Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház A Költészet Napjának estéjén a Thália Színházban, 25 éven át tartó, ha olykor meg is szakított mûfordítói viaskodására tehette fel a koronát Bella István. Annak a 6296 verssornak, amely a három részes lengyel nemzeti mû egészét jelenti, körülbelül a felét vitte közönség elé Vidnyánszky Attila rendezõ és az általa vezetett beregszászi színház alkotógárdája.

Jagoda Miroszlav nem túlságosan végérvényesnek tetsző díszletében, egy kötélből szőtt, óriás pókháló alatt, szétszórt hullámpapír dobok közt kószál egy csónak, az hozza-viszi az ősök lelkeit, akik most az elődöket megidéző hagyományos szertartásra megjelennek. Az élő és a visszatérő lelkek Balla Ildikó népi szabásvonalú ruháiban lépnek színre. A koreográfia Énekes István munkája. Ismerős érzés, hogy mint már máskor is Vidnyánszky munkáiban, hol szűknek, hol túlontúl is tágasnak tetszik a tér. A bejövetelek, a kimenetelek nem pontosak, a jelenetek szélei mindig letörnek, a váltópontok helye nincs rögzítve.

A függöny felhúzása után rögvest megszólal a rettegő kórus: "Csönd a földön, csönd az éjben, / Jaj, mi lészen, jaj, mi lészen?" Való igaz, hogy ezzel a sötét koncentrációval kezdődik a poéma második része, de mivel nincs sem akusztikus, sem bármily más jellegű kontraszt, ami ezt a vészjósló csöndet rendezőileg érzékeltetni tudná, egyszerűen erőtlen és bizonytalan a kezdés. (Ez a "második" rész lényegében az első, hiszen a költő először azt, utána a negyediket, majd az előző kettőtől igen eltérő stílusú harmadikat írta meg. Az elsőnek, mint mondják, nekikezdett, de végül is soha nem írta meg.) Hosszú-hosszú időt vesz igénybe a lelkek érkezése, s bár benne van a műben az ijesztő feszültség, a színpadon nincs igazi, összefogott erőtér.

Jóllehet mindvégig indokolt pátosz és megkérdőjelezhetetlenül igaz alkotói szándék érződik a négy óránál is hosszabbra sikerült előadáson, a közönségre rótt próbatétel olyan agyat és szívet szétszerelő kimerültséget eredményez, amely az átlagos irodalmi készültségű nézőt, de még a csapatnak drukkoló színházbarátot is megviseli.

Nincs ezen mit szépíteni: ahhoz, hogy ez a tiszteletet érdemlő vállalás visszaigazolódjék, hogy az előadás tervezett formáját elnyerje, s hogy ez a magas erkölcsi igénnyel elgondolt este valóban elérje célját, nem ennyi munka szükséges, mint amennyinek befektetése pillanatnyilag sejthető a produkció jelen állapotából.

Pedig a szöveg gyönyörű. A BEZA BT. kiadásában 2000-ben megjelent kötet, mely a terjedelmét tekintve is hatalmas művet, s a Bella által válogatott, és részben Kovács István által gondozott és írt tanulmányokat tartalmazza, méltó formában tálalja a rendkívüli műfordítói teljesítményt. Érthető, hogy a rendező mindent igyekezett megmenteni a szövegből, hiszen ha már beleásta magát valaki ebbe a rímes betűtengerbe, hullámról hullámra vetődik benne, s gyorsan aligha szabadul. De akik nem ismerik - márpedig a magyar nézők nem ismerik - az Ősök témakörét és a közeljövőben sem lesznek járatosabbak benne, mint most, azok számára az előadás nem segíti a befogadást.

Ha lengyelek lennénk, versszakokat tudnánk kívülről a műből, s említésük a nemzeti összetartozásra való utalásként a világ bármely pontján megerősítene bennünket lengyelségünkben. A költő 1823-ban megjelent második verskötete tartalmazza a Vilnában írott Ősök (Dziady) két első töredékét. A mű főalakja Gustaw, a szerelmében csalódott, lázadó költő, aki a romantikus mágia minden kellékét segítségül híva jelenik meg előttünk. Kakaskukorékolás, gyertyafény és óraütések kísérik.

Gustaw később, az 1832-ben írott III. részben, az úgynevezett "drezdai Ősök" prológusában, titokzatos átalakulás során Konráddá válik, az álmodó költőből népének szószólója lesz. Híres monológját, melyet a "nagy improvizáció" néven ismernek, az előadásban a vátesz költőt játszó Trill Zsolt próbálja vállára emelni. Úgy tűnik, mintha feladatával egyedül maradt volna a próbafolyamatban.

Ami nekünk 1848 és annak leverése, az északi barátainknak 1830. Ez év november 29-én a zászlósiskola növendékei az elszánt értelmiség egy részével felkelést robbantottak ki a cári fennhatóság ellen. A felkelés elbukott. Az irányító tábornokok és politikusok maguk akadályozták meg a radikálisabb lépések végrehajtását, a nemesség pedig csak nem szánta el magát a jobbágyfelszabadításra. Az opportunista és erőtlen Nemzeti Kormány sorra elmulasztotta a kedvező katonai esélyeket. Végül a nép legjobb fiainak külföldre kellett menekülniük - leginkább Franciaország és Anglia fogadta be őket. A hosszú emigráció megkínozta a legjobb költőket is, akiket egyszerre jellemez a jelentől való menekülés és a kor fő kérdéseivel való szembenézés vágya, ugyanúgy, mint a romantika legtöbb képviselőjét. A nemzetnek nincsenek politikai képviselői a nagyvilágban, minden teher a szólni tudó értelmiség vállán van. A küldetéstudattól átfűtött költőpróféta alakja sehol másutt nem bír ekkora erővel és jelentéssel. (Ráadásul a miszticizmus az idegenben élőket erősen vonzotta, s az Ősök főalakjainak ismeretében nem lehet említetlenül hagynunk azt az Andrej Towianski nevezetű hamis prófétát, akinek vallási sarlatanizmusa mind Mickiewiczre, mind Slowackira erős hatást tett.) 

Trill Zsolt valószínűtlenül vékony, ruhátlan teste El Greco ecsetjére méltó színpadi kép főalakja a játék legemlékezetesebb pillanataiban. Egyszerre testesítvén meg a mártírnemzet egész eszméjét, Prométheusz és Jézus Krisztus egyszerre. "Az ótestamentumi próféták óta nem hallatszott ily nagy erejű hang, mely egy nép bukását énekli meg" - állapította meg annak idején George Sand.

A színpadon a hatalmas szereplőgárda ördögei, angyalai, javasasszonyai között megjelennek a lengyel történelem sokszor eredeti néven színre hívott alakjai, köztük az a Novoszilcov szenátor, akinek oroszosító törekvéseitől nyögött a nép, s aki Oroszországba száműzette Mickiewiczet is, koholt per alapján ítéltetve el a költőt.

Miközben az ember szeme az alulvilágított tér alakjait lesi, füle folyamatosan küzd a jelenetekre teljesen esetlegesen (vagy inkább hanyagul?) ráeresztett különböző zenékkel, amelyek - maguk is erős művek részleteiként - elszabadulnak, s külön életet élnek a színházi térben, sokszor letaposva a gyöngén hallható emberi szót is. Ezek az idegőrlő aláfestő zenék nem helyettesítik az elemzést és a rendezést. Fura jelenség, hogy a legfölkészültebbnek a gyermekszereplők tűnnek. Gyönyörű pillanatok váltakoznak nehezen viselhető félórákkal. Az a vad és elkeseredett szépség azonban, amely a lengyel drámát uralja, csak ritkán jelenik meg.

A színészi teljesítmények igen eltérő színvonalúak. Mégis, mintha valami közös hártyaburok venné körül, s védené a színpadon vergődő fiatalokat. Ők láthatóan "meg vannak egyezve", ők tudják, miről beszélnek, de mondandójukhoz nincs még meg az adekvát forma. 

Vidnyánszky elsősorban magának tartozik azzal, hogy ebből a félkész állapotból kimunkált, erősen tömörített előadást hozzon létre csapatával.

A Tháliából sokan elmentek az előadás végére. S akik maradtak, a tetszés és a dühödt nézői kiszolgáltatottság különböző fázisait élték meg. Valaki, aki a színpadhoz közel ülni volt szerencsés, megrendülten számolt be a női kar szemében csillogó könnyekről. Aki meg a legutolsó sorba kapott jegyet, a hatalmas pallos magasból való leereszkedését is kivárta, majd hazament, s elolvasta Mickiewicz harmadik részhez írt dedikációját. S megértett valamit a beregszásziak lehetetlent kísértő vállalkozásából:

"...diáktársaimnak - rabtársaimnak - számkivetett társaimnak - a honszerelmükért meghurcoltaknak - a honvágyukba - Archangelskben - Moszkvában - Pétervárott - belehaltaknak - nemzeti ügyünk mártírjainak... ajánlja a SZERZŐ".

Gabnai Katalin