József Attila Színház, Gaál Erzsébet Stúdió
Minek tekinthetõ az 1964-ben Marosvásárhelyen megírt, befejezett, majd 1979-ben a Képes Krónika címû drámakötetébe illesztett Székely-mû, a Dózsáról írt monológ? A szerzõ maga is úgy tekint az egész Krónikára, hogy valamennyi közreadott dráma egységes egészként a keresztény-európai kultúra gondolati analízisét nyújtja keletkezésétõl felbomlásáig, afféle történelmi eszmélkedésként eszmék sorsáról, öngyilkosokról. Hangsúlyozza, hogy az idõ múltával a korábbi színházi világképek, konvenciók elavultak, az elsõsorban erkölcsi, filozófiai és társadalomfilozófiai kérdéseket feszegetõ drámaköltészeti alkotások színrevitele egyre nehezebbé válik. A lényeg ettõl függetlenül mûvészi hitvallása: "Az méltó csak az emberhez, ha már Felismerte egyetlen fátumát, Amely övé csupán és senki másé, Hogy elvállalja és elébe menjen."
A Kaposvárról jött Sztarenki Pálnak - aki az utóbbi években a József Attila Színházban próbál új utakat, feladatokat találni magának - nem volt könnyű dolga a Dózsa megrendezésekor, hiszen a fentiek szerint még a jeles szerző is több tekintetben "cserben hagyta" a színrevitelt illetően, aláhúzva az eszmeiség, a filozófiai mondandó, a hitvallás elsődlegességét a múlékony, változó színházi világképpel, formavilággal szemben. Sztarenki olvasatában a Dózsa (Jan Kottot is segítségül híva) amolyan létfilozófiai analízis egy lényről, aki (amely) vakondszerűen túrja a földet, soha nem ér ki a felszínre, s álmaival, sorstársaival egyre mélyebbre zuhan, miközben egyre világosabbá válik előtte sorsának változtathatatlansága, a létezés titkainak áttekinthetetlensége, mindezeken belül pedig tragikus vakond volta. Érezhető tehát kiindulópontként a becketti filozófiai aura megteremtése a Dózsa köré, ami lehetővé teszi minden teremtő megvalósító számára a patetizmustól, hazaffyaskodástól való távol tartást. Ebben a gondolati, érzelmi légkörben (létezéskörben) lehet igazán boncolgatni a Székely János-i eszmevilágot, a mindenkori politikus, a mindenkori ember felelősségét tízezrek mozgósításáért, egy ügy, egy eszme nevében történt harcba viteléért. A boncolgatás a Dózsa felépítése szerint - s ez tulajdonképpen a mű lényegéből következő műfaji és stiláris meghatározottság - igazában flash back, anamnézis, kegyetlenül pontos és tébolyító visszapillantás, amely nem feltétlenül ad igazolást, feloldozást.
Mindezekből következően a Dózsa előadása amolyan filozófiai-költői performance lett, amelybe (mint műfajba) tudvalevőleg mindig belehelyezkedik a kitaláló (költő, képzőművész stb.). Egy arcot látok valahol magamban - írja Székely a mű költői előszavában -, gyötrődik, hallgat és gondolkozik... kihallgatom, sőt versbe is szedem." Költői és rendezői "utasításra" kerül tehát a Gaál Erzsébet Stúdió kis színpadára darócruhában, darócból komponált kellékek, bútorok, színfalak közé-elé a Dózsát megszemélyesítő Bánffy György. Korábbi előadóművészi és nyelvvédő pátoszát és szenvedélyességét némiképpen visszafogva belülről, belső izzással hozza az öt drámai helyzetet, a Párbajt, a Vezért, a Lázadót, a Temesvárt és a Trónust, Dózsa életének legdrámaibb időszakait, szituációit. Közöttük a két intermezzo, amelyek mindig a nép, a kortársak szenvedéseivel kapcsolatosak. Felesleges mozgások, túlmozgatások és kiabálások nélkül, az ábrázolás és expresszivitás határán bontakozik ki a Dózsa-performance Sztarenki Pál rendezői, Trencsényi András grafikai víziója nyomán.
Bőgel József
