Az alábbi cikk az alternatív szemle kapcsán készült, de nem arról szól. A recenzens a szemlén relatíve kevés elõadást nézett. Ennek okai közt megemlíthetõ részint az, hogy a bemutatók jelentõs részét látta már korábban, részint az, hogy a fesztiváloktól, vendégjátékoktól zsúfolt április más eseményei akadályozták néhány elõadás megtekintésében. A kirajzolódó kép annyiban nem teljes, hogy néhány (feltehetõleg) fontos elõadás kimarad belõle - ám nem valószínû, hogy ezek az összképen alapvetõen változtatnának.

Lassan közhely, hogy az alternatív színházak szerepe a kilencvenes évek közepére jelentősen megváltozott. Nem anyagi értelemben persze, hanem a kőszínházakhoz való viszonyukban. S ezen elsősorban nem a struktúrák átjárhatóságának örvendetes növekedését kell érteni, hanem a színház globális funkciójának megváltozását. A professzionális színházak értékes előadásainak jelentős része is egyre kisebb stúdiókba, "alternatív" terekbe szorul, s az elmúlt évtizedben markánsabban megjelentek színpadjainkon olyan rendezői törekvések, amelyek mind a pszichológiai realizmussal, mind ennek finomabban stilizált változatával, mind a mejerholdi értelemben vett stilizálással alternatívát képezhetnek. Egyes "kőszínházi" rendezők radikális formanyelvi kísérletei "alternatívabbnak" tűnhetnek a legtöbb alternatív színházi produkciónál. Ezzel párhuzamosan a struktúrán kívüli színházak egyre inkább professzionálissá váltak, mind szakmai színvonalukat, mind az "üzemmenetet" tekintve. Utóbbit persze jelentősen hátráltatja a csaknem valamennyi társulatot sújtó pénzügyi bizonytalanság. A társulatok ugyan többfelé, több helyre is pályázhatnak pénzért, ám az összekapart összeg keveseknél elegendő évi 1-2 új előadásnál többre, néha még annyira sem. (Idén például az egyik legjelentősebb társulat, a Mozgó Ház nem mutatott be új produkciót.) A professzionalizálódás folyamata a legtöbb esetben fordítottan arányos a radikalizálódáséval; a szó klasszikus értelmében egyre kevesebb olyan társulatról beszélhetünk, amely konzekvensen a kőszínházakétól eltérő színházi nyelven szólal meg. Az alternatív szemléken évről évre egyre több olyan előadást lehet látni, amelyek bármely professzionális színházban elképzelhetőek lennének, néhány alternatív társulat pedig kifejezetten regionális igényeket kielégítő, kicsiny repertoárszínháznak tűnik.

Romeo és Júlia - Atlantis Színház

Azok a társulatok, amelyek a szó művészi értelmében is alternatívok próbálnak maradni, jellemzően három úton indulnak el. Vagy tradicionálisabb eszközökkel, előre megírt darabra támaszkodva, de az intim tér sajátságait kihasználva próbálnak a szokottnál intenzívebben, a nézőt az előadáshoz nem csupán fizikailag közelebb hozó színházat csinálni, vagy a diákhumorból bőven merítve, saját alkotói vénájukra támaszkodva, a próbák improvizációit felhasználva hoznak létre kollektív szerzői színházat. (Ennek a típusnak létezik egy kötetlenebb, a happeningek felé közelítő változata is.) És vannak, akik más művészeti formák (jellemzően a tánc, ritkábban a zene, esetleg a képzőművészet) bevonásával kísérelnek meg összetettebb színházi nyelvet kialakítani. E három "típus" nem mindig válik el élesen; az utóbbi két törekvés több előadásban egyszerre is megfigyelhető.

Külön kategóriát képviselnek a tánc- és mozgásszínházi előadások. Amennyiben a tánc formanyelve alternatíva a verbális megnyilatkozáshoz képest, valamennyit alternatív színháznak tekinthetjük. Valójában azonban e társulatok élvonala abszolút professzionálisan működik, néha még szervezeti formáját tekintve is. Tevékenységük mégis (minden eredmény és siker ellenére is) mintha légüres térbe kerülne a szakmai megítélés szempontjából: a színházi szakma - néhány kivételt leszámítva - kevésbé figyel rájuk, a táncművészet nem egy jeles képviselője pedig kifejezetten ellenségesen, értetlenül viszonyul tevékenységükhöz. (Utóbbinak vérfagyasztó példája volt a Táncművészet főszerkesztőjének az ÉS-ben megjelent, arcpirító írása, amelyben a Bartók-örökösök abszurd módon ostoba, művészetellenes tiltását vette védelmébe - "az elmúlt tíz év divatos művészeti szabadossága" által táplált, "kortárs táncnak nevezett extravaganciával", azaz Bozsik Yvette-tel és Horváth Csabával szemben.) Mindennek ellenére az utóbbi évek jelentős alternatív színházi előadásainak többsége a táncszínházakban jött létre, s nem volt ez másképpen az idei, kevés kiemelkedő bemutatót eredményező évadban sem.

A "prózai" alternatív színházak közül a Stúdió "K" a folyamatos változások, tagcserék ellenére is következetesen járja a maga útját; Fodor Tamás és Szőke Szabolcs munkái egyaránt karakteresek, előadásaik jól felismerhető és körülírható színházi nyelven szólalnak meg. A tavalyi Forgách-adaptáció színrevitele fontos állomásnak érződött a társulat pályáján; a más dramaturgiájú, felépítésű, s értelemszerűen más stílust indukáló Halvérfesték bemutatása a továbblépés szándékát mutatja. Zalán Tibor távolról sem ismeretlen szerző Fodor és a társulat számára, mégis, az izgalmas dramaturgiájú, de némileg egyenetlen színvonalú darab kevésbé invenciózus, többnyire kézenfekvő eszközökkel élő előadásban kel életre. A színészek a legtöbb jelenetben a karikírozás, az egyszerű stilizálás finomabb-karcosabb változatait alkalmazzák. A legkidolgozottabbak a fordulatok, a hangulati váltások - ezeken a pontokon a legerősebb a színészi játék is. Az erős, tartalmas pillanatokat azonban gyakran követik sablonosabb, rutinosabb megoldások, aminek következtében némileg maga az előadás is egyenetlenné válik.

Szőke Szabolcs teljesen egyedülálló formát képvisel a kortárs színházi életben: zenéből, azaz hangszerek megszólaltatásából és zenedramaturgiából épít színházat. Igaz, történetfoszlányok is jelen vannak - a mostani bemutató, Az utolsó pacc például egy cirkuszi produkció köré épül -, de az előadást nem ezek, hanem a hangszereket megszólaltató színészek hangszeres és verbális megnyilvánulásai, a zenei asszociációk egymásra épülése, az erős atmoszféra hozza létre, stílusát pedig a zenei műfajokra, formákra utaló alcímként érthető műfaj-meghatározás jelöli ki. Ezúttal "zenés kaszkádlit" látunk, kellemes, fegyelmezettségében is felszabadult bemutatót, amely talán egy árnyalattal szétesőbb, kevésbé feszes az optimálisnál; alkalmat ad arra, hogy figyelmünk el-elkalandozzék vagy éppen átadjuk magunkat a zene hullámainak. Ami nem baj, talán hozzá is tartozik a kellemesség érzetéhez, csupán néhány korábbi előadáshoz (elsősorban a két művészeti ág elemeit egymással lenyűgöző szellemességgel megfeleltető Hólyagcirkuszhoz) képest hagy némi hiányérzetet.

A másik állandó társulattal és épülettel is rendelkező piciny alternatív színház, az R. S. 9. útja talán kevésbé konzekvens; előadásaik több irányba is tapogatóznak. Idén két bemutatójuk is adaptáció, méghozzá csaknem a lehetetlent kísértő adaptáció. A Budapesti skizo színre állításánál persze megkerülhetetlen a szerzőhöz való viszony kérdése. Hazai Attila munkássága évek óta heves irodalomkritikai viták kereszttüzében áll, s noha voksomat semmiképpen sem akarom egy rövid megjegyzés erejéig, alaposabb indoklás nélkül megtenni, azt azért el kell mondanom: szememben értelmet a bemutatónak az adna, ha az alkotók megpróbálnák a vitathatatlanul sajátos írói nyelvet egy hasonlóképpen sajátos színházira lefordítani (aminek kulcsa a narráció valamilyen teatralizálása lenne). Erre azonban kísérlet sem történt: Lábán Katalin rendezése a(z önmagában óhatatlanul is banálisnak, közhelyesnek ható) sztori kibontására koncentrál. Ezt egyébként szakszerűen, ötletesen teszi: az ábrázolt szubkultúra köré tud atmoszférát teremteni. A két főszereplő, Huszár Zsolt és Túri Hajnal pedig egyaránt erőteljes, meggyőző, hiteles. Mindez elegendő arra, hogy az előadás ne váljék érdektelenné, unalmassá - de igazi célt, tétet, tartalmat nem ad a bemutatónak.

A másik új produkció valóságos istenkísértés - nem csupán a Weöres-mű, de a referenciaként is emlegetett Bódy-film miatt is. A Psyché adaptálhatatlan, ami paradox módon megkönnyítheti az alkotók feladatát: a teljesség nem kérhető számon, kiemelhető hát egy szál, egy motívum, egy hangulat... Soós Tamás rendezése előtt tanácstalanul állok: a rövid, szerkesztését tekintve ötletszerűnek ható, színészhiánnyal is küzdő produkció számomra nem szólt semmiről, s egy pillanatra sem érintett meg.

Az adaptáció egyébként mind kedveltebb kiindulási alapja a társulatoknak; a prózai szöveg kevésbé kötött, szabadabban variálható, már az előadás "forgatókönyvének" megkonstruálása is kijelölheti a létrehozandó produkció alapkoordinátáit. Sajnos, néhány előadáson érződik is a "papírszag", rendezőjük inkább dramaturgként működik. Típuspéldája ennek Dulay Lászlónak a Szkénében látható munkája, az Esterházy-szövegből készült Egy nő. A kiragadott szövegrészeket Dulay ügyesen helyezi egy tetszőlegesen megválasztott történet bizonyos pontjaira, több asszociációs mezőt nyitva egyszerre. De ezek egy részét rögtön rövidre is zárja a legkézenfekvőbb képzettársítások megjelenítésével (az Egy nő címet viselő produkciót azért nem illenék a "Vágyom egy nő után" bejátszásával kezdeni, pláne, ha nem sikerül erre ironikusan reflektálni), más részét pedig nem tudja a játék folyamán kibontani. Amiben szerepet játszhat a több pontján megkérdőjelezhető szereposztás és a határozatlan színészvezetés is.

Adaptáció a Merlinben otthonra találó Zug Színház új bemutatója, a Jámbor teremtés is. Hollós Péter egyre kiforrottabb rendezői stílusához igazítja a szöveget: sikeresen teremti meg a jeges dosztojevszkiji atmoszférát, színészeinek mozgása, gesztusai, mimikája erősen képezi le az aktuális lelkiállapotokat. Ügyesen osztott a tér, pontosan kiépítettek a szimultán jelenetek, követhetők, de nem szájbarágósak az asszociációk, markánsak, erőteljesek a színészek (főként a két főszereplő, a megejtő természetességű Al Ghaoui Nóra és a szokott módon szuggesztív Keleti András). Mégis, a kiépülő színházi nyelv kissé modorosnak, helyenként erőltetettnek tűnik, érződik, hogy a történet inkább csak alkalom a felmutatására. Az egyébként indokoltan repetitív szerkezet pedig terjengőssé, az optimálisnál jóval hosszabbá teszi az előadást.

A XXI. Színház Szophoklész árnya című produkciója az adaptáció más formáját képviseli. Erős Judit minden szempontból (műnem, műfaj, stílus, minőség) különböző irodalmi alkotásokból állított elő összefüggő, két színészre írt montázst. A bravúros dramaturgiai munka eredményeként a szöveg nemcsak természetesen szólal meg, de a más kontextusba helyezett textusok némelyike valóban új tartalommal telítődik. A befogadói ráismerés öröme persze el is hatalmasodhatna a játékon, de ezt a két színész, a szövegeknek érezhető elánnal, szuggesztíven testet adó Parti Nóra és Huszár Zsolt nem engedik. Az alapszituáció Nádas-reminiszcenciái eleinte ugyan zavaróak kissé (hiszen a szövegmontázs természetszerűen más minőséget képvisel, mint a Temetés), de egy idő után ezen túlteszi magát az ember. Őszintén szólva, gondban lennék, ha a produkció jelentését, mondandóját kellene körülírnom; a Szophoklész árnya inkább színészi erővel hitelesített, szellemes, intellektuális kirakójátéknak tűnik számomra - annak viszont kifejezetten színvonalas.

Hasonló kirakójátéknak érződik (legalábbis első hallásra, mert olvasni, sajnos, nem állt módomban) Roman Sikora Illés Edit rendezésében a MU Színházban színre vitt alkotása, a Takarodj, Antigoné! is. Az Antigoné-témát divatos sablonok mentén, de fantáziátlanul, ötlettelenül variáló szöveg kifejezetten hálátlan színházi alapanyagnak tűnik. Illés Edit munkája rendezői formaérzéket, atmoszférateremtő képességet mutat. Az eredeti látványvilág, a szellemes ötletek sora és Szalontay Tünde gondosan felépített, sajátos vonzerejével megérintő alakítása gyakran feledtetni tudja a szöveg gyengéit, de a történetbonyolítás modorosságait, a deheroizálás sablonjait nem rejti el. A túlzottan vegyes színészi minőséget pedig (Szalontaynak a Kreónként ezúttal is markáns Huszár Zsolton és hálás epizódszerepe lehetőségeit pontosan kiaknázó Romankovics Editen kívül nemigen vannak partnerei) végképp nem bírja el az ekként igen egyenetlenné váló produkció.

Vannak persze példák arra is, hogy egy társulat a maga kiforrott színházi nyelvét egy jól ismert színpadi mű előadásában jeleníti meg. Jó példa erre az immáron a Merlin társulatának számító Atlantis Színház Romeo és Júliája, mely az évad nagy sikerének bizonyult, s számomra mégis csalódást jelentett. Talán az Atlantisra igaz leginkább az, amit ez írás elején a professzionalizálódás folyamatáról említettem. Minden magas színvonalú az előadásban: a szöveg radikális meghúzása, a jelenetek párhuzamainak kiépítése, a látványvilág megkonstruálása, a világítás. Egységesen színvonalasak, szakszerűek a színészi alakítások (Bognár Anna Júliája, Schmied Zoltán Romeója, Berki Mónika dajkája, Greiffenstein János Lőrinc barátja, Vass Szilárd Mercutiója), az egész konstrukción kivételes műgond érződik. De Horgas Ádám rendezésének, változatos és hatásos formai megoldásainak talán nincs is olyan eleme, amely vagy a társulat korábbi előadásaiban vagy az Arvisura régi, legendás produkcióiban ne lett volna látható (a bemutató formai világát döntően meghatározó, a szereplők világát képlékenyen keresztülfonó "talajról" nehéz nem a Somogyi-féle Mester és Margaritára, vagyis Pilátus székére asszociálni). A régi formát pedig nem tölti fel új tartalom; igaz, a darabról újat aligha lehet mondani, de valami személyes érintettség, szenvedély tükröződhetne az előadáson. Ennek hiányában egy kétségtelenül színvonalas, pazar látványvilágú, de kissé üresnek ható bemutató látható a Merlinben, s noha mostohább évadok idején ez sem kevés, az a kezdeményezőkészség, újítani vágyás, mely a társulatot néhány éve, a Spoon River-i holtak idején még jellemezte, mintha eltűnni látszanék Horgasék repertoárjából.

A kollektív szerzői színház formáját választók közül évek óta Pintér Béla és a Picaro társulata aratja a legnagyobb sikereket. Az új bemutató, a Pintér által írt és rendezett A sehova kapuja jól mutatja az előadástípus erényeit és problémáit. Jól felépített történet, problémaérzékenység, szellemes szövegek, pontosan kitalált figurák, a mozgás, a tánc hatásos bevonása, markáns színészi alakítások jellemzik a produkciót. Ám Pintér egy bizonyos ponton túl sem a történetet nem görgeti, sem a színházi nyelvet nem viszi tovább. Oda, ahol a szellemesen kifigurázott alakokon és helyzeteken túl lehetne lépni, nem merészkedik a produkció. A kifigurázott célpontok így sablonfigurák és sablonhelyzetek maradnak, a történetre magára nem vetül ironikus reflexió (talán a túl áttételessé, bonyolulttá válástól való félelemben), de komolyan sem vétetik (árulkodó a zárlat, ahol a bűvös víz elvben mindenkinek legbelsőbb valóját hozná elő, ám mindenkinél ugyanazt a hatást eredményezi). Az előadás jól megcsinált, többnyire kellemesen szórakoztató, bár néha le-leülő produktumnak érződik, némiképp elmaradva saját lehetőségeitől és alkotóinak tehetségétől.

Azok, akik radikálisabban, vállaltan a kevesebbek számára kísérleteznek színházi formákkal, szintén különböző utakon indulnak el. Az Andaxínház idei bemutatója, A párbaj a korábbiakhoz hasonlóan a verbális és a mozgásszínház természetes ötvözete. Középpontjában az archetipikus férfi és nő örök küzdelme áll, a két színész dialógusait a - talán kettejük tudatalattijának kivetítéseként színre lépő - táncos szólói egészítik ki. Szó és mozgás természetesen kapcsolódik össze, egészíti ki egymást, az egyébként is igen erőteljes atmoszférát teremtő rendező, Zsalakovics Anikó meggyőzően építi a motívumláncot, dramaturgiailag is jól indokolható pontokon fűzi össze a két művészeti formát. Az előadók szakmai teljesítménye is színvonalas: a sablonmentes koreográfiát is készítő Murányi Zsófiáé éppúgy, mint a férfi és a nő kontúrjait fokozatosan tartalommal, személyiséggel megtöltő Geltz Péteré és Schermann Mártáé. Csak maga a(z általam nem ismert irodalmi alapanyagból táplálkozó) szöveg lapos kissé, emiatt enged néha a feszültség, s válik vontatottabbá az előadás.

A Pont Műhely új produkciója, a Látnokok szabad asszociációkra épülő játék, mely több vonásában a finomabb happeningekre hajaz. Az erősen szexuális töltetű tematika köré jelenetek, villámtréfák, helyzetgyakorlatok sokasága épül. A vetítés, a videós animáció, a dia éppoly hangsúlyosan van jelen az előadásban, mint a zene. A látszólag szertelen építkezés érezhetően gondos munka, tervezés eredménye. A nagy kedvvel és elánnal játszott produkcióból talán a spontaneitás varázsa hiányzik a leginkább. A színvonal hullámzó: telitalálat-értékű jeleneteket néha túlnyújtottak, vontatottak követnek. A provokatív élt többnyire erősen tompítja a szikrázó humor. Mégis, szinte minden jelenetből süt, hogy az alkotók számára - élükön a játékban színészként is részt vevő Keszég Lászlóval - valóban fontos, amit csinálnak. Elnézve Keszég néhány kőszínházi rendezését (például a vígszínházi Lóvá tett lovagokat) az ember minden kifogása ellenére is arra gondol: jó lenne, ha ebből az alkotókedvből oda is beszivárogna valami.

A hullámzó színvonal a mozgásszínházi előadások némelyikére is jellemző. Nem ritkák a rutinból született, sablonos mozgássorokkal operáló, színházi pillanatokat meg nem szülő, érezhetően alkalmi jellegű előadások. Valószínű persze, hogy a tánc még inkább megkívánja a konzekvens műhelymunkát, mint a próza, ennek hiányában vélhetően csak félkész termékek jöhetnek létre. Ennek professzionális feltételei azonban még a legprofibban működő társulatoknál is ingatagok: erről leginkább (a néhány éve a Katona József Színház védőernyője mögött alkotó Bozsik Yvette mellett) az eddig talán legbiztosabb(nak tűnő) körülmények között alkotó, az idei évadra univerzálisan tehetségtelen igazgatója által földönfutóvá tett Juronics Tamás és társulata tudhatna mesélni. Ellenpéldául Román Sándorék karrierje szolgálhatna, ám félő, hogy útjuk a táncszínházi formációtól egyre inkább az alkalmi show-k felé fog vezetni. E társulatok munkáját persze nem lenne ildomos az alternatívok között tárgyalni (már csak azért sem, mert hosszú évek óta egyik csapat sem vesz részt a szemlén), a kreatív műhelymunka azonban az alternatív létformán belül is elképzelhető.

Ez természetesen önmagában még nem garancia a minőségre, miként azt a Merlinben dolgozó Dream Team esete is mutatja. Balázs Mari kialakított egy sajátos látványvilágot, mely az új bemutatóban kivált hangsúlyosan van jelen. A Virtuális édenkert tárgyi környezete, díszlete nemcsak látványában domináns, de a mozgást is alapvetően meghatározza. A táncosok mozgáskészségére, energiájára, állóképességére nem is lehet panasz, de a kevéssé invenciózus mozgássorok nem telnek meg élettel, személyiséggel, az archetipikus szerepek szinte eggyé mosódnak, a mozgás - szüntelen dinamizmusa ellenére is - monotonná, személytelenné válik.

Érdekes ellentéte ennek az előadásnak az Atlantis táncszínházi "szekciójának" szintén a Merlinben látható bemutatója, a Még szorosabbra. Az ottjártamkor három (eredetileg négy) rövidebb koreográfiából álló előadás éppen az önkorlátozásból születik meg. A három darabból kettő szóló: az I love you so táncos-koreográfusa, Juhász Kata magas sarkú cipőben, ormótlan, csúnya köpenyben táncol, a Törtfehért Nemes Zsófia androgün (űr)véglénnyé maszkírozva, teljesen kötött mozgássor mentén adja elő. A "Mintha az előző volna" duettjét Nemes Orsolya és Nemes Nóra röghöz (pontosabban a padlóhoz) kötve mutatja be. A korlátok azonban mintha az invenció felszabadítását céloznák: a precízen kidolgozott mozgássorok, az előadói erő, a szituáció által szinte kikényszerített színészi jelenlét izgalmas, eredeti, intenzív színházat hoz létre.

Különösen erős intenzitás jellemző a Komp(m)ánia produkcióira is. Csabai Attiláék előadásainak ritka erénye, hogy sajátos, összetéveszthetetlen stílusuk ellenére bemutatóik nem hasonlítanak egymásra. Közös bennük az, hogy a koreográfia következetesen végiggondolt teátrális keretbe illesztett; a látvány képzőművészeti kidolgozottságú, a gyakran montázsból épített zene az előadás világának hangulati meghatározója. És közös az előadók rendkívül intenzív, néha már-már az önsanyargatás határát súroló munkája. Ám maga a megjelenített világ más és más, a produkciók hangulata, látványvilága, mozgásanyaga igen széles skálán mozog. Jó példa erre a két idei bemutató is. Az Átjárók a kitűnő énekesnővel, Ágenssel való korábbi munkakapcsolat újabb terméke. A zene, az élő vokális hangzás (vagyis Ágens hasonlíthatatlan hangja és az általa életre keltett zenei világ) még a szokottnál is jobban determinálja az alkotók munkáját. A zene kivételes erejét átveszi az osztott tér három részében lényegében három szólót bemutató táncos mozgása. Az előadók nem kerülnek fizikai kontaktusba egymással, a zeneszámok is elválasztják egymástól a mozgássorokat, ám a szólók egyes elemei éppúgy összekapcsolódnak egymással, ahogy maguk a szólók is asszociatíve összekapcsolhatók. A produkció erejét paradox módon éppen perfekcionizmusa és szűnni nem akaró intenzitása gyengíti. Ez a kivételesen erős szuggesztió valószínűleg nem fogadható be egy órán keresztül, az intenzitás némileg monotonná válik, s egy ponton túl a mű már kevésbé ragad magával, a kezdeti elragadtatás helyébe mindinkább az alkotók teljesítménye iránti tisztelet lép.

Talán ezért érződik arányosabbnak és teljesebbnek a Kék-Vörös című táncest második fele, a Vörös. Itt látható igazán jól az a folyamat, ahogy a mozgásszínházak sablonkarakterei személyiséggel, előadói hitellel telnek meg, minek következtében a sok felvetett motívumból valóban sorstöredékek, az első látásra banális szituációkból jelentéses, sőt többjelentésű helyzetek válnak. A társulat tagjainak (Csabain kívül Ladjánszki Márta, Szász Dániel, Gergye Krisztián látható az előadásban) erejét, ha lehet, még inkább megemeli a vendégül hívott Regős Pál jelenléte, aki akár mozdulatlanul is hihetetlenül erős kisugárzással rendelkezik. (Az est első részében látható produkció, a Kék, meglehet, fontos szerepet tölt be a társulat jövőjének építésében, de Csabai fiatal táncosai számára készített koreográfiája sem a mozgásanyag, sem a színházi invenció terén nincs azon a szinten, mint a Vörös - kérdés, hogy szerencsés-e azzal egy estén játszani.)

Az évad számomra legkellemesebb meglepetése Szabó Réka társulatának bemutatója volt. Címében A kiválasztott a Thomas Mann-regényre utal ugyan, de szerencsére egyetlen pillanatig sem fenyeget a történetfelmondás rémével. (A mozgásszínházi előadások eme jellemző gyerekbetegsége idén szerencsére még a sikerületlenebb produkciókra sem volt jellemző.) Legfeljebb néhány motívum és az atmoszféra rímel az alapműre, ám az, ami az előadásban kiépül, az alkotók öntörvényű világa. Eredeti színházi gondolkodásmódot tükröz a produkció, mozgás és színészet ritkán látható egységét mutatják fel az előadók. A három egyformán maszkírozott, öltöztetett táncos (Ladjánszki Márta, Szabó Réka, Berger Gyula) energikus, de kimért mozdulataival a gátlástalanul handabandázó narrátor (a kitűnő színészi teljesítményt nyújtó Hargitai Ákos) figurája felesel. Halandzsáját nem értjük, s a megidézett világot mintha valóban az alcím szerinti "szűrt fényben" látnánk. A talányos motívumokból szövődő történetmorzsák egymásra rakhatóak ugyan, de a finoman teatralizált színpadi világ primer hatása önmagában is erős. A játék humora, iróniája érzékelhető kontrasztot képez a figurák és a mozgás (a kulcspontokon mindig fel-felizzó) hűvösségével. S noha ez végképp másodlagos, de furcsamód még Thomas Mann sajátságos írói nyelvéből is felsejlik valami.

A legszebb, legmegragadóbb előadást a Közép-Európa Táncszínházban láttam. Az Alkonyodó, Horváth Csaba koreográfiája tulajdonképpen életveszélyes vállalkozás. "Idős" táncosokra építeni egy produkciót óhatatlanul magában hordja az érzelgős giccs veszélyét. De Horváth és az előadók - Fodor Katalin, Lőrinc Katalin, Zsarnóczai Gizella, Gantner István, Lovas Pál és Szűcs Elemér - ezt messze elkerülik; a líra nem válik sziruppá, a látvány (a most is gyönyörűen megkonstruált világítás) nem önmagáért van, a képek és a mozgássorok az előadók személyiségéből épülnek fel. Közhelyes témákról (magányról, fájdalomról, elmúlásról) beszél a produkció, mint minden ontologikus szemléletű előadás, s ezt tölti meg élettel és értelemmel az alkotó invenciója és az előadók hitele. Maga a folyamat leírhatatlan, a titok a személyiség varázsában keresendő. Az Alkonyodó az a nagyon ritka előadás, amelyet a recenzens legszívesebben nem is elemezne. Egyszerűen csak gyönyörködne benne.

Az utóbbi idők alternatív színházának legörömtelibb fejleménye az, ahogy a jelentősebb koreográfusok többsége mind határozottabban elindul egy markáns színpadi világ (s ezzel együtt egyfajta színházi gondolkodás) kiépítése felé. Sikerült előadások persze ettől függetlenül és a "verbális" alternatív társulatoknál is születnek. Csak ez egyre inkább alkalmi sikernek, egy-egy társulat eredményének vagy a körülmények szerencsés együttállásának érződik, mintsem tendenciának. S ez is olyan vonás, melyben az alternatív színház mintha egyre inkább hasonlítani látszana a kőszínházakhoz.

Urbán Balázs