Kamra

Thomas Bernhard színpadi mûveinek legtöbbje megkíméli a recenzenst egy mostanában egyre gyakoribb és néha kínosan meddõ kérdésfeltevéstõl, nevezetesen, hogy mi is volt a darabválasztás igazi motívuma, indoka. Ezek a darabok - miként A világjobbító, A szokás hatalma, a Ritter, Dene, Voss vagy a most is látható Nyugállomány elõtt - ugyanis elõadhatatlanok egy vagy több nagy formátumú, erõteljes és kivételes teherbírású színész nélkül. A színházcsináló - hasonlóan A világjobbítóhoz - technikailag is kemény föladat, lévén gyakorlatilag egyetlen hatalmas szövegfolyam, monológ, melyhez a többiek szekundálnak.

Csaknem egy évtizede emlékezetes megvalósulását láthattuk Sinkó Lászlóval a címszerepben, a filmes Tolmár Tamás rendezésében. A Kamrában Haumann Péter a színházcsináló, és Gothár Péter jegyzi a produkciót. Kettejük alkotó együttműködésének eredménye örömtelien kiegyensúlyozott lett: Haumann bőven kap lehetőséget és szabad mozgásteret ötleteinek, jó értelemben vett nyughatatlan és kissé felvont színészi alkatának kiélésére, de az előadás mégsem lesz az ő elszabaduló magánszáma, netán parádés ötlethalmaz tűzijátéka - ilyet is láttunk már tőle -, hanem egy igen elmélyült, alapos értelmezés folytán létrejött markáns személyiségrajz, melynek kapcsolatrendszere, erőtere is van.

A darab ravasz antidráma, erős abszurd beütéssel. A színházcsináló Bruscon feleségével, lányával, fiával megérkezik az isten háta mögötti osztrák faluba, Eggenbachba, hogy előadja életének fő művét, a hatalmas világdrámát, monumentális filozófiai látomást: A történelem kerekét, melyben tér és idő szűkös korlátaitól nagyvonalúan függetlenedve megjelenik majd Goethe, Churchill, Madame Curie, Kierkegaard és Metternich. Ám a vidéki fogadó egyáltalában nem ígérkezik ideális helyszínnek, a hurkatöltés napján a potenciális közönség is mással van elfoglalva - minden összeesküszik a produkció ellen. Eme viszontagságos rákészülés, nyűgös kínlódás adja Bruscon parttalan monológjának egyik fősodrát.

Lengyel Ferenc és Haumann Péter

Az alaptörténet bőséggel hordoz groteszk elemeket, tragikumot is akár. Legérzékenyebb és legtalányosabb pontja, hogy a lehetséges minősítések, fogalmak - szándékosan - nagyon sikamlósak, képlékenyek: eldönthetetlen igazából, vajon a színházcsináló végérvényesen és reménytelenül tehetségtelen dilettáns, önjelölt zseni, aki kudarcát szadista módon környezetén vezeti le, vagy zavaros készségekkel megáldott-megvert, műfaját nem lelő, megrekedt alkotó. Miként azt is az értelmezésnek kell eldöntenie, a figura "csak" torzult és súlyosan neurotikus, vagy már átlépte a pszichózis határát, tömören szólva: őrült. A színész attitűdje szabja meg az arányokat, az súlyoz és árnyal.

Haumann, ha nem is szereti, de mélyen megérti Bruscont. Azonosulása a nyomatékosabb, távolságtartása kicsi. (Sinkó Lászlóé annak idején jóval eltartottabb volt.) Egy kétpólusú depresszióban szenvedő karaktert rajzol, aki hol mániákusan felfokozott, hol teljes letargiába süpped, de inkább az első fázis a jellemző rá, és akinek egyetlen szenvedélye - a színház - oly módon tölti ki az életét, hogy lassan semmi emberi nem marad benne. Ez az empatikus közelítés a tehetség valamikori csíráját is föltételezi, és a személyiség patologikus vonásait is efelől indokolja. Vagyis Haumann Brusconja totális rettegésben tartja ugyan a családját, de indulatkitörései, a legvadabb rendezőket megszégyenítően türelmetlen instrukciói mögött az a töretlen meggyőződés rejlik, hogy előbb-utóbb sikerül fásult társulatából művészi teljesítményt kitaposni, ha másképp nem megy. Haumann az elvetélt művészt, a tér nélküli komédiást érzékeli elsősorban a figurában - és sajnálja; ebből építkezik tovább.

Bernhard szövege sokrétű. Bruscon gyakran zavaros és badar, időnként meghökkentően éleslátó és szellemes, művészettel, színházzal kapcsolatos gondolattöredékei mögött föl-fölvillan egy tönkrement, szétesett, beteg ember kíméletlen önreflexiója is; a csömör és undor érzete pedig univerzálisnak mondható nála. (Ahogy a szerző minden hősénél.) Ugyanúgy érinti önképét, miként az esőben ázó, Hitler arcképét még mindig a falán lógató disznószagú Ausztriát. (Lengyel Ferenc fogadósa kevés jelzésből - egy sörhasból, egy kötényből és egy blazírt arckifejezésből - és még kevesebb szövegből, de igen erőteljesen testesíti meg ezt a szellemiséget.) Haumann, színészi alkatához híven, emberiesíti a karaktert: ahelyett, hogy a dermesztően irracionális, torz személyiség vonásait tovább sarkítaná - miként tette ezt Sinkó László -, és ezzel a művet is az abszurd felé mozdítaná el, inkább árnyal, érzelmi tartalmakat ás ki és hangsúlyoz, humorral, komikummal old.

Ami végül létrejön, az nem csupán egy nagyon tudatos és aprólékos színészi munkafolyamat végeredménye, de autentikus is. Az már a rendező érzékenységének tudható be, hogy azok a sötétebb tónusok, melyeket Haumann "lefed", mintegy tükrözve, áttételesen megjelennek a többiek játékában. Szirtes Ági mint feleség, Pelsőczy Réka és Kocsis Gergely mint a két gyerek, szinte szöveg nélkül, pontos és finom jelenlétükkel megteremtik Bruscon személyiségének másik oldalát, vonatkozásaiban, hatásában mutatják meg őt. Így módosul az egyensúly: amikor már épp hajlanánk elfogadni, de legalább megérteni Haumann átütő, szuggesztív munkával megrajzolt Brusconját, Szirtes Ági feketével bemázolt arca, Kocsis Gergely felkötött karja, Pelsőczy Réka szinte kataton beletörődésről tanúskodó tekintete, a mindannyiukat körülvevő folyamatos szorongás azonnal eszünkbe juttathatja: belülről, saját maga számára mindenki - még a pszichotikus szörnyeteg is - képes az önigazolásra és önfelmentésre. Haumann értelmezésének vélhetőleg ez volt az alappillére. Ám kifelé ez a magatartás rémületes és destruktív lehet: ezt a vonatkozást mutatja meg a többiek játéka. Az előadás legfinomabb jellemzője ennek a paradoxonnak a meghagyása.

Így, miként Gothár legtöbb rendezésében, ezúttal is a műgond és a végtelenül alapos értelmezés a meghatározó. És természetesen Haumann formátumos alakítása, melynek a sokszínűségen, a fölényes szakmai készségek megmutatásán, az intenzitáson túl most sajátja egyfajta tudatos, rokonszenves önkorlátozás és nagyfokú fegyelem is.

Barabás Judit