Budapesti Kamaraszínház - Ericsson Stúdió

Az évrõl évre színpadra kerülõ regényadaptációk kapcsán a recenzens kénytelen újra és újra feltenni magának a kérdést: mit várhat, mit várjon az adaptációtól? Nem mindig maga az elõadás provokálja a kérdést, mivel az gyakran a redukált történetfelmondáson sem jut túl. Ilyenkor persze az ember megúszhatja a választ. Vannak viszont olyan regények, amelyeknek még a cselekménye sem mondható fel egyszerûen színpadon, akár összetettebb, ambivalensebb jelentésük, akár pusztán a cselekmény természete miatt. Ilyenkor válik élessé a kérdés: a színpadi változat új jelentést, új értelmet adjon-e a mûnek, vagy a maga eszközeivel inkább annak világát próbálja megérzékíteni? A lehetõ legteljesebb komplexitásra törekedjen-e a rendezõ vagy egy számára fontos szálat ragadjon ki? Adott esetben kísérelje-e meg egy mû nyelvének színházi formanyelvvé applikálását? E kérdésekre nyilván nincs válasz, nincs recept. Alighanem mindig a két mû (az alapmû és a színházi elõadás) dönti el, mi a helyes út, s egy alapmûbõl bizonyosan nemcsak egyféle mádon készíthetõ érvényes színpadi változat.

A fenti kérdések még komplexebben merülnek fel, ha egy színházi előadás voltaképpen nem is egy mű adaptációja. A Budapesti Kamaraszínházban látható Tüzes angyal színpadi változatát a rendező, Koltai Gábor és a dramaturg, Sediánszky Nóra részben Valerij Brjuszov regényéből, részben Bódy Gábor filmforgatókönyvéből készítette, felhasználva Szikora Jánosnak és Csaplár Vilmosnak a néhány évvel ezelőtti (általam, sajnos, nem látott) pécsi bemutatóhoz készült szövegváltozatát is. Brjuszov páratlan remekműve a maga teljességében (s ezalatt nem a szerteágazó cselekményt, hanem az összetett szimbólumrendszert, a mű rétegeinek egymásra épülését értem) nem vihette színre, s ugyanez mondható Bódy hangsúlyozottan filmes feldolgozáshoz készült forgatókönyvéről is. A Bódy-írás egyébként kongeniális alkotás: miközben tökéletesen idézi meg a regény világát, új értelmezési tartományokat jelöl ki. A látszólag nem is hangsúlyos, az eredetihez nem erőltetetten, didaktikusan kapcsolt, hanem ahhoz szervesen illeszkedő kerettörténet kibővíti Ruprecht történetének értelmezési lehetőségeit. A két idősík reflektív viszonyán túl (melyet a jól megkonstruált narráció is kiválóan szolgál) Bódy az alaktörténeten belül is világos párhuzamokat teremt; nemcsak a cselekmény elemei, hanem a reálszituációk és a látomások, lázálmok, legendák is megfeleltethetők egymással. A szimbólumokat sikeresen írja át képekre (a mindkét idősíkból kiinduló víziók önálló szimbólumrendszerré állnak össze). S mellesleg mesterien sűríti a cselekményt: a szerteágazó szálakat úgy húzza össze, hogy a történet sem koherenciájából, sem lényeges elemeiből nem veszít semmit sem.

A Koltai rendezte előadás leginkább a Bódy-írás e sajátjára épít, miközben teljesen elveti a kerettörténetet és (természetszerűleg) a szimbólumrendszer víziókká konstruálását is, megtartja a forgatókönyv Ruprecht-jeleneteinek és szereplőinek jelentős részét (bár egyes jeleneteket és egyes szereplőket természetesen kihagy illetve összevon), s relatíve sokat felhasznál a dialógusaiból is. A produkció lehetőségeit persze eleve behatárolja a tér: az Ericsson Stúdió picinyke színpada aligha a legideálisabb terep a Tüzes angyal megidézéséhez. Nagy Viktória díszlete intelligensem alkalmazkodik ehhez: a néhány korabelinek tetsző bútornál hangsúlyosabbak a tér szimbolikusan is értelmezhető tárgyi elemei, kivált az előtér töredezett freskótorzója. Emellett ügyesen osztja a színpadot: több apró színpadrész elkülönítésével mind a gyors helyszínváltást, mind a párhuzamos jelenetezést lehetővé teszi. (Sajnos, a tér megkonstruálásának invenciója nem érződik a jelmezeknél - az ugyancsak Nagy Viktória által tervezett ruhák meglehetősen fantáziátlanok.) Koltai a szükségből stílust épít: finoman, mégis határozott ritmusban lépteti az egyik jelenetet át a másikba, nem didaktikus, de egyértelmű színpadi jelzésekkel mutatja a tér- és időváltozásokat, fényváltásokkal emeli el a reálszituációktól a mitikus szférába tartozó jeleneteket (bár a fények alkalmazása kevéssé invenciózus). Ha kell, hatásosam stilizálja a dinamikus színpadi akciókat (emlékezetes Ruprecht és Heinrich párbajának egyszerűségében szép színi megoldása. Egyszerű, de markáns rendezői stílust mutat az előadás, olyat, amilyenből később akár saját színházi nyelv is érlelhető.

Kevés látszik azonban Brjuszovból és Bódyból. Az a szakrális-misztikus sík, amely az alapmű domináns jelentéshordozója, alig-alig jelenik meg a színen. Amihez köze lehet annak is, hogy Koltai leggyengébb pontjának egyelőre az atmoszférateremtő készség tűnik. Árulkodó, hogy a produkció legsikerületlenebb jelenete a boszorkányéj, amely ahelyett, hogy félelmetes, meghökkentő lenne, s valóban a természetfelettivel való találkozás reményét ígérné, csaknem komikussá válik. A démonokat másutt sem sikerül megidézni, sem képileg, sem verbálisan (előbbivel túlságosan sokat amúgy sem próbálkozik a rendező). Lehetne persze ez is egy értelmezési variáns: középkori szerelmi történet egy megszállott, valószínűleg tébolyodott lányról, akihez a teljesen normális lovag ellenállhatatlanul és megmagyarázhatatlanul vonzódik - s ebben az esetben nem is kellene a misztikumot elhitetően ábrázolni. Ám erre az interpretációra a Bódy-forgatókönyv nem alkalmas, ehhez sokkal bátrabban kellene elszakadni nemcsak a misztikumtól, de a cselekmény vázától is; a főszereplők alakjait és kapcsolataikat kellene gazdagabban, teljesebben kibontani, s egy realisztikus szerelmi történet keretein belül ábrázolni. De az egész regényt (és forgatókönyvet) átjáró-átható erőteljes érzékiség és erotika akkor sem hiányozhatna ilyen mértékben az előadásból.

A misztika, és az érzékek varázsa nélkül pedig egyszerűen vérszegénynek tűnik az amúgy szépen kidolgozott előadás. Némileg a színészi alakításokra is igaz ez. A két főszereplő, Juhász Réka (Renáta) és Menszátor Héresz Attila (Ruprecht) egyaránt árnyalt, kiegyensúlyozott alakítást nyújt. Juhász gondosan építi ki a végleteket, precízen váltogatja a világból mit sem látó fanatikus megszállottság, a lelki-fizikai elesettség és a Ruprecht felé irányuló érzelmi kötődés állapotának színeit. Játékának lendülete, ereje és humora is van, csak egyvalami hiányzik, ami talán kicsit misztikusnak tűnhet (valójában persze a színészi technika is életre hívhatja): a kinyilatkoztatások elemi természetessége. Az a készség, ami az alakítás alakítás voltát. feledteti el, s ami legalább pillanatokra elhiteti a ráérővel, hogy Renáta reinkarnációját latja a színésznő helyett. Kevés olyan szerepe van egyébként a világirodalomnak, ami ezt feltétlenül megkívánná - Renátáé ilyen. Menszátor markánsan építi meg az érzékei által befolyásolt, erős erkölcsi tartású értelmiségi portréját, érzékenyen mutatja elkerülhetetlen tragédiáját, csak az a szuggesztív erő hiányzik még belőle, amellyel háttérbe húzódva, merengő hallgatásaival is uralni tudná a színpadot.

A többiek közül Hável László, Rudolf Teréz és Janicsek Péter korrekt epizódalakításokat nyújtanak, sokkal többre nincs is lehetőségük. Igaz ez nagyjából Haás Vander Péterre is; valószínűleg nem ő okolható azért, hogy Agrippa von Nettesheim Bódynál még oly hangsúlyos alakja hangsúlytalan mellékszereplő lesz (a misztikus sík eljelentéktelenedésével maga a figura is légüres térbe kerül). Tóth Judit viszont indokolatlanul karikírozza túl, teszi csaknem parodisztikussá a jósnő szerepét, Szirtes Balázs pedig nem tud mit kezdeni Heinrich alakjával: a Mádiel-ént nem tudja megmutatni, a figura hétköznapi arcát pedig nem munkálja ki.

Ha a recenzens visszakanyarodik a bevezetőben fellett kérdésekhez, némiképp elbizonytalanodik. Mintha az előadás maga sem tudná a választ ezekre. Nem próbálja visszaadni az alapmű komplexitását, de nem ragad ki belőle egyetlen szálat. Nem értelmezi át a történetet, de nem is idézi meg a regény (és a forgatókönyv) atmoszféráját. Leginkább az előadás stílusa, megkonstruálásának módja érdekes, amely a későbbi szakmai továbblépéshez, a stílus színházi nyelvvé érleléséhez mindenképpen alapokat adhat. A Tüzes angyal amúgy vállalható produktum: intelligens, becsületes, műgondot és szakértelmet tükröző előadás. Csak Brjuszov és Bódy szelleme nem kísért felette...

Urbán Balázs