Mostanában megint elszaporodtak a színházi elõadások a közszolgálati televíziókban. Fõképp régebbi elõadások felvételei. Ami akkor is örvendetes, ha nemesebb célok helyett inkább anyagi kényszerûséget sejthetünk mögötte. Aligha van olcsóbb háromórás mûsor, mint elõvenni egy régi kazettát. Volt az m2-n Shakespeare-sorozat, aztán Sinkovits Imre halála alkalmából le lehetett adni számos nemzeti klasszikusnak számító dráma fölvételét a hetvenes-nyolcvanas évekbõl, amikor furcsa módon ezek sokkal elevenebben voltak jelen a magyar színházakban, mint most, hogy annyit beszélnek nemzetrõl, hazáról.

A színházi világnap pedig az idén is különös igyekezetre serkentette a közszolgálati csatornákat. A Duna tv már egy nappal előbb hozzálátott az ünnepléshez, a Sziget című búbánatos kulturális magazin már március 26-án a színházzal foglalkozott. S mivel Stohl Andrást éppen akkoriban állította választás elé színháza, hogy vagy televíziózik, vagy színészkedik, továbbá hála annak, hogy a műsorban jelen volt egyfelől Alföldi Róbert, másfelől Ascher Tamás és Csákányi Eszter, egészen érdekes vita bontakozott ki a színész hivatásáról, társadalmi helyzetéről, munkájáról. Lényegében a színház és a színészi munka, szakma, hivatás kétféle fölfogása találkozott. S ezeket nehéz egy-egy szóval jellemezni. A lényeges eltérés talán abban fogható meg, hogy míg Alföldi szerint gond nélkül összeegyeztethető, s ugyanakkor egymástól teljesen elkülöníthető a délelőtti képernyős bohóckodás és az esti komoly színészi teljesítmény, addig Ascher és Csákányi, a kaposvári-Katona József színházi fölfogás szerint - a színésztől teljes odaadást követelnek, azt, hogy az előadásnak, egyáltalán a színészi munkának rendelje alá egész életét. Ez utóbbi fölfogás szerint a reggeli idétlenkedés rontja az esti produkció hitelét. Ezzel szemben a másik nézet szerint a televíziós szereplés éppen hogy hírét viszi a színháznak, az ott szerzett népszerűség szélesítheti a színház iránti érdeklődést. Ekkor mondta bölcsen Ascher Tamás, hogy ez alaposabb kutatást igénylő probléma. S abban igaza is van, hogy fölöttébb jó volna, ha objektív szociológiai módszerekkel valaki utánajárna. Azaz valaki legalább annyi pénzt áldozna e kérdésre, amennyiből egy-egy politikus valamely ostoba kijelentésének fogadtatását vizsgáltatják olykor a legkülönbözőbb médiaféleségek.

Személyes tapasztalatunk, elképzelésünk persze ilyen igazi kutatások nélkül is lehet a dologról. Például arról, hogy a szappanoperákban való föllépés egészen különböző módon alakítja egy-egy színész életét, pályáját, művészetét. Vannak, akik esetében e kettő magától értetődő természetességgel válik szét. Másokat egyszerűen elnyel, elkoptat a televízió. Bizonyára alkat és tehetség kérdése is ez. A dolog másik része viszont, hogy egyáltalán milyen a kapcsolat a tévénézők és a színházlátogatók között. Van-e még átjárás, találkozás a két dolog között. Tévét persze mindenki néz. De az igazán izgalmas kérdés az, hogy a szappanoperák és a délelőtti magazinok nézői mennyiben azonosak az esti színházi közönséggel. Nekem régi mániám, hogy a mai színházi nézők többsége az igénytelen televíziós tömegprodukciók elől menekül a színházba. Őket aligha fenyegeti az a veszély, hogy a reggel marháskodó Alföldit összemossák az este komoly szerepeket játszóval. Teljesen elegendő tehát, ha a színész meg tudja magában különböztetni a kettőt. Ha ő nem őrül bele, szerencséje van: sok pénzt is kereshet, és művész is maradhat.

Maguk a világnapi programok is érdekes kérdéseket vetettek föl. Az m2-n azt fejlesztették tovább, amit tavaly a Macskajátékkal kezdtek. Egy darab több előadását keverték össze. Ezúttal különböző Tartuffe-előadásokból készítettek sajátos mixtúrát. A hatvanas évek végétől a kilencvenes évekig terjedt az időbeli skála, s ez természetesen ínyenceknek való csemege. A Katona József Színház 1969-es fekete-fehérben fölvett és irtóztató minőségben fönnmaradt előadásától a rövid életű Művész Színház produkciójáig sokféle színházi stílus, elképzelés, törekvés keveredett. És keveredett a szó szoros értelmében, minthogy a Tartuffe-öt nem lehet szép sorjában színházról színházra követni az időben, mert akkor a régebbi előadás címszereplője nem jelenhetne meg, tekintve hogy csak az eredeti beosztás szerinti harmadik felvonásban lép színre. Így aztán az egyes előadásokat sokoldalúan bemutatni kívánó szerkesztés szökdécselni volt kénytelen az időben. Ez jópofa ötletekre adott lehetőséget: aki az egyik színben Tartuffe volt, a következőben lehetett Orgon és viszont. Más kérdés, hogy ez a csemegézés végül is szétszabdalta a darabot, teljességgel alkalmatlan volt arra, hogy bármiféle egységes élményt adjon. Részint még a régi Madách és a régi Nemzeti is egészen más stílust játszott, részint eltértek a karakteresen (olykor külsődlegesen) értelmező produkciók az általánosabb emberi karaktervonásokat keresőktől, s még az előbbiek is különböztek egymástól. Amennyire érdekes, éppen annyira zavaró is volt lényegében egyetlen előadásban látni a darab és a címszerep ennyire különböző értelmezéseit.

A Duna tv a világnapon Mohácsi János Nyíregyházán bemutatott Krétakörét adta le. A produkció a televízióban is remek volt. Számos jelenete közelről hatásosabb, élvezhetőbb volt, mint a színház távolából. Másfelől nyilvánvaló, hogy a szobaszínház nem igazán alkalmas televíziós felvétel készítésére. Mintha nem férne el benne a kamera, mintha nem lelné a helyét. Ráadásul a televíziós rendezőknek alighanem természetes és kipusztíthatatlan ösztöne, hogy mindenből első renden televíziós képet akarnak készíteni, és ezért mit sem törődnek azzal, hogy a tulajdonképpeni színházi, színpadi események így követhetők maradnak-e a képernyőn. Megértheti-e, fölfoghatja-e a néző, hogy mi is történik, s főképp mi hol történik? Még a fönt és lent viszonya sem volt ezúttal mindig egyértelmű, pedig ebben az előadásban ennek igen nagy a szerepe. De ennél is komolyabb kérdés, hogy vajon otthon egyáltalán elviselhető-e egyvégtében, tehát valóban tévéműsorként nézve ez a négy órát meghaladó program. Ami azt illeti, ezt is ki lehetne kutatni. Akadt-e egyáltalán ember, aki feszült figyelemmel, nem lankadó érdeklődéssel végigkövette az adást? Mert e nélkül bármily nemes is a szándék, hogy minél több emberhez juttassák el ezt a kiváló előadást, az eredmény nem több, mint egy föladat bürokratikus kipipálása.

Zappe László

 

NKA csak logo egyszines

1