1997 júniusában körkérdést tettem fel rendezõknek, ami arról szólt, hogy mi a legmegvalósíthatatlanabb álmuk. Léblt a Moszkvai Mûvész Színházban értem utol, ahol egyike volt a Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko találkozásának 100. évfordulójára szervezett, nagyszabású rendezõi konferencia néhány száz résztvevõjének. Sajnos, ahhoz a szerencsétlen százhoz tartozott, akiknek, bár eljöttek erre a pár napra Moszkvába, a mások bõbeszédûsége, illetve a szervezõk tehetetlensége miatt nem sikerült feljutniuk a színpadra, hogy felszólaljanak. Így, miután Lébl semmi másra nem tudott gondolni, a kérdésemre is azt válaszolta, hogy neki az egyetlen álma éppen ez lett volna: a Mûvész Színház színpadára kerülni!

Egy évad leforgása alatt Léblt annyira hatalmába kerítette az akkor megvalósulatlan álom, hogy amikor végre a Csehov-fesztivál keretében megcsillant a remény vágyának beteljesítésére, meglepő szenvedéllyel reagált a felkínált lehetőségre. (Előzőleg abszint színűre festette a haját, hogy ellen tudjon állni a kísértésnek, nehogy valamelyik szerepbe beugorjék.) Mással, mint megszállottsággal nem is igen lehet magyarázni azt a kockázatos döntést, hogy az Ivanovot a Divadlo Na zábradlíénál körülbelül nyolcszor nagyobb színpadon játszották. Lébl és társulata a gyanútlan moszkvai közönség szeme láttára egyfajta szerelmi aktusra lépett a világszínház egyik "szent szörnyetegével". Arról fölösleges volna szólni, hogy ezen a színpadon milyen áron jött létre a Csehov-előadás, mennyit küzdöttek a szereplők, milyenek voltak az alakítások, és hogyan változtak meg az eredeti összefüggések - nem érdemes taglalni, hiszen kizárólag egyfajta fetisizálásról lehetett szó, semmi másról. Lébl a Művész Színház egészének minél teljesebb birtokbavétele érdekében átalakította előadásának egész térkoncepcióját. A színészek egyszer a színpad mélységében pajkoskodtak, máskor, mintha valami elbűvölte volna őket, lementek a nézőtérre. Lvov doktor úgy simult a függöny figyelőnyílásához, mintha valamilyen hihetetlen peep-show-t látna mögötte, de ez valójában csak ürügyül szolgált ahhoz, hogy szerelmesen megsimogassa a legendás függönyt. Az Ivanov dolgozószobájában zajló részeges buli vége felé pedig már-már úgy tűnt, hogy a színészek akár képesek volnának letépni ezt a színházi ereklyét (de persze, az utolsó pillanatban visszatartották magukat, és csak a kulisszákról szaggatták le az ott lévő függönyöket).

Emellett azonban Lébl az eredeti díszleten egy cseppet sem változtatott, hanem, mint egy játékházat, a Művész Színház óriási színpadára helyezte, ezzel is hangsúlyozva a "színház a színházban" motívumot, ami elejétől fogva Ivanov-rendezésének jellemzője volt. A színészek tehát kénytelenek voltak ki-be járkálni megszokott otthonuk és egy másik, ismeretlen és kiszámíthatatlan játéktér között, ami varázslatos hangulatot adott az előadásnak. Aznap ugyanis nem csupán az Ivanovot mutatták be a Művész Színház színpadán; többről volt szó: ezen a színpadon vendégszerepelt egy másik színház.

A fenti gondolatokat 1998-ban vetettem papírra. Milyen távoli már az az idő, amikor ugyanolyan nyugodtan lehetett írni korunk egyik legnagyobb rendezőjének művéről, mint magáról az alkotóról! Amikor színészei - demiurgoszuk felelősségére - csupán mesterségükben gyönyörködve, gondtalanul létezhettek a színpadon, és nem terhelte őket a "való élet" (azaz a valódi házasságok és más családi szerencsétlenségek, valódi szerelmek és igazi halálok tapasztalatai).

Sajnos, ma már az "élet" súlyosan rátelepedett a játszókra, és a mesterük által teremtett utópisztikus kis világ szertefoszlott. Elemezzem a színészek hibáit? Sokra mennénk vele! Különben is, érthető ösztönös reakciójuk, hiszen az életen meditálni emberi dolog. Azzal az előadással kapcsolatban viszont, amelyet Budapesten mutattak be (és amelyben a rendező hiánya nem csak úgy általában, a "vendégszereplés" okozta kompromisszumok miatt nyilvánvaló), sokkal fontosabb, hogy egy-két szóval megpróbáljuk tisztázni, valójában milyen volt Lébl színháza, illetve hogy ez az Ivanov most miért nem volt az.

Lébl színháza nagyon teatrocentrikus volt. A Sirály színrevitele után megjelent interjúban ("Svet a divadlo") ezt vallotta: "Egy színész, aki egész életén át arról álmodozott, hogy eljátssza Trepljovot, Medvegyenko szerepében lép színre, elmond egy mondatot, kimegy, és ráadásul útközben összeakad Trepljovval; nos, ebből következik, hogy Csehov nem az emberi, hanem a színészi jellemeket kutatta." Képmutatás tehát Lébl színházában "általános emberi" értékeket keresni, mintha az, hogy a rendező a "színészre" koncentrál, valamilyen alacsonyabb rendű, megalázó tevékenység volna. Magától értetődik, hogy az "általános emberi értékek" Lébl előadásaiban ugyancsak megtalálhatók, hiszen egyrészt "a színészek is emberek", másrészt "Színház az egész világ". Lébl pedig éppen ebből a szemszögből látta és láttatta az embereket és a világot.

Bálványozta a színészeket. Amikor hivatásos színházhoz szerződött - noha amatőr társulatát a nyolcvanas évek színházi avantgarde-jának csúcsaként emlegették - egyáltalán nem a "fringe" élő sejtjeit kívánta átültetni a haldokló mainstreambe. Az a pályázat, amivel 1993-ban elnyerte a prágai Színház a Korláton művészeti vezetői székét, szintén nem azt tűzte ki célul, hogy majd az ifjúság szubkultúrájával és a műhelymunka lelkesedésével beinjekciózza a profikat. A félreértés ugyanúgy árt a színháznak, mint az előadásnak.

Jakubova Natalja