A legodaadóbb színházrajongó is csak olyan a színikritikushoz képest, mint a szépasszony a prostituálthoz képest. A különbség nem hogy hányszor, hanem hogy az elõbbi csak kedvtelésbõl, míg az utóbbi igény szerint bármikor kapható mûélvezésre. Persze hivatásos és hivatásos közt is nagyok a különbségek. Két héten át, naponta háromszor, este hattól éjfélig, a Havannától a Marczibányi térig színházat nézni - ilyesmire csak vérprofik képesek; olyasmit, hogy "nincs az a honor, amiért én erre hajlandó volnék" csak amatõr kritikus mond. Csak amatõr válogat, mondván: "én inkább drámait nézek, mint mozgásszínházat". Csak amatõrök kockáztatják, hogy elmulasztják az egyik legjobbat - mondjuk a capricciósok Casanova-elõadását. De hát pont egy alternatív szemle kapcsán elvárható egy kis megértés az amatõrség iránt, nem?

A szemle versenyprogramja évről évre egyre hosszabb, egyre több helyszínen zajlanak a bemutatók, egyre nyúlik a rendezvény. Most, a hetediken közel félszáz előadás szerepelt tíznél is több helyszínen. A szemle sikere mára a szemle célját veszélyezteti - tudniillik, hogy minél többen kapjanak átfogó képet az alternatív színházi életről. A teoretikusok az alternativitás fogalmát boncolgatják. Vannak, akik azért szeretik a "struktúrán kívüli" definíciót, mert olyan "agnosztikusan egzakt", vannak, akik szerint éppen e miatt az értéksemlegesség miatt olyan eufemizmus-szagú. Konkrétan a zsűri arra panaszkodik, hogy összemérhetetlen előadásokat kell rangsorolnia, a résztvevők meg azt sérelmezik, hogy a győztesen kívül senki sem kap igazán nyilvánosságot, fél év munkáját annyival értékelik, hogy "érdekes", "újszerű", "gondolatébresztő".

Jó lenne azt mondani: a mi alternatívjaink mutatis mutandis a New York-i off- illetve az off-off-Broadwaynak felelnek meg. Itt folyik a kísérletezés, aztán aminek áramlatként sikere lesz, megy a Broadwayra. Sajnos, nem ez a helyzet. A szemle társulataiban közös volt, hogy a színészeik jobbára fiatalok. Sejthetőleg a színművészetis felvételire készülnek - ezért lehet jogos, hogy az Új Színház stúdiósainak produkcióit is bevették a versenyprogramba -, vagy ha a felvételizéssel már felhagytak, itt várják, hogy felfedezzék őket. Az alternatív színházak sok esetben azonosak a rendező személyével, a színészek csak áthaladnak rajtuk, lépcsőnek használják a műfajt a profisághoz. A nagy ellenpélda az "alternatív" társulatát diplomás rendezőként is megtartó Schilling Árpád, akinek becenevét csak a legnagyobb áhítattal veszi a szájára alternatív színész, alternatív előadások omlanak össze, csak mert ő turnézni hív színésznőt, háromnegyed órát csúsznak alternatív előadások, ha az ő színházából nem ér át szereplő...

Pedig jó lenne, ha színészek helyett társulatok emelkednének, a társulatokkal pedig az alternatív műfaj rangja. Különösen szerencsétlen, hogy az alternatívok legprofibbjai látványosan lenézik a szemlét - ebben a mezőnyben nem strapálják magukat. A baj csak az, hogy a műfaj amatőrebbje ebben is a profibbjához igyekszik idomulni - igyekeznek félvállról venni a szemlét. Az eredmény lesújtó: a profik ökörködnek, a dilettánsok művészkednek, a naivak manírkodnak.

A profi ökörködés szép példája a szkénésekkel kiegészült Pont Műhely Látnokokja. Csapat van - profi, mint a Milan vagy mint Kuroszava szamurájai -, történet nincs - két irodalmi részletet lehetett beazonosítani: az egyiket Spirótól, a másikat Peer Krisztián nyelvterületes replírájából. A dugás mint olyan vörös fonálként húzódik a produkción végig - de ha a társulatnak történetesen valamiről mégsem az jutott az eszébe, azért még abból is születik jelenetet. Meg is csinálják mulatságosra, lehet rajtuk nevetni - az egyetlen talán, amit Thuróczi Szabolcséknak nem sikerült eldönteniük, hogy kétszer vagy háromszor akarnak-e jobbak lenni a vidámszínpadosoknál. Márpedig komoly(an vett) feladat nélkül a technikából rutin lesz, a tartós rutinozásból manír. Ami egy este megnézve siker, rendszeresen előadva színészi bukás - úgy vigyázzanak.

Az (m) Színház Takarodj, Antigoné!-ja - par exellence művészblöff. A kétsíkú darab politikumában a Oidipusz utáni thébai helyzetet értelmezi "modernre": Polüneikész apagyilkos(!?) puccsista, Kreón diktátor, Teiresziász a főbelügyes. A családi szál Antigoné és Iszméné különbözőségéről szól: a Szophoklésznél erős és ideologikusan merev Antigonéból itt unatkozó nimfomániás úrilány lesz, a gyöngéd-gyönge Iszménéből pedig egy férjfogásnak nekikeseredett liba. Fikcióban mindent lehet: megváltoztatni a thébai mondakört, megmásítani jellemeket - kérdés, hogy ezek után miért viselik a szereplők a labdakidák neveit. Az meg egyenesen érthetetlen, miért kell élcelődni Szophoklész emelkedett szavain. Merthogy a darabnak köze nincs hozzá. Legföljebb az előadásnak ahhoz a fiatal rendezők fémjelezte irányhoz, amely a világirodalom nagy történeteit saját cinikus karikatúrájukként szereti ábrázolni. Lehet ezt is, csak nem érdemes.

Egyébként elég rossz darab a Roman Sikoráé. Egyetlen drámai jelenet van benne - az, amikor a királyi család porig alázza Iszménét -, ám az előadásban ez sincs rendesen előkészítve. Hegyi Nórának Iszméné szerepében nem sikerül eljátszania az ádáz naivát, Szalontay Tünde pedig helyzet hiányában nem Antigonét, csak annak fehér máját alakítja.

Az amatőrség mélypontja a debreceni egyetem színjátszóinak Tíz kicsi néger és az idője volt. Egy kezdő nyelvkönyv bornírtságával vetekedő Agatha Christie-fordítás szövegét mondják fel két órán át a színjátszók fontoskodva-alakoskodva. És mivel a krimi műfajt nem érezték elég intellektuálisnak, a cím erejéig Heideggerrel(?) és némi zombijárással is megfejelik az előadást. Nem lehet tőle eléggé borzongani. A dramaturgiai veszélyérzet teljes hiánya rokonítja a debrecenieknél kettővel profibb Echo Színház Körmagyarját a Tíz kicsi négerhez: mindkét estben tíz főszerepet igénylő darabot visznek színre olyan színházak, ahol korábban semmilyen végiggondolt társulatépítés sem folyt. Nem tudják, mire vállalkoznak. Kornis darabja az egészen késő Kádár-kor szellemes szociokulturális lenyomata, 2001-ben is el lehet játszani - kordokumentumként. És át is lehet írni ezredfordulósra - ez azonban legalább annyi ambíciót, ötletet, társadalomismeretet igényel, mint amennyi Kornisnak kellett Schnitzler Körtáncának magyarításához. Amit nem lehet: kicsit azsúrozni a Körmagyart. Nem lehet meghagyni az ifjútitán KISZ-kádert, a sztálinista öregfunkcit pedig egy tollvonással torgyánistává alakítani, nem lehet a Lenin körúton gíroszt enni, Britney Spears után Majakovszkijt szavalni. Az előadás félreértett szerepek sora - két kivétel van: az öreg funkcit játszó Orosz Róbert és Kassai László mint drámaíró. Tudják, mit játszanak.

Ökörködő profik és művészkedő dilettánsok mellett akadtak olyanok is, akik komolyan vették a szemlét, mint a Zugszínház társulata. Nagy és komoly produkciókkal vettek részt a szemlén a nagy és komoly alternatív társulatok is: Szőke Szabolcsék a Stúdió "K"-ban, Uray Péter Panboro Mozgásszínháza, Pintér Béla és a Picaró Társulata. Ők azok, akik az off-Broadway értelemben vett alternativitást képviselik, akiknek a produkcióiból már trend rajzolódik ki, akikre már figyel a "kőszínházi szakma" - akikről a díjosztásnál talán éppen ezért feledkezett meg a zsűri. A "szakma" azonban leginkább fölfedezni szeret, nem nézik, honnan hová halad a társulat - örülnek, hogy milyen "új", amit találtak. Pedig lenne mit elemezni azon, hogyan használja a Szőke Szabolcsék az Amadinda hagyományát, Sáry László zenepedagógiai eszközeit, a panborósoknál mi a Carlos Saurás, és mi a táncházas elem, hogyan válnak előadásaik egyre komplexebbé - Szőkééknél szövegdrámásabbá, Urayéknál bontottabb idejűvé -, és hogy jó-e ez. Az alternatív színikritikának lenne feladata bőven, az elemzés megírása még várat magára - de hát pont egy alternatív szemle kapcsán elvárható egy kis türelem az alternatív kritikával szemben is, nem?

Zsámboki András