Radnóti Miklós Színház

Szegény rokon ritkán szerez a tágabb családnak olyan kellemes meglepetést, mint Máli néni tette, idestova tizenhét esztendõvel ezelõtt a Játékszínben. Füst Milán életmûvének, költészetének avatott, értõ híveit éppúgy meglepte az ismeretlen komédia, mint a magyar dráma hagyományait kevéssé ismerõ körúti közönséget. A mellõzés görcse addigra már oldódott, a IV. Henrik király, a Boldogtalanok megkésett diadala az utolsó percben még igazolta, hogy a költõ teljes joggal hitte magát kiváló, méltatlanul mellõzött magyar drámaírónak. De az ismeretlen Máli néni, amit a hagyatékot õrzõ Somlyó György közvetítésével Bárdos Pál, a felfedezõ kedvû dramaturg szállított színpadra, az 1984-es játékszíni õsbemutatóig teljesen hiányzott nemcsak a színház-, de az irodalomtörténetbõl is.

Arról, hogy maga Füst Milán miért hallgatott egész életében, még sérelmeit sorolva is, erről a harmincas évek legelején írott darabjáról, megoszlanak a vélemények. A szerző én-tudatát ismerve alig hihető, hogy megfeledkezett volna róla. Valószínűbb, hogy ezt az előre gyártott komédiaelemekből szőtt, bohózatba hajló mesét eleve nem sorolta lelkéből lelkedzett szellemi gyermekei közé. Virtusból írta, s talán még némi, könnyen megszerezhető csillogó obulusok reményében, mint Ady Endre a kabaréba szánt Kató a misént, s hogy bebizonyítsa: ő is tud olyan könnyed, mulatságos, frivol és kusza vígjátékot írni, mint a körülötte remekül boldoguló darabgyárosok. Tudott is persze - csak éppen másfajtát. Akarva-akaratlanul is súlyosabbat, stílusában csiszoltabbat. Ezért is fájhatott neki nemcsak a vígszínházi visszautasítás, de főként annak indoklása. Az még csak hagyján, hogy Góthné - Jób Dánielnek a szerzőhöz írott levele szerint - "nem merte vállalni" a szerepet. Ez a vonakodás még szólhatott a végtelen verssorairól híres, a színpadi konvenciókat eleve elutasító, "hírhedten modern" szerzőnek, vagy a megjelenésében kisszerű, nyelvében idegenszerű, bulvárdarabokban szokatlanul összetett figurának. Csakhogy Jób Dániel, akinek kompetenciáját drámák dolgában nemigen illett kétségbe vonni, a színésznő visszautasítását a maga érveivel is alátámasztotta: "A cselekmény túlságosan dús szövésű. Annyira dús, hogy olykor egész kuszáltnak látszik és mindenesetre, nem könnyű követni. Egyszerűsíteni kellene a motívumokat, s mindazt, ami benne zavarosnak látszik, világossá kellene tenni." A direktor tanácsai semmivel sem hízelgőbbek, mint kritikája. Hiszen tiszteletteljes jóindulattal azt ajánlja a szerzőnek, hogy ebben a formában ne is mutassa meg senkinek a kéziratot. Inkább "tegye félre, legalább egy időre a darabot, és ha egy kis perspektívából tudja majd nézni ... rájön, hol kell a tisztogatásokat végezni." (Közli: Radnóti Zsuzsa, in: A próféta színháza)

Lehet, hogy valóban baj volt a darabbal? Hogy Füst Milánnak meg kellett volna szívelnie Jób intelmeit? Hogy a Boldogtalanok írója valóban "képtelen volt szellemi tekintetét Shakespeare-re vetve Feydeau vagy Labiche bőrébe bújni", ahogy a kései dramaturg, Saád Katalin állítja? Hogy eleve reménytelen vállalkozás a Tévedések vígjátékával beoltani egy polgári-kispolgári szalondarabot, ahogy Kacsir Mária állította, Árkosi Árpád kolozsvári rendezése kapcsán? Vagy az történt, hogy Csehov és Lengyel Menyhért versenyfutásában ezúttal sajnálatos módon az utóbbi győzött, és a kommersz szituációk tarka függönye eltakarta a társadalomnak felkínált tükröt.

A tükörben egy csonka család - a vezérigazgató úr s két felnőtt gyermeke - és egy közelebbről meg nem nevezett, de alighanem jól jövedelmező cég, pontosabban az iroda, ahol a cselekményt alkotó szerelmi vetélkedő bonyolódik. A címszereplő Máli néni csak szegről-végről tagja a családnak, semmi köze a céghez, de a szálak mégis az ő kezében futnak össze. Pedig ő nem akar semmi mást, mint egy kis "rokoni" támogatást. Valójában nem is ő dobja a követ az állóvízbe, hanem a cég tündére, az ellenállhatatlan titkárnő bolondítja meg szépségével kollégáit és főnökeit, a hozzá illő könyvelőn kívül a nagy hatalmú vezérigazgató urat és annak direktori rangban pöffeszkedő fiát. Máli néni csak kihasználja az általános - érzelmi - zűrzavart, hogy a vezérigazgató úr fia saját apjának, a kiszolgáltatott könyvelő pedig saját főnökének lesz a vetélytársa, és valahol, valahonnét még egy törvénytelen gyerek is bekerül a képbe. (Mit a képbe, a köztiszteletre igényt tartó polgári családba!) Ebben a sokszorosan kínos helyzetben valóban szükség van egy, a családba tartozó, mégis kívülálló személyre, egy alapjában segítőkész manipulátorra, aki saját, jól felfogott anyagi érdekében megpróbálja kibogozni a mind kuszább szálakat. Máli néni, akit akár beavatottnak is hinnénk, valójában alulinformált betolakodó, olyan kispolgári kerítőnő, akit az isten is, a szerző is sorsokat szövő párkának teremtett. Kavarja és élvezi is a bonyodalmakat, s hasznot húz a félreértésekből. De végül is, mindez szinte mellékes. Ma már érdekesebb, fontosabb a szöveg, a kommentár, amivel a Csehov-drámának jobb napokat megélt szegény rokona, Sarkadi gonosz Vinczénéjének jóindulatú ellenpólusa, Örkény diós süteményéről híres, bűbájos Rizijének örököse bennünket is meghódít.

Az irodalomtörténeti szenzációt és bulvársikert egyszerre ígérő ősbemutató előtt a "nagy dobásra" készülő rendező, Verebes István, állítólag maga is megrettent, nem a darabtól és nem a felelősségtől, hanem a próbafolyamatot kísérő baljós jelektől. Hogy az előadás egyik leendő főszereplője, Kálmán György egészségi állapotára való hivatkozással visszalépett, a másik - Nagy Sándor Tamás - átlátszó ürüggyel kihátrált a feladatból, míg Margit kisasszony alakítója, Szirtes Ági kerek perec megmondta, hogy "nincs kedve egy bukásban benne lenni". (Verebes István visszaemlékezése, Színházi Élet, 1990. VIII. 19.) Verebes utólag úgy érzi, egyetlen közreműködő - az igazgató szerepére készülő Gáspár Sándor - biztató tíz mondatának köszönhette a maga rendezői továbblétezését. Hogy nem omlott össze és (a kirobbanó sikerig) képes volt folytatni a munkát. A legenda így kerek, de az igazság mélyebben van: feltehetően a darab megszólaló értékei, a művészi és közönségsiker (beigazolódott) reménye tarthatta ébren Verebesben a lelkesedést. Csak mert képes volt hinni és bízni a darabban, rendezhette meg úgy, hogy nem követett el erőszakot Füst Milán szövegén, ellenkezőleg: hagyta élni, hagyta ragyogni. Nem igyekezett sem feltupírozni, modernizálni a cselekményt, sem karikírozni a felvonultatott figurákat. Arra törekedett, hogy színészei azt játsszák el, híven és hihetően, amit az író megírt, de a szavak mögött sejtessék a kimondatlan és kimondhatatlan igazságot is. Ennek köszönhető nemcsak a hosszú sikerszéria, hanem az is, hogy minden dramaturgiai érvekkel is alátámasztható fenntartásunk ellenére úgy éreztük, egy új klasszikus komédiával lettünk gazdagabbak.

A felújítás híre nem lepett meg. Inkább azt tartottam méltánytalannak, hogy az eltelt másfél évtizedben mennyire megfeledkeztek e talált klasszikusról. Pedig, ahol csak elővették a süllyesztőből - Szegeden, Szolnokon, Kolozsvárott -, a kitűnő szerepeket kínáló darab mindig igazolta a vállalkozókat.

Emlékeimben elsősorban Margitai Ági póztalan, mélyen emberi, saját kiszolgáltatottsága ellen kisszerű eszközökkel és mégis némi méltósággal, bölcs asszonyi praktikákkal védekező Máli nénije élt; de megragadt bennem az előadás szomorkás derűje, visszafogott harsánysága is. Egy kacagtató este, amelynek végén az ember nem restellkedve summázta az ezerszer látott banalitások, szokvány félreértések kiváltotta rekeszizom-reakciókat, hanem sokáig jó érzéssel, némi részvéttel és fölénnyel gondolt vissza a legvalószínűtlenebb helyzetekben is ismerős, esendő hősökre.

A darabot most műsorára tűző színház, a Radnóti, és a színlap - csupa ígéret. Jordán Tamás nemcsak színésznek okos és sokszínű, rendezőként is sokszor bizonyított, és vállalkozása sikerének garanciáját jelentette Csomós Mari találkozása a szereppel.

Csomós Mariban nem is kellett csalódnunk. Ő valóban szánandó volt és lerázhatatlan, gyengeségében meghökkentően erős. Mintha még össze is ment volna a szerep kedvéért! Színpadra lépése első percében - rokon létére - úgy tudta "hatalmasságnak" titulálni a lánya korú titkárnőt, ahogy csak egy hajdani báját régóta nélkülözni kénytelen, irigy öregasszony tiszteli a szépséget és a fiatalságot. Hajtogatja is a darab folyamán többször, mindig kasszandrai kárörömmel: "Én sem voltam mindég szegény, maga se lesz mindég szép." Csomós Mari szerencsétlen Máli nénije - akinek a cselszövését mindvégig szerencse kíséri - egyszerre tűnt naivnak és mindentudónak: olyan rafinált, hogy még az áttekinthetetlenné bogozott cselekményszálak láttán sem árulja el, mennyit ért és mit sejt az igazságból. A látottakat és főként hallottakat tétován kommentáló, nyílt színi töprengése - "Mit lehet ezt tudni..." - a bizonytalansággal leplezett bizonyság és a sokat sejtető tanácstalanság egyvelege. Határozatlansága hozzátartozik a szerephez, amit Máli néni játszik, és ezért megbocsátjuk Csomósnak, hogy még a darab végére sem igyekszik felnagyítani, "bölcsre venni" a figurát. A magyar nyelvet már-már kerékbe törő, kelkáposztaszagú, németes-zsidós mondataiban annyi eredetiség, a familiáris közvetlenség szabálytalanságában annyi költői báj van, hogy neki - és csak neki! - most is elhisszük, hogy a Máli néni valóban jó irodalom.

Ha nem is olyan tündökletes, annyira időtálló, mint az első találkozás eufóriájában hittük, vagy ahogy a megszépítő messzeségből előkotort emlékeinkben él.

Füst Milánnak az a darabja, amit a Radnótiban láttunk, valójában nem szól semmiről. Mulatságos, ám túlbonyolított négy- vagy ötszögtörténetté fakult, amiben az egymás sarkába érő félreértések mögött elsikkadnak a cselekmény mélyrétegeiben kavargó emberi sorsok, kacagtató tragédiák. Elhalványul a régi, polgári Budapest látszaterkölcse, a pénz mindenekfelett való hatalma, és megfakulnak annak kivédhetetlen következményei. Füst Milánnak, ha akarta volna, sem sikerült (volna) olyan kommersz komédiát írni, amelynek hősei ne hordoznának valamiféle valóságos titkot és terhet. Margit kisasszonynak el kellett játszania a mindenkit - szeretőt, apát, fiút - elbűvölő csábító vampot, ha meg akar maradni hivatalában. A vezérigazgató az élet császára, aki vagyonának és pozíciójának köszönhetően az első számú esélyes a szerelmi vetélkedőben, valójában egy szerencsétlen flótás, akinek rá kell jönnie arra, hogy olthatatlan lángolása egy (majdnem) öregember komikus kapaszkodása a szerelembe, az ifjúságba. Tilda, a vezérigazgató elegáns, fölényes flapper lánya a látszatok foglya: őt éppen társadalmi helyzete, vagyona és a családi előítélet-rendszer gátolja meg abban, hogy életét éhenkórász festő szeretőjéhez, kisfia édesapjához kösse. Bátyja, Alfonz pedig pontosan kiszámította, hogy ha apja ellenében megnyeri a szerelmi vetélkedőt, éppen úgy elveszti a rá váró örökséget, mintha belenyugszik, hogy vetélytársa a mostohaanyjaként hozza a családba szíve választottját.

És így sorolhatnánk tovább mindazokat a felületet éppen csak megkarcoló, szövegmélyi konfliktusokat, amelyeket Füst Milán megírt és Jordán Tamás elfelejtett. Vagy talán - kiváló dramaturgként - el sem felejtett, egyszerűen nem bízott abban, hogy a helyzetkomikumok tuti nevetést ígérő forgatagában érdemes előbányászni őket. Így aztán a Radnóti Színház tagadhatatlanul mulatságos előadásában túlságosan nagy hangsúlyt kapnak a röhögtető félreértések, komikus gesztusok, feltupírozott poénok.

Jordán számítása már a premieren is igazolódott. Akinek nem volt összehasonlítható élménye, nem is elégedetlenkedhetett azért, mert "csak" egy kellemesen felejthető estével ajándékozta őt meg az igényesebb produkciók előállítására is képes társulat. S bár a nézőtéren sokszor hullámzott végig a nevetés, nem hallgatható el, hogy az előadás mérlege nemcsak Füst Milán, hanem a színészek szempontjából is - deficittel zárult.

A bájos Szávai Viktória sajnálatos szereposztási tévedés áldozata lett. Ahhoz, hogy Margit kisasszonynak az egész irodát lázba hozó varázsát, szexuális vonzását, Máli néni által rögtön felfedezett hatalmát, vagy akár a Riviérán töltött szabadságát elhitesse, nem elég "hercignek" lenni, ehhez sugároznia és perzselnie kellene. Nem pedig alkalmanként - más hatásos effektusok híján és saját fontossága tudatában - undokul, és főként hiteltelenül hisztériázni.

Az igazgató úr, a vezérigazgató fia - igazi ziccerszerep. Szervét Tibor még hálás is lehet írónak, rendezőnek, amiért a megunásig csillogtatott hősi erények után, végre karakterformáló humorát is kiaknázhatja. Csakhogy a komédiázás friss örömében valahogy nem sikerült mértéket tartania. Alakítása olyan tapsot hajszolóan harsány, mintha nem a költő Füst Milán, hanem egy "valódi" exportbohózat szolgálatába szegődött volna. Hasonlóan túljátszott, konvencionálisra egyszerűsített figurát, kissé felhígított Arnolf-kópiát prezentált a vezérigazgató papa szerepében Szombathy Gyula.

Csomós Marin kívül a szellemileg kiürült, falánkká nyomorodott férjet játszó, régen látott Keres Emil, és a titkok gyújtópontjában rejtélyeskedő Tilda (Schell Judit) éreztek rá leginkább a szöveg, illetve saját szerepük többrétegűségére.

A komédia minden titka közül a sokat emlegetett és utóbb színre lépő törvénytelen gyermek származása a legrejtélyesebb. A nézők egy ideig éppolyan tanácstalanok, mint a szereplők: végeredményben a hétköznapi logika szerint Margité is lehetne az a bizonyos gyerek, akit most éppen Máli néni gondjára bíznak. Vagy akár Tilda jellegtelen-jelentéktelen, állásért könyörgő barátnőjéé. De persze a logika itt keveset számít. Közvetlenül a happy end előtt még ki kell derülnie, hogy Margit - az elvárásoknak megfelelően - ártatlan, és szegény kisfiúnak a lányságát hangoztató gazdag Tilda a hangosan követelt "igazi anyukája". És ez rendjén is van így. A rendezésnek meg kell őriznie - és a lehető legjobb pillanatban kell lelepleznie! - az író titkát. Csakhogy ebben az előadásban baj van magával a gyerekkel. A Játékszínben annak idején egy csecsemő (pontosabban, egy csecsemő szerepet betöltő játék baba) képviselte a bonyodalmakat okozó, törvénytelen kisdedet. Ehhez persze ki kellett húzni a darabból az író néhány tartalmi szempontból mellékes, de ténylegesen leírt mondatát, a gyerek teljes szövegét. Jordán Tamás ezzel szemben hűséges maradt a szerzőhöz. Annak érdekében, hogy a gyerek el is tudja mondani a maga szövegét, egy nemcsak beszélni, de játszani is képes kisfiúra bízta a szerepet. Ennélfogva a lappangó titok már csak régi, felmelegített pletykának tűnik: élő ember nem hiszi el, hogy ezt az értelmes, cseperedő kisfiút éveken át sikeresen lehetett rejtegetni, titkolni, hogy jelenlétében olyan dialógusok hangozhattak és hangozhatnak el (maradandó károsulás nélkül), amilyenek elhangzanak. A szülés-születés óta eltelt, a családi köztudatból kiesett évek értelmetlenné és érthetetlenné is teszik az akut gyermekelhelyezési válságot, hiteltelenné Tildának családon belül fenntartott lányi státusát és a megkésett leleplezést.

Horesnyi Balázsnak a színpad méreteihez alkalmazkodó irodaberendezése ízléses, jól mozgatható és éppen csak annyira hivalkodó, amennyire ez a korhoz és a vezérigazgató úr gazdagságához illik. A képváltozásokat időnként kísérő, áttetsző rajzos függönyök alkalmazása tulajdonképpen felesleges, viszont tagadhatatlanul tetszetős. Ezért elfogadjuk, még akkor is, ha kicsit zavar, hogy e kellék szerepeltetése sem egészen következetes. De hogy Margit és a könyvelő titkos, ámde nagyon is valóságos esküvőjét miért kellett látványos színpadi trükkökkel, az előadás stílusától idegen fényeffektusokkal "virtualizálni", petárdákkal feldobni, ezt éppoly kevéssé értem, mint a gyermektelen Novák házaspár lakásában az oda nem illő babákat...

Dőry Virág szemmel láthatóan Máli néni öltöztetésében találta meg a maga örömét. Csomós kopottas, avítt eleganciája, hajdani úrinő státusáról árulkodó hímzett pongyolája egyaránt telitalálat. Jellemzőek és jól viselhetőek Tilda toalettjei is, bár alig hihető, hogy az anyai tapasztalatokkal is rendelkező leányzó a törülközőkkel hitelesített álterhességhez éppen ezt a szűzi fehér lepelruhát választotta volna. Margit kisasszony anyagi és társadalmi helyzetéhez, az irodai munkához nem illő, helyenként túlzott eleganciája nem pótolja azt, ami a színész alakításából hiányzik.

Őszinte, jókedvű várakozással ültem be a nézőtérre. Hazafelé menet azon töprengtem: vajon mi változtunk meg, vagy a darab? Esetleg a régi emlékekkel való szembesülés hervasztotta el az élményt, a többnyire nem veszélytelen összehasonlítás szürkítette el a játék hajdani színeit? Azután rájöttem: ha Füst Milán komédiájából hiányzik is a remekművek örök megújulási készsége, a poéta és a próféta szuverén világteremtő képessége, figuráinak és nyelvének varázsa elég lett volna ahhoz, hogy kétségbevonhatatlanul indokoltnak érezzük a felújítást. Csak éppen bízni kellett volna a darabban.

Valahogy úgy, ahogy a címszerep alakítója, Csomós Mari bízott.

Földes Anna