Thália Színház - Új Stúdió

A címet József Attilától oroztam, ha élne - a szigorú biológiai kényszereket nézve végül is miért ne élhetne a világnagy költõ -, nyilván megvetne a léha tolvajlásért, de hát mit tegyek, elõször ez a távoli cím ugrott be, tolakodott játékosan elõ - hiszen most is, mint korábban, errõl szól a század -, mikor Gálffi László pazar színészi sziporkáit néztem a Thália Színház Új Stúdiójában; a laza címvariánst oda is súgtam e lap fõszerkesztõjének, de nemigen maradt idõ a szokásos színházi csevelyre, mert Gálffi intenzíven látott munkához, s hamar magával ragadt mindannyiunkat az erõs színészi személyiség varázsa.

Rég volt a premier, ám az élmény, a színészi játék robusztussága, a produkció ereje azóta sem látszik halványulni, csak a szüzsé kopott meg picinykét gyarló emlékezetemben. Erős képekkel operál az előadás, s Gálffi hajlékony játékából legelőször is a csupasz kezek, a mezítlábas, pőre lépések, a finom gesztusok, a sokértelmű tekintetek: egy izgalmas színészegyéniség villódzása maradt meg leginkább. Meg Füzér Anni ferdére épített, sokjelentésű terének kazettái, s egy hatalmas, gyönyörű palást, ami olyan sokfunkciójú képzőművészeti alkotás, hogy meg se kísérelném most leírni (tervezője ugyanaz, mint a díszleté).

Gálffy László

Az előadás másfél órás művészi remeklés, kultikus színháztörténeti darabkákból szőtt színes szőttes (a fordító Révész Mária), amelyben együtt van egy színész intenzív jelenléte és a fél színháztörténet, a gyarló, szenvedő és szenvelgő művész megdolgozott arca és roppantul szenzibilis egyénisége. A darab olyan, amilyen, de kétségkívül pompás lehetőséget kínál Gálffinak, akit rég nem láthattunk ilyen önfeledten komédiázni, játszani és borongani a művészlét dilemmái felett. Mert a Kean egy jelentékeny művész és egy tehetséges ripacs alkotói dilemmáit állítja elénk, hol egészen brutálisan a képünkbe vágva, hol esztétizálón és elemelten, attól függően, éppen milyen jeleneteket illesztgettek egymás mellé Raymund FitzSimons művéből.

Mácsai Pál rendezése korrekt, pontos és elegáns; rendező és színésze ugyanarról beszélnek, s vélhetőleg hasonló alapállásból közelítik meg a textust. Gálffi ügyesen és életveszélyesen egyensúlyoz a színészlét poklainak bugyrai és a fennhéjázóan arisztokratikus művész nagyvonalúsága között: olyan mutatványost állít elénk, aki egyszerre élvezi és megveti a masinériát, amit a testével, a hangjával, az egész lényével működtet. Szenved és vádol, harsány és magába zuhantan kuporog világvégi véglényként, a világirodalmi betétek mondása közben gyakran fordítja iróniába az egyébként is dupla fenekű játékot. 

Mácsai rendezőként tán nem volt elég szigorú, talán színészi empátiája akadályozta meg a szigorúbb ökonómia érvényesítésében: az epikusan terjengős, múltba révedő jelenetsorokat feszesebbre húzva jobban járt volna színész és közönség. Az előadás persze így is élvezetes és gondolatgazdag, ami aszályos évadokban sosem lebecsülendő teljesítmény; Kean, a színész - Gálffi László bravúros szerepformálásában - sokféle húron játszott egy élvezetes estén.

Kovács Dezső