Divadlo Na zábradlí, Prága

A Macskajáték brüsszeli bemutatója alkalmával, 1974-ben a szerzõ úgy nyilatkozott írói stílusáról, hogy "van benne egy kevéske Ionesco (ami az abszurdot és a gondolat elsõbbségét illeti), egy kevéske Giraudoux (a költõiség szempontjából) és egy kevéske Kafka (a tragikum révén). Õk az én rokonaim. A groteszk a tragikomédia szinonimájaként fogható fel, egyfajta módja ez a világ érzékelésének és leírásának, és egyaránt lehet cinikus, vidám, vagy tragikus." E jellegzetesen kelet-európai szemlélet lényegében nem más, mint "a valószínûtlenség valószínûsítése". Ilyen értelemben ugyan nincs különbség groteszk és abszurd között, ám Örkény megadta az elõbbi képletét is: szatíra + líra. Vagyis a groteszk kétség plusz remény, az abszurd ellenben végsõ kétségbeesés mínusz kilátás...

1974-ben, Prágában az alig harmincéves, magyarországi Székely Gábor vitte először színpadra a Macskajátékot. Huszonnégy év múltán a kelet-európai látásmódot idős emberek szerelmi háromszögében tükröző sikerdarabot szintén fiatal, de cseh rendező állította színre, mégpedig abban a "Színház a Korláton" nevű teátrumban, amely az 1968-as megszállás előtt az abszurd fellegvára volt. A harminchárom éves Petr Lébl Örkény művét a magyar és cseh groteszk ötvözeteként rendezte meg, a saját életének viszont másfél évvel később abszurd módon vetett véget.

A Macskajáték kezdőképéből még nem lehet következtetni arra, hogy a ránk váró több mint három órában egy inkább Hrabalhoz illő, vagy esetleg egy kafkai hangulatú produkció részvevői leszünk-e. Jan Marek díszlete ütött-kopott függőfolyosós bérház koszos belső udvarát idézi, jellegzetes szürke postaládákkal, kukával, közös vécével. Amolyan kelet-európai újhullámos mikroreál ez, amelyben nagyon is valóságos kellékek segítségével "álmodik a nyomor".

Annak idején Mészöly Miklós a perui diplomata kérdésére "álmodó népként" határozta meg a magyart. A hajdani fénykép kiváltotta emlékezés is ezt látszik alátámasztani, néhány másodperccel később azonban Orbánné a szemérmes-nosztalgikus-epika felé hajló-illúziókba burkolózó-fájóan mosolyos magyar groteszket már csak azért is nemzetek felettivé robbantja, mert a korával és helyzetével mit sem törődő, a társadalmi elvárásokkal szembeszegülő, a szerelem és a szabadság jogáért bármikor és bármely életkorban harcoló, önmagát hibáival együtt vállaló asszony "a temperamentum és a világgal való agresszív kapcsolat", azaz egyfajta túlélési stratégia jelképévé válik - akár régiós értelemben is. A kulcsszereplő ugyanis tisztában van vele: "Akit semmibe vesznek, semmivé válik."

Orbánné - Iva Janžurová briliáns alakításában - már azért szenvedélyes "kalandornak" tekinthető, hogy itthon maradt, s ebben az abszurd miliőben (ahol sarkítottan, a Don Carlos rádiós közvetítése is illúzió, hiszen a Vörös Csepelt halljuk) a másként emlékezőkkel együtt, a közvélemény szemében öregen, és valóban szegényen, de mégis megpróbál boldogan élni. Az előadás Léblre jellemző játékai, zenei aláfestése, a merész ötletek, a környezetet árnyaló szereplők felbukkanásai, szöveg és ellenjáték ambivalens kapcsolata jól alátámasztják: mindegy, hogy mi mit állítunk, mit gondol a másik és mi az igazság (Paula nem szőke, hanem vörös, párizsi manökenhez illő kosztümje nem mogyorószínű, hanem barackrózsaszín, de Giza hajszíne sem ősz stb.), hiszen nem a látszat a valóság, hanem az, ami bennünk lakozik. Petr Lébl rendkívüli tehetségű "Erži Orbánová"-jával együtt az igazi ént akarta tetten érni és megmutatni a katarzisokat, amelyek nyomán egy elhanyagolt, kötekedő vénasszony, egy csúnya kelet-európai vadkacsa olyan hattyúvá változik át, mint amilyennel Nyugaton a Giza társalog. A tejcsarnokban kicsinyesen veszekedő, lompos szipirtyóból - a barátság és a szerelem illúziójának varázsütésére - ekképp felragyog a fiatalság.

Paradox módon nőtársra, a Jorga Kotrbová játszotta Paula feltűnésére, a pianínó jelezte bárban töltött délutáni pletykálkodásra van szükség ahhoz, hogy Erzsike kiviruljon, mint ahogy ugyanennek a némbernek az aljassága vezeti majd el a kegyetlen valósághoz és az önfeladáshoz is. Paulát ezért mindvégig a főszereplőnő szemszögéből látjuk: előbb elegáns, amerikai filmcsillagra emlékeztető díva, majd finom úrinő, a drámai fordulatot jelentő koncert előtt bizarr módon túlöltözött (piros uszályos nagyestélyiben) újgazdag háziasszony, végül közönséges vén dög lesz.

A lassan kibontakozó szerelmi háromszögben az állandóságot csak Csermlényi jelenti, azaz a cseh fordításban Molnár Viktorként szereplő Leoš Suchařípa. Ő mindvégig ugyanazt a mókás, korlátolt, nehézkes, kicsinyes öregurat személyesíti meg, akit egész életében asszonyok irányítanak. A körötte rajzó nők viszont épp ellenkezőleg, mindig mozgásban vannak, örökké változásokon mennek keresztül. Igaz, e metamorfózisokat valójában ők is csak egymásnak köszönhetik, hiszen a műsorfüzet szerint, ez a darab a nők végzetéről szól, amely magában foglalja az összes "Ofélia" és "Júlia" sorsát.

Orbánné azonban nem drámai hősnő és nem is naiva. Bár valóban elragadó asszonnyá vedlik át, amikor felölti magára Paula kosztümjét és a magas sarkú cipőben visszanyeri az egyensúlyát; a játékos lebegés, teniszezés, a Viktorral való szemérmes szerelmi jelenet szinte lányregénybe illő, a férfi leejtett kalapjával való mókázás a szőnyegen meg operettbe; és finom, művelt úrinőként viseli az adjunktusné türkiz ruháját is, ám azt végül szántszándékkal önti le az operaénekestől kapott borral, mégpedig jogos féltékenységből. Erzsike tudniillik gyarló hétköznapi nő, aki teli van hibával. A legkevésbé sem foglalkoztatják vak dühének, indulatainak következményei, ahogy igazából a családja sem. Tény, unalmas lánya (Theodora Remundová) süket vele szemben, de ilyen szempontból éppen az anyjára ütött, akinek bűne pedig Ilus és férje, Józsi (Tomáš Měcháček) viszonyában burjánzik tovább. Orbánné férjével szemben elkövetett vétkeit ugyan csak a vallomásokból ismerjük, önzését azonban alátámasztja Egérkéhez fűződő kapcsolata. Ez az áldozatkész, hálás kis lélek Zuzana Bydžovská alakításában nem egy magányos, elesett senki, hanem motorbiciklin közlekedő, öntudatos, copfos szárazkóró, akinek igenis van udvarlója, csak szerelmi együttlétüket mindig megzavarja Orbánné. Egérke viszont tényleg önzetlenül szereti példaképét, s mindent megtenne érte.

Amikor aggodalmaiba bevezeti Gizát, a levélhez füles kötött sipkát mellékel. A macskajáték piros, fehér, illetve zöld színű beavatási kellékei nem a magyar, hanem a bohémiai groteszkre jellemzőek. Miként a cseh filmekben, színpadi művekben megszoktuk, Lébl ebben a produkcióban ugyancsak merészen, majdnem cirkuszi gegként emel jelképivé bizonyos "posztmodern" tárgyakat. Ilyen a sapkákon kívül a szemeteskuka, Egérke motorja, vagy a rendszámtábláján a bemutató dátumát rögzítő (1998. május 23.) igazi, fekete taxi is, ami sorsdöntő Orbánné életére nézve, s így a férfias Cs. Bruckner Adelaida (Miroslava Malecká) is ezzel a kocsival érkezik, hogy a végső kétségbeesésbe taszítsa Erzsit.

Az óvatosabb magyar "groteszk-modellt" a Nyugatra szakadt Giza képviseli az előadásban, aki bénasága miatt eleve tehetetlenségre és kiszolgáltatottságra ítéltetett - ténylegesen és szimbolikusan. E kényszerű passzivitásból és a jólét vattájából próbálja tanácsaival, utasításaival, dorgálásaival, féltékenykedésével és aggodalmas szeretetével irányítani, vagy legalábbis "racionálisan" befolyásolni az aktív, s emiatt gyakorta meggondolatlan honi "way of life"-ot. Levelei, telefonbeszélgetései viszont - sőt, Kateřina Štefková tervei szerint a Gizát alakító Eva Holubová jelmezei is - mind arról árulkodnak, immár nem kell megszemlélnie a drága családi kriptát ahhoz, hogy idegenben a rideg szeretetlenség jeges fuvallata beleköltözzék sorvadó csontjaiba, és hogy sivár életének egyetlen fénypontját csupán a hazai hírek kiváltotta rosszallás jelentse. Hazatérése szükségszerű.

Iva Janžurová mint Orbánné a lelki káoszt és szétesést is a tragika és a bohóc megrendítő kettősségével mutatja be. Előkészülése az öngyilkosság különböző módozataira Ionesco egzisztencialista abszurdjait idézi. Ám a tizenhat éve nem látott testvér fogadása, a macskajáték és főként a tolószékre kuporodó Erzsi és Giza összesimulásának állóképe, vagyis az összetartozás és a szeretet tablója azért mégiscsak a remény tanúbizonysága volt a prágai Divadlo Na zábradlí előadásában, amelynek rendezője májusban lehetett volna harminchat éves...

Darvay Nagy Adrienne