Galt MacDermot: Hair
Újvidéki Színház
Fiatalok Színháza a Stefánián

Mirõl szól(hat) ma a hatvanas évek második felének elhíresült "világnézeti musical"-ja, ahogy Molnár Gál Péter említi tíz évvel ezelõtti kritikájában a magyarul is csak Hairként ismert mûvet? A kérdés tovább árnyalható, ha hozzátesszük: nem Amerikában, hanem Európában, sõt annak is sajátos pontján, a maradék Jugoszláviában, egy magyar színházban? Egészen másról, mint a vietnami háborúba belegabalyodott Amerikában a hippikorszakban. De másról, mint akár Újvidéken szólt volna az államilag be nem vallott, de tagadhatatlanul folytatott horvátországi, boszniai háború idején. Kétezer-egy tavaszán a Hair, melynek zenéjét, dalait nem kezdte ki az idõ, már régen nem az egykor kifogásolt, elutasított külsõségekkel provokál. Ma már, sõt legalább két évtizede, nem vált(hat) ki közbotránkozást sem a hosszú haj, sem a szabadon felfogott szerelem, a kábítószer élvezete, a társadalommal szembeni tisztességtelenség, sem a szereplõk trágár szóhasználata. Mindezen már az élet is és a színház is többszörösen túllépett. Sem élettartalom, sem pedig színházi forma tekintetében nem hat a Hair az újdonság erejével.

És mégis magával ragad, gyújt.

Amerikában elsősorban a vietnami háború elleni nemzedéki lázadásként, tiltakozásként szólalt meg, s hogy a társadalmi konvenciókat támadta, az másodlagos cél, kísérőjelenség lehetett. Jugoszláviában, ha történetesen színre került volna a horvát, a boszniai háború vagy a szerbiai bombázások idején, hasonlóképpen a fiatalság tiltakozását jelentette volna. A katonai behívó elégetése pontosan azt jelentette volna, mint három évtizeddel előbb Amerikában, s nyilván ugyanolyan következményekkel is járt volna. Bár a Hair háborús vonatkozásai elvesztették az emberi létezést érintő aktualitásukat, s inkább mementószerűvé váltak, a tiltakozás, a körülmények szerencsés változása ellenére, még ma sem egészen alaptalan. A sebek még túl frissek, újabb és újabb terhelő bizonyítékok ismeretében állandóan fel-felszakadnak, a tiltakozás némileg utólagos, de - mivel a lelkiismeret ébrentartása sem mellékes - nem is indokolatlan.

Ennél azonban lényegesebbnek érzem a megbékélés, az egymás megértésének vágyát.

Újvidéken kétezer-egy tavaszán erről szól a Hair.

És hogy ez nem erőltetett üzenet - elnézést, mert jobb híján ezt a művészetben lejáratott kifejezést használom -, arra elég talán néhány dalra hivatkozni a műből, a Hiszek a szeretetben mellett a népszerűségi és ismeretségi listát méltán vezető, a béke, virágok, szabadság és boldogság szavakat ismétlő Hare Krishnára vagy kivált a mára a musical meghatározó számává lett, szabadságvágyat kifejező, a jelképes fényt hívogató és köszöntő Good Morning Starshine-ra.

Itt most erről a vágyról szól a Hair.

Ezt fejezi ki az előadás átütő, magával sodró ereje. Az újvidéki Hair kevésbé a lázadás, sokkal inkább a kérés hangján szólal meg. Az elmúlt tíz év alatt a fiatalságát vesztett ifjúság vágyát kiáltja a társadalom éveken át bedugult, most már talán ismét halló fülébe. Annak ellenére, hogy viseletük (a budapesti Benedek Mari jelmezei) a legújabb toprongy divatot idézi, a szereplők, nem akvárium - hogy stílusosan a nyitódal címétől kölcsönözzem az ötletet - zárt terében úszó csodás lények, hanem zenés színpadi műről lévén szó, táncoló, éneklő színészek a rendező Nagy Viktor és a koreográfus Gyenes Ildikó színpadán: fiatal kortársaink, akik joggal követelnek számukra napfényt és helyet a nap alatt.

És az összetartás vágyáról is szól az újvidéki Hair.

Ilyen értelemben politikai, sőt kifejezetten politizáló előadás, amely azt közli, hogy most és itt erre van szükség, így kell/lehet élni, s ezt a csapatszellemet, ennek erejét demonstrálja elementárisan, magával sodróan. Ilyen előadásra szoktuk és kell mondani: egyetlen tömbként áll előttünk. Ebben az értelemben, bár semmiképpen sem hagyhatjuk említetlenül, s nem is tekinthetjük dicséretnek, de még a produkció hibájának is van/lehet funkciója. Nevezetesen, hogy a történet, kivált az első részben, annak, aki most találkozik először a Hairrel, szinte követhetetlen, s ezen a tömörebb, hatásosan drámaira szerkesztett második felvonás is csak részben segít. Az előadás végére azért összeáll a történet, kialakul a mese, még ha nem is olyan teljességgel, mint ahogy James Rado megalkotta, s még kevésbé úgy, ahogy Milos Forman filmje mozisította, de a sztori alapvonalai felismerhetőek, a főbb szereplők története világos.

A Nagy Viktor rendezte újvidéki előadás azonban elsősorban nem a lengyel származású oklahomai farmerlegény bevonulását és a vietnami pokolba kerülését megelőző New York-i kalandjáról, a virággyerekekkel történő találkozásáról, még kevésbé a társadalomból tiltakozva kivonuló hippikről szól, hanem azokról a fiatalokról, akik életüket együtt cselekvő közösségben, csapatban látják megvalósíthatónak. Nagy Viktor és Gyenes Ildikó produkciójának a tömeg a főszereplője, az együttlélegző, együttlépő, együtténeklő tömeg, amelyet ők, felismerve és kamatoztatva a társulat hihetetlenül odaadó lelkesedését, kiváló érzékkel mozgatnak, olyan látványos és hatásos színpadi tablókba rendeznek, mint az első részt záró Hare Krishna-jelenet.

Ha az újvidéki előadás meséjét kívánnánk vázolni, akkor ennek ívét a kezdőjelenet fény után kapaszkodó, nyiladozó, életet követelő virágokat idéző, a föld mélyéből emelkedő emberkar-balettől a napfényt erőteljes énekkel köszöntő zárójelenetig kellene megrajzolni.

A szó legszebb és legteljesebb értelmében kollektív előadás a Hair az újvidéki színpadon, amelyből pillanatokra elénk lép a szereplők magántörténete. A bevonulásra és bevetésre kárhoztatott Claude-é, akit Balázs Áron az elveszettség, a semmit sem értő bizonytalanság és az egyre határozottabb élet/szerelemvágy kettősségében formál drámaivá; a társadalomból kivonuló Bergeré, akinek emberséges magatartását Csernik Árpád agresszív külsőségek mögé rejti; a hippikhez csatlakozó úrilány Sheiláét, akit Kalmár Zsuzsa (Szabadka) drámai énekléssel állít elénk, így pótolva az alapmese redukciója miatt elszenvedett személyes történet hiányát; a terhességét és eredendő ostobaságát egyaránt naiv bájjal viselő Jeanie-é, akit Szorcsik Kriszta - akárcsak Berger karikatúrára vett kispolgári szüleit Krizsán Szilvia és Magyar Attila - ellenpontozó komikummal illeszt a történetbe, ami a rendező dicséretére (is) említhető. Mint ahogy az is, hogy szinte mindenkinek alkalma van egy-két magán/ének/szám erejéig észrevétetni magát, sőt felcsillanni. Elsősorban Mezei Kinga, Puskás Zoltán (egyedül az ő viselete túlkreált!), Nagypál Gábor és Giricz Attila, de - jóllehet szinte illetlenség nem mindenkit felsorolni - Figura Terézia, Jankovics Andrea, Pesitz Mónika is élt a kapott lehetőséggel.

Ismerve a vendégekkel és főiskolásokkal kiegészített újvidéki társulat eddigi előadásait, mérhetetlenül odaadó lendületét, szakmai profizmusát, talán megjósolhattuk volna, hogy előbb-utóbb találkozniuk kellett a James Rado történetét Gerome Ragni dalszövegei alapján (magyar szövegkönyv és dalszövegek: Miklós Tibor) és Galt MacDermot zenéjével musicallé szervesített művel, amely több mint három évtized alatt nemhogy zeneszámainak frissességét nem vesztette el, de amelyet a most kezdődő vízöntő-korszak direkt aktualizál. És az utóbbi tíz esztendő eseményeinek ismeretében talán nem érhet az önzés vádja, ha felemlítem, hogy ebben a nagyon balkáni és kicsit közép-európai térségben a legfontosabb, hogy érződjék a bolygókat a béke útjára vezető, a csillagokat a szerelem irányítására bízó új korszak áldásos hatása.

Ehhez nyújt biztatást a Hair remek előadása az Újvidéki Színházban.

*

Hamisítatlanul ifjúsági előadás a Stefánián székelő Fiatalok Színházának Szurdi Miklós rendezte Hairje. Ezen azt értem, hogy olykor - az énekszámok előadása - dinamikus, több esetben kifejezetten magas színvonalú, máskor viszont - a prózai részek esetében - erőtlen. Ugyanazok a színészek (név szerint senkit sem említhetek, mivel a bemutató még 1998 októberében volt, s 2001 áprilisára alaposan kicserélődött a szereplőgárda, erről azonban - sajnos - a színlap nem informál), akik jól énekelnek és táncolnak (koreográfus: Kátai Róbert), nem tudnak azonos szinten szerepet formálni, helyzetet teremteni, viszonyt létrehozni. A néző úgy érzi magát, mintha egy hullámzó csónakban utazna, amely hol szépen, szinte a víz felett siklik, hol pedig mélybe zuhan. A zömmel fiatal közönség azonban ettől függetlenül igen lelkesen fogadta az előadást, amelynek előnye az újvidékivel szemben, hogy követhető a sztorija, mert erősen a filmes változat felé húz, hátránya viszont, hogy nincs igazi tétje, nincs szinte semmilyen időszerű vonatkozása. Senkit nem érint meg, nem kavar fel, de mindenki láthatóan jól szórakozik, jól érzi magát.

S ez sem utolsó szempont.

Gerold László