Drama Ljubljana Színház

Csaknem üres, sivár, teljesen fekete térben játszódik a szlovén Baal. A színpadot szûrt, de koncentrált fények világítják meg (az ontológiai értelmet is kapó sötétség ellenére az elõadás végig jól látható). A nyitó jelenet ünnepélyes emelkedettsége e közegben önmagától, Baal közbeavatkozása nélkül válik ironikussá, hogy aztán Baal elõlépésével helyet adjon a nyers, kegyetlen történetnek. Eduard Miller értelmezése a dráma egy síkját ragadja meg, de azt ritka erõvel bontja ki. A ljubljanai Baal nem a mûvészetet, a világot bekebelezni kívánó, de mélyen sebezhetõ költõt ábrázolja, hanem a körvonalazatlan tehetségû, bizonytalan szexuális identitású (homoszexualitására fokozatosan, nõk pszichikai és fizikai elpusztítsa közben ráeszmélõ) férfit. Következésképp Baal és Ekart viszonyának alakulásában sem két ember vagy egy személyiség két énjének metafizikai küzdelmét látjuk, hanem két szeretõ kapcsolatát, mely kapcsolatban mindvégig Baal a domináns fél (s amelyben Ekart elpusztítása, ha más okból is, de éppúgy Baal végét is jelenti, mint az eredeti történetben).

Miller rendezése feláldozza ugyan a dráma metafizikai komplexitását, de nagyon meggyőzően bontja ki a Brecht-szöveg expresszivitását. A sivár, fekete tér, a fények, Leo Kulasnak a sötét alaptónust apró ötletekkel variáló ruhái, a hatásos zene igen erős atmoszférát teremtenek. A színészi akciók dinamikusak, nem ritkán agresszívek, a nyers, naturalisztikus jeleneteket csak ritkán váltják finomabb, líraibb részek. (Miller sokat tud a színházi hatásról; gyakran viszi a jeleneteket addig a határig, hogy már-már sokkolónak tűnnek, de ezt a határt nem lépi át. A köpködések, nyáladzások, rángatózások megállnak a gusztustalanná válás előtti ponton, de hangsúlyosak maradnak. A brutális fizikai akciókat sem öncélúan alkalmazza, az ölést csak indokolt esetben, az ölelést soha nem mutatja naturalisztikusan. A lágyabb, líraibb részek többnyire ezek helyett vagy ezek után állnak, amikor a befogadó már vágyik is a "pihenésre".) Nyers, de gondosan kimunkált az előadás; hitelesen és szuggesztíven érzékíti meg a világot szexuális vonzerején át bekebelezni igyekvő, valóban a babiloni pogány istenre asszociáltató hős útját a mennynek sejtett pokolba. Mert miközben eredeti jelentőségét Ekart elveszti, s a mellékszereplők funkciója egyszerűsödik, Baal robusztus alakja tényleg mitikussá válik. (A vendégjátékra kiadott, példamutató igényességgel összeállított műsorfüzetben szlovén kritikusok Miller rendezését Genet színházához hasonlítják. Magam a párhuzamot kicsit erőltetettnek érzem - hiszen Genet színháza elválaszthatatlan drámáitól, amelyek egyszerűen más nyelven szólalnak meg, mint a Baal -, de tény: ha a rendező el is tér a dráma olvasatainak ambivalenciájától, annál inkább megidézi a tízes-húszas évek forrongó expresszionizmusának világát.)

Jernej Šugman és Zvezdana Mlakar
Miller koncepciójának igazi értelmet a színészi játék ad. Jernej Sugman abszolút középpontja az előadásnak a rendezői elgondolás, a Miller és dramaturgja, Zanina Mircevska által kialakított szövegváltozat okán, de saját színészi erejének köszönhetően is. Sugman alkata (a nagydarab, testes, kopasz, igazi macsóé) ebben az értelmezésben persze eleve előnyös, de a színész az ebből eredő primer hatást a játékban megsokszorozza. Ritka szuggesztivitással van jelen a színen; az a típusú aktor, aki egy apró mozdulatának, gesztusának is jelentős súlyt képes adni. Ezért nem kell állandóan "akcióban" lennie, a statikus helyzeteket is feszültséggel tudja megtölteni, ezekből pedig kivételes erővel tud robbanni. Ez a Baal a maga fizikai valójában és átvitt értelemben is rátelepszik az őt körülvevő világra, s amikor minden fontosat kiszívott már abból, maga is elpusztul. Sugman ezt a folyamatot hallatlanul egyszerűen, sallangmentesen, magától értetődően játssza el, de az egy tömbből faragott figurát az egyes jelenetekben számtalan apró színnel árnyalja - érezhető, hogy a kivételesen erőteljes alakítás mögött gazdag színészi technika is áll.

Zvezdana Mlakar, Jernej Šugman és Maja Sever
Noha koncepcionálisan és színészileg is Sugman áll az előadás középpontjában, az alakítások egységesen erősek. Ekart szerepe veszít ugyan jelentőségéből, de a megmaradt lehetőségekkel Uros Fürst kitűnően él: markánsan ábrázolja a titokzatosnak tűnő, környezetéből kiváló, ám a vártnál gyengébb és sebezhetőbb, törvényszerűen az erősebb Baal áldozatává váló ifjú alakját. Plasztikus portrét nyernek a Baal áldozataivá váló nők: különösen Petra Govc Sophie-ja és Zvezdana Mlakar Emilie-je erőteljes alakítás, de meggyőzőek a többiek, Dasa Dobersek és a kisebb szerepeket játszó Iva Babic, Tina Ursic és Tjasa Zeleznik is. És kifejezetten hatásos a Baal körüli véglényeket játszók (Sasa Mihelcic, Gorazd Logar, Tarek Rashid) csoportja is. A színészi játék egységét csak egy-két nehezebben magyarázható alakítás töri meg (nem tudom, mennyiben írható a rendező számlájára, s mennyiben a szerepet játszó Matija Rozmanéra, hogy Johannes figurájából számomra érthetetlen okból csaknem szimpla karikatúra lesz), de az erős összhatáson ez keveset változtat.

A vendégjátékra érkezett előadás érezhetően megosztotta a közönséget; őszintén lelkesedők és előadás közben távozók egyaránt akadtak. Ami megint csak a produkció erejét mutatja; lehet vitatni Eduard Miller rendkívül következetes értelmezését, bőszen el is lehet akár utasítani (ami persze bizonyos megrögzött rossz befogadási szokásokat is mutat), de szuggesztív hatásától nehéz szabadulni.

Urbán Balázs

 

NKA csak logo egyszines

1