helyett. Ez az összemosott záró információ elég bizonytalanul vehető ki a játék végéből, aki nem ismeri a darabot, egy ideig csak kapkodja a fejét, hogy mi is történt.

Mindez azonban, bár gyengíti az estét, nem semmisíti meg azt a sok jó erőt, amely az előadásban megmutatkozik. A színlapon már csak a Bodnárt játszó Hollósi Frigyes keskenyebb betűkkel később kiírt neve emlékeztet egy másik előadásra, amelyben a lényegesen sűrűbb, s keményebb alkatú, nemrégiben tragikusan elment Soltis Lajos volt az apa. Csak sejthető, hogy talán más volt az eredeti felállás a szorosabb kötésekkel dolgozó, zártabban építkező Soltis Lajos öreg Bodnárjával induló játékban, mint amit ez a mostani mutat.

Mindenki a helyén van az estben. Kisebb szerepekben is szép szolgálatot teljesít Győry Emil, Újlaky László, Czakó Jenő. Először a jól mondható, megtisztított mondatokra kell figyelni. Hiába, ez még a mértéktartó Németh László, gondolnánk. S csak otthon, a kötet mutatja, hogy ennyire azért nem tagadta meg magát a szerző. A rendező munkatársa, Bencze Zsuzsa kihegyezett ceruzával siethetett a hetven éves szöveg és a színészek segítségére, s alighanem magának Verebes Istvánnak is akadt néhány fújtató sóhajtása, amíg a mondható változatot megtalálták. De megtalálták.

Nemcsak az az érdekes az estben, ahogyan Verebes "balladát táncol". Van egy szorosra fonott hajú lány a történetben, aki többször jelenik meg a színpadon, mint ahányszor az író javasolja. S ahányszor megjelenik, figyelni kell rá. A Tháliában, mint sokszor vendégjátékok alkalmával, nem találok egyetlen kósza papírt, amely felvilágosítana, sőt, egyetlen jól informált nézőt sem, aki megmondaná, ki játssza János parasztlány szeretőjét, a lidércként bolyongó, fájdalommal tűrő Erzsit. S magam meg alig hiszem el, mikor a színlapot végre megkapom, hogy ezt a pályakezdőt már láttam, csak máskor nem találtam semmi emlékezeteset benne. Akkor a formát nem ismerő, vagy azt el nem fogadó fiatal energiája vitte. Most színészt látok, leendő jó színészt. A neve Verebes Linda. Gabnai Katalin

Az írás a Thália Színház-i vendégjáték alapján készült.