Nem kétséges, a helyeknek megvan a szellemük. Néha azonban úgy látszik, ez a szellem furcsán viselkedik. Ha például a színházi elõadást szalagra veszik, és lejátsszák a televízióban, egészen eltûnik. Merthogy az Alföldi Róbert rendezte A vihar elõadás bemutatóján jelen volt a Vígszínház szelleme, az számomra nem kétséges. Az persze lehet, hogy csak engem zavart. Mások esetleg örültek neki. Én mindenesetre akkor úgy éreztem, hogy a korábban, kisebb terekben, kisebb termekben korunk rémségeivel merészen szembenézni próbáló rendezõ e nagy házban fogyaszthatóvá próbálja oldani addigi eredményeit. A bátran vállalt trivialitás közhelyességgé laposodik. A Sziget diszkó elõtt kezdõdõ és végzõdõ drogos álom, mentõautóval és a Prospero elhagyott könyvét fölszedõ kisfiúval, túlságosan is közérthetõ, szájbarágósan leegyszerûsítõ allegóriának tetszett.

Ezen, a rendező által a Shakespeare-éhez hozzáadott történeten természetesen mit sem változtat az, hogy most a Duna televízióban nézem. És mégis. Most mást érzek fontosnak. És nyilván nem azért, mert két ponton megváltozott a szereposztás. Bár Balázsovits Edit Mirandája sokkal elevenebbnek, karakteresebbnek mutatkozik, az emberi világra való rácsodálkozásában sokkal több természetes kamaszbáj van, mint amire a bemutatóról emlékszem, Alföldi Róbert esetlenül csetlő-botló jóságos Gonzalója pedig mintha széljegyzetelné az előadást, mintha külön is jelezné a rendező véleményét minden érdem esendőségéről.

Valószínűleg mégsem ez a lényeg. Hanem talán az, hogy a televízióban eltűnik a színház. Sőt, a színpad is. S amit a díszletekből Molnár György rendezése látni enged, a kis képernyőn sokkal sűrűbbé, töményebbé, hatásosabbá válik. Kentaur díszlete, kezdve a Sziget diszkó előtti szeméthalomtól Prospero szigetének barnás-sárgás-vöröses sivatagi világáig sokkal valószerűbbnek, tehát a darab és az előadás logikája szerint álomszerűbbnek látszik. Még a magasban lebegő istennőkről sem oly nyilvánvaló, hogy belógatták őket. A kamera csak egyszer leplezi le indiszkréten a trükköt: amikor Ferdinand a habokban hánykolódik, a kelleténél közelebb merészkedik hozzá. De egyébként közelebbről az előadás humora is jobban érvényesül. Mégpedig nem is elsősorban az eleve komikus jelenetekben. Hanem például amikor Hegedűs D. Géza mint Prospero az esernyőjével manipulál, vagy amikor a hordani való fák meg a felszolgált étkek is eleven bennszülöttekként jelennek meg.

De bizonyára még mindezeknél is fontosabb a televízió szelleme. Amellyel ezúttal meglehetősen bonyolult kapcsolatba kerül a színházé. Részben kapcsolódik hozzá, részben elűzi azt. Hiszen Prospero, amikor belövi magát, s álmában varázsesernyőjével rendet tesz a világban, magának a televíziónak a kettősségét is megjeleníti. A diszkózenére vonagló mocskos, kábítószeres, konkrétan, de főképp átvitt értelemben hajléktalan létet és az önámító hazugságot egyszerre mutatja fel. A színház beköltözve a televízióba, maga is a műsorfolyam részévé lesz, hasonul hozzá, beleilleszkedik, integrálódik, mint minden ebben a mai fogyasztói világban. De azért tükröt is tart neki. Ezúttal ez a kettősség is növeli a képernyőre került színház hatását. Furcsa eset: a tévében komolyabban vehető ez a színház, mint saját otthonában.

Zappe László