Taganka Színház

Önmagában inkább dicséret, mint elmarasztalás, ha egy nyolcvannégy esztendõs emberrõl azt mondjuk, még mindig a régi, még mindig tudja azt, amit eddig tudott. S ha hozzátesszük, hogy alkotóerõben, újat teremtõ kedvben és képességben is a régi, akkor el kell ismernünk, ez már szinte több mint csoda. De ha azt mondjuk, Ljubimov már nem a régi, az egyértelmûen sajnálkozásnak hat. Az alkotóerõ hanyatlására utal. Pedig mindkét állítás igaz. És csakis együtt lehet igaz. A nyolcvanon túli Ljubimov nem lehet ugyanaz, mint az ötven alatti. A hosszú számûzetés után visszatérõ nem lehet azonos azzal, aki az utóbb pangásnak becézett Brezsnyev-korban csinált új színházat a Szovjetunióban. Legalábbis, ha az emberileg elképzelhetõ változatlan dinamizmussal éli életét, alkotja újra önmagát, mûvészetét.

Az a Ljubimov, akit most a Tavaszi Fesztivál keretében a Petőfi Csarnokban láthattunk, sok mindenben azonos a régivel, és sok mindenben egészen új. A Marat/Sade előadása akkor kezdődik, amikor Ljubimov helyet foglal a nézőtéren. S amikor bejön, hogy leüljön a játéktér közepével szemben, a nézők, akik természetesen Budapesten is fölismerik, megtapsolják. Pedig még nem tudják, hogy valóban az történt, ami a látszat: megérkezett a karmester. Ljubimov ugyanis a továbbiakban bal kezében elemlámpát tartva világítja meg a jobb kezét, amellyel vezényli színészeit. Legalábbis a ritmikus, zenés jelenetekben. Holott azok bizonyára személyes irányítása nélkül is tudnák a dolgukat. A személyes jelenlétnek értelme, célja, üzenete van. Az idős mester bizonyára tudatni akarja, hogy még itt van. Személyesen intézi ügyeit, személyesen dirigálja társulatát, nem valahol a klasszikusok parnasszusi magasában lebeg. Közli: jól van, itt van, közöttünk van, szemmel tart minket. S persze közli azt is, hogy amit látunk, azt ugyan írhatta Peter Weiss, szólhat a francia forradalomról, megidézheti de Sade márkit, de elsőrendűen mégiscsak az övé. Jurij Petrovics Ljubimov személyes show-műsora. Amit Peter Weiss a charentoni elmegyógyintézetbe zárt Sade márki bőrébe bújva a francia forradalom ürügyén el akart mondani a világról, a történelemről, az emberről, azt ő, Jurij Ljubimov egy esztrádműsor keretében kikacagja. Ha az író a szadizmus névadójával színházat csináltat a bolondokházában, akkor ő ebbe a színházba beviszi a cirkuszt és a varietét, majd az egészet az elmegyógyintézettel együtt egy lepusztult vidéki kultúrház aligszínpadára helyezi. Szűk folyosó és még szűkösebb emeleti szint adja a játékteret, amelyet Vlagyimir Bojer tervezett, illetve rácsok, létrák, korlátok, oszlopok nyújtanak bőséges játéklehetőséget. Itt az artisztikum uralkodik, a testi ügyesség, a mesterségbeli tudás, a kunszt, nem a jellemfestés, nem az emberábrázolás, de még csak nem is az eszmék, eszmények megjelenítése. New Orleans-i dzsessz és orosz folklór, sztepptánc és zenebohóckodás, egyáltalán, mindenféle akrobatika fontosabbnak tetszik, mint a többszörösen megcsavart történet tanulságos elbeszélése. Még a kitűnő portrék is, mint amilyet Feliksz Antyipov fest a gyógyintézet igazgatójáról és Marat apjáról vagy Tatyjana Szidorenko az igazgatónéról és Marat anyjáról, inkább a színészi tudással való kérkedésnek hatnak, mintsem igazi jellemrajznak. Valerij Zolotuhin Sade márkija inkább vörös szemüvegével tűnik ki, mintsem Marat-val vívott szellemi párbajával, Marat alakítója, Alekszandr Curkan pedig szinte elvész a nagy kavargásban. Irina Lindt, aki Charlotte Corday-t játssza, gyönyörű hosszú szőke hajával, rendkívüli személyes kisugárzásával, fantasztikusan sokoldalú akrobatikus képességeivel sokkal inkább kitűnik, mint a merénylő lelki, szellemi, ideológiai indítékainak föltárásával.

És mégsem öncélú, különösebb értelem nélkül való ötletkavalkád, a tudás és a képességek mutogatása, szórakoztató revü ez az egész. A rácsrázó szabadságvágy, az elementáris emberi szabadságösztön, az embert megalázó, valamilyen módon mindenképpen rabszolgasorba taszító ideológiák, rendszerek, diktatúrák elleni veszett lázadás hiányzik ebből az előadásból. A nemrég összeomlott diktatúra szidalmazása különben sem hozhatna igazi művészi eredményt, a most alakuló új rendszeré pedig éppen csak annyit, amennyi egy aktuális kabaréműsortól elvárható. S annyi van is az előadásban. Hanem ez a furcsa cirkusz-esztrád-varieté keverék az egészet figurázza ki. Nemcsak az ideológiákat, a politikai eszményeket, hiteket, megváltásrecepteket, de a lázongásokat, rácsszaggató szenvedélyeket is fölényesen kikacagja. Az idős mester számba veszi az emberi lehetőségeket, és röhög mindenen - a mesterségen kívül.

Ljubimov tehát még mindig a régi. Még mindig tudja, amit eddig tudott, még mindig fölényes mestere a színházi hatásnak, még mindig tele van ötlettel, még mindig tudja, mit mikor kell alkalmazni, melyik ötlet mikor hatásos, melyik szó, melyik gesztus mikor robban. Ljubimov még mindig a régi, mert az új világról új véleménye van. És nem a régi: mert az új világról új véleménye van.

Zappe László