Beszélgetés Chiara Laganival és Luigi de Angelisszel

Beszélgetésünk elején elmondtam Chiarának és Luiginak, milyen nagy hatással volt rám a Fal címû elõadásuk, melyben a játékteret egy fal kétfelé választotta, s a közönség egyik fele az egyik oldalon, a másik fele a másik oldalon ült, a színészek pedig mindkét minimalista térben párhuzamosan játszottak. A végén a közönség helyet cserélt, átment a másik játéktérbe, s onnan nézte meg az elõadást. Elõadásotokra azt hiszem, tökéletesen ráillik a posztmodern fogalma. Talán leginkább így nevezném: egy posztmodern Romeo és Júlia. Egyetértetek?

Chiara: Nem tudom, kívülről hogyan hat, számunkra biztosan fontos állomáshoz érkeztünk: a Fal című előadásunkkal, amelyet láttál, közeledtünk először Shakespeare-hez. Addig soha nem adtunk elő klasszikus darabot. Egy ilyen fajsúlyú szerzővel való találkozás nagyon erősen inspirálta a színházról, a színházi kódrendszerről, a közönség funkciójáról való gondolkodásunkat. Az úgynevezett hagyományos színpadon is érdemes végiggondolnunk ezeket a kérdéseket. Ezúttal a tradícióból kell kiindulnunk, s alapvető fontosságú számunkra ez az újfajta kutatás.

Úgy gondolom, ha a Romeo és Júlia alapszerkezetében rejlő, olykor banálisnak tetsző véletleneket elveszitek, egyben megsemmisítitek a kulturális emlékezetünkben élő romantikus vonásokat, és nem marad más, mint egy végtelenül kemény világ. Ezt ugyan elviselhetőbbé teheti az irónia, a paródia, ám alapvetően kőkemény marad.

Chiara: Annyival is keményebb, mivel számunkra ezek a véletlen egybeesések, ahogy nevezed őket, egyben azt is jelentik, hogy a kamaszok emblémáján dolgozunk, amely szorosan kötődik a halál archetípusához. Ez a leghíresebb nyugati mítosz: a szerelemről és a halálról szól. Más elképzelésünk volt róla, azonban Shakespeare nagyon figyelmes olvasása ráébresztett bennünket, hogy ő maga is ennek a romantikus elképzelésnek kegyetlenül ironikus áttételét valósította meg. Egészen hihetetlennek rémlik, hiszen azt gondolnánk, hogy a szerelmesek a bosszú vagy az apa miatt nem szerethetik egymást, ehelyett azonban bennük magukban van meg a súlyos drámai kihívás: sokkal többet beszélnek a halálról, mint a szerelemről. Előfordult korábbi darabjaiban is Shakespeare-nek ilyen jellegű megközelítés, például a Szentivánéji álomban, Pyramus és Thisbe paródiájában, mintha már a romantikának erre a szatírájára gondolt volna, ami aztán kegyetlen emblémává válik. Mi ezt nagyon a magunkénak éreztük, hiszen már az Énekek énekében és más előadásokban is a szerelem és a párok gondolatkörében mozogtunk. Ebből a keménységből, a magunkra maradásból indultunk ki, abból, hogy adott ponton a másik eltűnik.

Veletek kapcsolatban többnyire egy bizonyos színházi önreflexióról szoktak beszélni. Ezen a ponton azonban, ha jól értem, a társadalomról is diskurzust folytattok.

Chiara: Azt gondolom, hogy önreflexiónk nemcsak a színház nyelvéhez kapcsolódik, hanem saját életünkhöz is, abban az értelemben, hogy mindig ez utóbbit visszük színre, jóllehet a mítosz, a mitológia szűrőjén keresztül közvetítjük. A most készülő Requiem című előadásunkban is az eltávozásból, a gyászból indulunk ki, amelyek nagyon személyes fogantatásúak, azonban Amor és Psziché, az eltávozás híres mítoszán szűrődnek át. Munkánknak ez leglényegéhez tartozik: valami nagyon sajátból kiindulni, amit azonban lehetetlen felismerni, saját életélményeinkből, noha teljesen áttételes formában közvetítjük. Csak akkor vagy képes ezt megtenni, amikor már saját magadban feldolgoztad.

Személyes tapasztalatból indultok ki, azonban magasrendű absztrakciót alkalmaztok.

Chiara: A személyességet nem szabad közvetlenül ábrázolni. Más, érdekesebb formában kell előadni. A privátot a közönség elé lehet vinni, csakhogy másképpen, ettől még a színész számára ez személyes marad.

Hogyan készül egy előadásotok, hiszen a szerzők is ti vagytok?

Chiara: Az ötlet eredetileg mindig Luigié: véletlen egybeesésekből, vágyakból indul ki, olyan alapokból, amelyeken aztán hosszú ideig dolgozunk. Ezután következik a munka kialakítása. Az első fázis a térbe helyezés, amely nem jelenti szükségképpen a színpadképet, hanem, akár a mostani darabban, a térről való elképzelés kidolgozását, amely alkalmasint nagyon absztrakt is lehet. Első előadásainkban a tér fogalma nagyon is narratív volt: anatómiai előadók, cukortorták, a tér önmagában is elbeszélt egy történetet. Ha azonban a tér egy fekete lyuk, a sötétség, ez a tér is elmesél egy történetet, egy álmot, egy lidércnyomást, önmagában is fantazmákról beszél. Az első összetevő a vizualitás. Ezután kezdődik az önállóbb munka: az én feladatom az írás, Luigié pedig a vizuális rendszer kidolgozása. Majd mindezek egyesítéseképpen elkezdjük a próbákat, amelyek során minden egyes elem helyességéről meg kell győződnünk.

Szövegeiteket olvasva az embernek az az érzése, hogy nagyon széles műveltséggel rendelkeztek, fogékonyak vagytok a filozófia, az irodalom iránt.

Chiara: Elsősorban irodalmi és nem színházi a képzettségünk. Van közöttünk olyan, aki bölcsészkart végzett, klasszikus gimnáziumba jártunk. Valószínűleg ezért is érdeklődünk annyira a képzőművészet iránt. Tanulmányaink a film és más, a színházon kívül álló területek iránt is fogékonnyá tettek bennünket. Megkötötték, de egyben irányították is alkotási módszereinket.

A színház és a vizuális művészetek határmezsgyéjére jutottatok?

Chiara: Igen, néhányan ezt mondják. Talán azért, mivel nem gondoljuk, hogy csak az a színház, ami a színpadon létrejön, hanem a képzelet sokkal szélesebb értelemben vett átalakítási mechanizmusát tekintjük annak.

Azaz eltűnnek a különböző művészeti ágak közötti határok?

Chiara: Igen, sőt itt van még a zene is, de alkalmanként különböző súllyal szerepelnek. Jelen esetben például a shakespeare-i szöveget nagyon tiszteletteljesen szerkesztettük újra. Az egyetlen radikális művelet, amit végeztünk, az volt, hogy nem a Romeo és Júliát adjuk elő, hanem a shakespeare-i univerzum egyfajta komplex elgondolását, amelynek során sok darabhoz nyúlunk, mivel olyan tematikus csomópontok szerint haladunk, mint a hatalom, a szerelem. Az elején magunk is elképedtünk, hogy a Szentivánéji álomból, A viharból, a Julius Caesarból és más darabokból kiemelt tematikus részletek mennyire tökéletesen beleillettek a Romeo és Júlia elbeszélő szerkezetébe. Például Shylock monológja a bosszúról a Herceg szájából: arra gondolsz, létezhetetlen, hogy ez a nagyon híres monológ itt mégis tökéletesen a helyén legyen. Ez egyben azt is jelenti, hogy az ilyen kaliberű szerző számára természetes a tematikus csomópontok rendezőelve.

Luigi: A fentiek több nézőt is arra inspiráltak, hogy odajöjjenek, és megosszák velünk, hogy felismertek egy adott részletet a Romeo és Júliából. - Pedig a részlet Shakespeare volt ugyan, de nem a Romeo és Júlia.

Rejtvényt adtatok fel a kutatóknak, keressék meg a részletek származási helyét.

Chiara: Bárki számára élmény a felismerés. Egyben a művészet, a dramatizálás hatásmechanizmusának is a felismerése.

Érdekes módon, bármennyire elvontak, távolságtartóak, kemények is az előadásaitok, valamiféle kézművességet is közvetítenek. A műsorfüzetben látjuk például, hogy valaki kézzel vágta körül a fényképeket...

Luigi: Igen, a kézművesség munkánk egyik alapja. Nemcsak elvont értelemben indulunk ki saját magunkból, hanem konkrétan is a saját munkánkból. Eredetileg csak ketten voltunk, s minden munkafázist magunk végeztünk el. Ennek megvolt a maga öröme is: mint a gyerekek, akik mindent maguk akarnak csinálni.

Amikor már átadhatsz másoknak a munkából, az a nagyobb biztonság jele?

Chiara: Igen. Először ki kell próbálnod, hiszen amikor átadod, már pontosan ismerned kell. Eleinte, amikor ketten voltunk, minden felelősség a miénk volt. Ez segített a dolgok mélyebb megértésében. Most van, aki ír, van, aki szervez, aki előad, de mindenki tisztában van a másik kompetenciáival.

Mindennek urai vagytok?

Chiara: Nem annyira urai vagyunk, mint inkább hajlékonyak lettünk, olyasmihez is értünk, ami ugyan nem kifejezetten a mi területünk, de kipróbáltuk. Mindenesetre a kézművesség nagyon erőteljes élményünk, mintha csak egy XVI. századi művész műhelyét hoznánk létre, aki miközben maga készítette a színeket, már a kép is a fejében volt.

Luigi: Az a fontos, hogy olyat tegyünk, ami a saját személyes meggyőződésünk. Hozzáállásunkban van valami ösztönösen anarchista. Nem politikai értelemben. Addig, amíg úgy irányíthatod a nagyon bonyolult témákat is, hogy mindennek te vagy a motorja, bátran szembesülhetsz a nagyon tág és iparosodott, nagy egységekből álló összetett világgal, mert úgyis rajta hagyod a saját kézjegyed. Kegyetlenül meg kell küzdened a saját területedért, magadnak kell felépítened a teret, amelyben mozogsz. Abbeli igyekezetünkben, hogy egy mű bemutatásával jelet hagyhassunk, nagyon fontos volt számunkra, hogy nemrégiben fesztivált rendeztünk. Már régebben is bemutattuk műveinket, most hozzánk hasonló korú csoportok részvételével teremtettünk ilyen lehetőséget. Veronában szerveztünk magunknak fesztivált, nem egyszerűen azért, mivel kedvünk támadt hozzá, hanem, hogy jelzést adjunk, hogy saját mozgásteret találjunk. Úgy mutassuk be a műveinket, hogy mi diktálhassuk a szabályokat. Ez a megközelítés alapvetően fontos számunkra, erre is szükségünk van.

Az autenticitás, a hamisítás, a másolat az előadásaitokban is nagyon foglalkoztat benneteket.

Chiara: Mindig is alapvető volt a tematikánkban. Ez már a görög színésznek, a későbbi hipokritának is lényege volt. A maszk kérdése alapvető mindenki számára, aki a színházhoz közelít, akár előadó, akár csak színházlátogató.

A színpad elkülönül a nézőtértől?

Chiara: Igen. Akkor is, ha lebontod az elválasztó falat. Olyan terekben is dolgoztunk, mint az anatómiai előadók, ahol a tér már a közönséget is magába foglalta, az elkülönülés azonban ott is megvolt.

Luigi: Akkor is, ha ez a mostani az első előadásunk, amely külön hangsúlyossá teszi a színpad és a nézőtér kapcsolatát. A többi előadásban nincs külön emelt színpad, azonban mindig jelen van a nézőről és a színészről, a színpadról és a közönségről folytatott reflexió. Ha ezt nem vennénk figyelembe, akkor egy már megszerkesztett keretbe csöppennénk bele. Így azonban nem valaki más szerveződésébe kell beleolvadnunk. Ez az elkülönülés lehetne az első lépcsőfok, hogy meghaladjuk a szétválást, de persze nem feltétlenül akarjuk meghaladni.

A színházi illúzió alkotóelemei a fények, a színek is.

Chiara: A színek: a fekete és a fehér. Ez az elképzelés a Falból indult ki. A fal egyik oldala, az egyik tér fekete volt, a sötétség tere, a másik oldal, a fehér tér pedig az volt számunkra, amelyben minden látható, a várakozás, a színészek kimerítő felkészülése, mielőtt átmennek a másik térbe, hogy szerepeljenek. A kosztümök alapötlete az volt, hogy egy térben egyesüljenek, de a sötétből is fedjenek fel valamit, egyébként meg láthatatlanok legyenek a néző számára. A sötét valaminek az elvétele, a másolat kérdésének vizuális feldolgozása. Látszat, fantazma, amely feltűnik egy pillanatra, hogy aztán rögtön eltűnhessék. Ez egyrészt frusztrációt okoz (nagyon sokat dolgozunk a frusztráción), s vágyat eredményez, hogy a fantázia segítségével az ember lássa azt, amit egyébként nem képes jól felfogni. Legalábbis nem azonnal. A Romeo és Júlia előadásban a vörös is szerepel, mivel alapvető kérdése az erőszak, a vér, a folytonos kiáltások, állandó képekben. A vér látványa a néző szemében visszatérő hallucináció.

Tegnap éppen a "pszichózis" rész alatt ment ki néhány néző a színházból. Ez talán kultúrafüggő is: valószínűleg Magyarországon kevésbé fejezünk ki érzelmeket, mint Olaszországban.

Chiara: Nem tudom. Már előfordult velünk, hogy olyan közönség, amely csak a szavak színházához szokott hozzá, szinte hisztérikus nevetéssel reagált. Az idegek hirtelen felmondják a szolgálatot, felszakadnak az érzelmek, nem tudom, autentikusak-e, mindenesetre elementárisak. Ez pedig egyes embereket zavarba hoz. Van, aki úgy küzdi le, hogy felnevet, s ezáltal eltávolodik, más pedig elérkezettnek látja az időt, hogy elhagyja a színházat. Azt gondolom, hogy ezek nagyon személyes kérdések.

Azt mondtátok, ketten kezdtétek el a színházat. Elégedettek vagytok? Elértétek azt, amit reméltetek belül és kívül is?

Chiara: Belül az ember soha nem elégedett. Az lenne a vég. Kívülről nagyon kemény, de néhány év alatt megváltoztunk, fejlődtünk. Tizenhat éves korunkban ketten voltunk, most huszonhat évesek vagyunk, hatan vagy heten, talán nyolcan vagyunk stabilan, fizetéssel, állami finanszírozással, egy meglehetősen biztos közönségbázissal: nagyon sok minden átalakult ez alatt a tíz év alatt. Ez reményt ad a jövőre nézve, akkor is, ha minden lépés nagyon fáradságos és a munka pusztítóan nehéz.

Fried Ilona