Vannak tehenek: fehérek, feketék, tarkák.
És vannak nõk szõkék, barnák, feketék.
Vannak mindenféle színházak: mûvész- és horribile dictu bulvárszínházak meg avantgarde, sõt transzavantgarde színházak is.
Mi lenne a nõkkel, ha a férfiak csak a karcsú szõkéket imádnák, de szerencsére azt tapasztaljuk, hogy a barna, fekete, molett Júliáknak is akad Romeójuk.
És a különféle színházaknak is megvan a maguk közönsége.
Meg nem igaz, hogy csak a közönség van, és az sem igaz, amit Koltai Tamás, tiszteletre méltó kritikus társam állít egyik legutóbbi dühös kirohanásában, hogy a mai magyar színház úgy rossz, ahogy van. A magyar színházi kritika, amely a múltban, a nehéz időkben is tiszteletre méltó bátorsággal állt ki az értékek védelmében, ma sem érthet egyet ilyen sommás ledorongolással. Hiszen folyamatosan tapasztalhatjuk, Pesten és vidéken is generálódnak jó vagy legalábbis figyelemre méltó előadások, amelyek alkalmanként Koltaitól is jeles osztályzatot kapnak, amikor kritikuspápa talárját levetve éppen nem általánosít, hanem kollégáihoz hasonlóan egy-egy előadásról állít ki bizonyítványt.
Már önmagában is örvendetes, hogy időközben hány színház létesült. Ami azért nem tiszta boldogság, minthogy a kínálat gyakorlatilag áttekinthetetlenné vált. A színházrajongó örülhet, a kis, ismeretlen társulatok viszont nem csodálkozhatnak azon, hogy a számottevő ítészek csak el-elvétve jutnak el hozzájuk. Igaz, a színházi lapok száma is szaporodott, de ettől még sem olvasó, sem színházjáró nem lett több.
A kialakult színház-dömping sajnálatos következménye az is, hogy nekünk, kritikusoknak is le kell mondanunk a teljesség igényéről. E sorok szerzője is csak a maga szubjektív élményeit, tapasztalatait tudja számba venni, és csak remélheti, hogy nem téved nagyot.
Ahol minden maradt a régiben
A Katonában nem panaszkodhatnak, az értékvédő kritikusok továbbra is kitartanak mellettük, amikor akár ár ellenében is tempózva keményen ragaszkodnak a maguk kezdettől vallott színházeszményéhez, változatlanul küzdenek azért, hogy a lehető legmagasabb művészi színvonalon, kritikus hangon szólhassanak a köz ügyeiről.
Állítható is, hogy Zsámbéki Tartuffe-je, Ascher Koldusoperája, Bozsik Yvette János vitéze, a Gothár Péter rendezte Kés a tyúkban, Hamvai Kornél Hóhérok hava című darabjának előadása és folytathatnám a sort, nem alábbvalóak a Katona régi előadásainál, még ha az újdonságoknak akadnak is gyengébb pontjai. De a Katona korábbi bemutatóiról szólva is mindig akadt bírálnivalója az ítészeknek.
Még nem tűnt fel, hogy ideológiai, illetve pártpolitikai meggondolásokból a jobboldali lapok színikritikusai a Katonára támadtak volna. Félő azonban, hogy ami késik, nem múlik. Ascher Tamás még egyet-kettőt nyilatkozik, és máris pergőtűzbe kerülnek a Petőfi Sándor utcában.
Akik új nyelven beszélnek
Mint várható volt, Zsámbékiékat követően színre lépett egy új rendezőgeneráció, Mohácsi János, Schilling Árpád, Szász János, Telihay Péter, Zsótér Sándor, Kiss Csaba, hogy csak a legsikeresebbeket említsük, akik már anyanyelvi szinten beszélik a legmodernebb színházi nyelvet. Ha nem alkotnak is egységes csapatot, közös bennük: olyan ezoterikus nyelven beszélnek, hogy például klasszikusokat rendezve még vájt fülűeknek is elég nehéz ráismerni az eredeti műre. Nem csoda, hogy zsonglőrmutatványaikkal többnyire stúdiókba szorulnak.
Ez a többé-kevésbé fiatal társaság sem panaszkodhat a kritikára. Elitista művészi törekvéseiket a kritika nagy többségében felkarolta, ma is támogatja, s meg is tesz minden tőle telhetőt, hogy nyugtalanító, a szokottnál nehezebben appercipiálható képi világukat, fura beszédmodorukat elfogadtassa a szokatlantól és a nehezen érthetőtől idegenkedő színházjárókkal.
Ahol a tegnapi hagyományt ápolják
A fiatalokkal ellentétben a Bálint András vezette Radnótiban a Katonánál konzervatívabb színházeszménynek hódolnak. Itt bezzeg úgy kívánják bemutatni a klasszikusokat, ahogy azok "meg vannak írva", pontosabban úgy, ahogy az olvasatuk megfelelt volna az apák ízlésének. Tiszteletet ébresztő szándék ez is, a kritikus inkább csak azt kifogásolja, hogy időnként, amikor úgy vélik, hogy jó lenne a plebset is becsalogatni templomukba, hajlandóak művészi kompromisszumokra, megalkusznak önmagukkal.
A stúdiókban
Támogatja a kritika Szűcs Miklósék mindig valami újat, de azért értékeset kereső törekvéseit, hogy stúdióikban eddig nem ismert új darabokat mutassanak be, s próbálkoznak a maguk szűk tereihez illő érdekes, eredeti előadásmódokkal is. Fájdalmas veszteség számukra (és persze az egész magyar színházművészet számára is), hogy Ruszt József úgy döntött, Prospero példáját követve eltöri varázspálcáját. Szűcsék tagadhatatlan érdeme, hogy merészen kitárják kapuikat a fiatalok előtt. A Tivoliban, legnagyobb kisszínházukban még ma is műsoron tarthatják Alföldi Róbert A velencei kalmár-rendezését, amely néhány évada, merész darabértelmezésével és újszerű játékmódjával még a tojásfejű (egghead) akadémikusokat is lázba hozta, de teret ad, ha lehetetlenül szűket is, az egyik legifjabb pályakezdőnek, Koltai M. Gábornak is.
Akiket nem szeretünk
A volt Nemzeti, a mai Magyar Színház produkcióit a kritika majd mindig elutasítja. Úgy véli, a Hevesi Sándor téren működő társulat folyamatosan képtelen megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyeket akkor vártak el tőlük, amikor még a Nemzeti Színház kiírás díszelgett a bejárat fölött. Most pedig a Magyar Színház nemes tradícióinak képtelenek megfelelni. Az okok keresése messze vezetne, a kritikát azonban már hosszabb ideje elsősorban az bosszantja, hogy az avítt nemzeti "szentély" vezetői mindig elsőrendű kötelességüknek tekintették kiszolgálni az éppen uralkodó hatalmat, s ennek érdekében megbocsájthatatlan művészi kompromisszumokba is belementek. Attól tartok, a kritika ellenérzése ma már olyan méretű, hogy még azt sem értékeli, ha valami jót csinálnak.
Az elit színházak pártján
Nem tagadható, a kritika - mint én magam is - az elit színházak pártján áll. A művelt emberek színházát kedveli. Nem feltétlenül ragaszkodik olyasfajta társadalomkritikai elkötelezettséghez, mint ami a Katonát jellemzi, de valamiféle markáns kritikai szemléletet mégiscsak elvár. A romantika bukása óta az irodalom, a drámairodalom szemléletét a tragikum uralja. Azóta önmagát komolyan vevő alkotás nem végződik happy enddel, nem ér úgy véget, hogy a szerelmesek egymáséi lesznek és boldogan élnek, amíg százévesen meg nem halnak. A modern irodalomban, tehát a drámában is a történetek jórészt ott kezdődnek, hogy a fiatalok egymásra találva rádöbbennek, pokollá teszik egymás életét. Erről a mindennapi pokolról szólt Albee darabja, a Nem félünk a farkastól. Beckett azt magyarázza a Godot-ban, ne várjunk a megváltóra, mert nem létezik, ebből következően létünk megválthatatlanul tragikus.
A kellemes színház dicsérete
Ezt a fajta tragikus látásmódot a nagyközönség nemcsak nálunk, sehol a világon nem "csípi". Minden amerikai filmben előre tudható, hogy sem a dinoszauruszok, sem a másvilági lények nem tudnak ártani a szerelmeseknek, ők minden bajból biztosan kilábalnak. Az igazság az, hogy még New Yorkban sem elég széles az értelmiségi réteg, amely folyamatosan el tudná tartani a nagy művészszínházakat.
Áthidalhatatlan a szakadék, ami a művészetet a kommersztől elválasztja. A mi bulvárszínházaink persze nem süllyednek a dinik, a sci-fik szintjére. Megmaradnak a kedves kiskutyáknál - az ő világuk a kellemes, elegáns, szórakoztató színház.
A kritikának tudomásul kell vennie, hogy a Víg, a Madách, a József Attila Színház, de mint valószínűleg ki fog derülni, az új Nemzeti is a kellemes, szórakoztató színházat kívánó nézők elvárásainak megfelelően kényszerül alakítani repertoárját, játékmódját. Ha nem akar negyed-, félházak előtt feszengeni. Sajátos ellentmondás, minél inkább teret hódít a kellemes színház, a kritika annál ellenségesebb vele szemben.
Persze a kellemes színházat is lehet színvonalasan, ízlésesen működtetni, de ez esetben is érvényes a mondás, hogy kutyából nem lesz szalonna (noha kutyák lehetnek szobatiszták, meg igen szeretetreméltóak, mint azt a Vígszínházban is láthatjuk Eszenyi Enikő főszereplésével). Igaz, Shakespeare-t is lehet kifejezetten kellemesen játszani, ahogy ezt Valló Péter elérte a Vízkereszt vagy amit akartok színpadra bűvölése során. Jó példa erre a Nóra is, Marton László rendezésében a Vígszínházban. Ibsen tragédiájában a kedves kis Nórának arra kell ráébrednie, hogy minden, amiben hitt, minden, amit szeretett, összeomlott körülötte. Férjéről kiderül, hogy alávaló, jellemtelen ember, akinek feleségénél is fontosabb a maga karrierje, a hazug látszat megőrzése. A kedves Rank doktorról, hogy halálosan beteg, napjai meg vannak számlálva, a segítőkész Krogstad csirkefogó, zsaroló, aki - hogy megmentse magát - csapdát állít Nórának, hogy rajta keresztül kézben tartsa férjét. A világból mit sem értő Nóra elhagyja a babaházat és kimegy a hideg télbe, a hideg világba, ahol ennek az ártatlan léleknek el kell pusztulnia.
A Vígszínházban viszont Helmer egy jóindulatú, sajnálatra méltó balek, akit csak a lehetetlen helyzet, a nyakára tett kés késztet az aljas beszédre. A rokonszenves Rank doktor maszkulin vágyától vezérelve nem pusztán egy csókot akar legjobb barátja feleségétől, hanem le akarja teperni, meg akarja erőszakolni Nórát. Halálán nem kell annyira sajnálkoznunk. Krogstad meg a kapitalizmus farkastörvényeinek az áldozata, akit a szerelem jó útra térít. Eszenyi Enikő Nórájáról sejthetjük, tudhatjuk, hogy okos, bátor, erős asszony, szépsége, bája át fogja segíteni minden nehézségen. Nem kell őt félteni, hamarosan egy nagyvállalat vezérigazgatója lesz, Helmer főnöke. A házasság is rendbe jön, csak most már Enikő fog parancsolni. Szóval nincs miért bánkódnunk.
A Nórának ez is egy lehetséges értelmezése. A rendező egy olyan határterületre vitte el a drámát, ahol az igényes és a pusztán szórakozni vágyó néző is megbékélhet.
Ez a színházvezetői, rendezői szemlélet megmagyarázza, hogy a Víg, Várkonyi, Örkény színháza az új érában Marton László óvatos lavírozásával meg tudta tartani a kritika rokonszenvét, el tudta fogadtatni, hitetni, hogy nívós produkciók mellett úgy játszanak amerikai bulvárt, musicaleket, mintha azok valójában igényes, művészi értékkel bíró darabok lennének. És minden évadban felmutatnak egy-két olyan produkciót, most éppen Ibsen Nóráját, amivel meg tudják őrizni renoméjukat.
A Madáchra viszont kifejezetten haragszik a kritika. Igaz, Kerényiék nem tesznek gesztusokat a kritika megengesztelésére. Sőt, ellenkezőleg, még froclizzák is a kritikát. Ilyen "frocli"-nak vélem Az ember tragédiájának a bemutatását.
Madách-évfordulóra bűvészkedte színpadra Kerényi névadójuk klasszikus művét, Az ember tragédiáját. Tegyük hozzá, olyan sikerrel, hogy ma is műsoron van.
A kritika szinte egyöntetűen felhördült, és azzal vádolta Kerényit, hogy a nemzet klasszikus művét a blődli szintjére fokozta le. Csakhogy - s ezt a kritika nem akarta észrevenni - volt itt koncepció, Kerényi egy mérhetetlenül cinikus, kiábrándult Tragédiát állított színre, idióta emberkékről, akik még ma is hisznek üdvtanokban, mindenható pápákban, nem látnak át a vallási, politikai parádékon. És fityiszt mutatott a kollégáknak meg a színházi kritikusoknak, sőt, a kultúrpolitikusoknak is, akik még azt hiszik, hogy Az ember tragédiáját, a nemzeti szentséget "elő kell adni" - méltó módon, a nagy tradíciók szellemében. Az előadáshoz fűzött PR körítés viszont azt a látszatot kelti, mintha a Madáchban valóban eleget tennének a nemzeti kívánalmaknak. A kormányzat, a mai kultúrpolitika elégedettnek tűnik.
Most éppen újra divatba jött a keresztény kurzus. A Madáchban Kerényi felújítja a Csíksomlyói passiót.
Én Koltai Tamással és több kritikustársammal ellentétben nem kétlem, hogy Kerényi Imre nagyon profi mód vezeti a Madách nevét viselő színházkomplexumot. Nemcsak a nézőket szolgálják ki maximálisan, hanem a császárnak is megadják ami a császáré. Vagy legalábbis úgy tesznek, mintha megadnák.
A feltálalt musicalek, a Macskák, a Nyomorultak, a Chicago, a Hegedűs a háztetőn a Broadway és a West End világszámai voltak. Bizonyára bírálható a Madách, hogy játszhatnák jobban, magasabb művészi szinten az általuk bemutatott produkciókat, hogy színészeik ének- és tánctudása messze van a világszínvonaltól. De az igazság az, hogy ezt a világszínvonalat a világon igen kevés színház tudja produkálni, engedheti meg magának, mert nagyon sokba kerül díszletben, jelmezben, de legfőképpen színészi fizetésben. A budapesti közönség elégedett, a Madách vezetése úgy hiszem, jól számol, amikor azt gondolja, hogy nem kifizetődő ennél többet invesztálnia az üzletbe.
A kritikus persze azt mondja, engem a bensőm vezérel, s lenézem ezt a fajta, nemegyszer ripacsériával feldúsított, álságosan hazug, úgynevezett kellemes színházat. Csakhogy a napi- vagy hetilapok kritikusa nem hagyhatja számításon kívül, hogy kinek ír. A színházi szaklapokban már többnyire egymásnak írunk, a szakmának és a kevés színházőrültnek, akik mindent elolvasnak és mindent tudni akarnak, ami színházról szól. Ez egy másik világ, itt mások az elvárások.
A napilapokban azonban hatvan-, száz-, vagy többszázezer olvasót kellene meggyőznünk, lehetőleg a bemutató másnapján, hogy menjen-e el, és nézze-e meg a megbírált előadást, vagy ne vesztegesse drága idejét efféle vacakságokra.
Nem hallgathatjuk el fájdalmunkat: a magyar színikritika nézőkre gyakorolt befolyása minimális. Molnár Gál dorongot rántott, hogy darabokra zúzza az Ascher rendezte Koldusoperát. Úgy hiszem, azt érte el, hogy ezzel a ledorongoló kritikával tovább növelte az érdeklődést a Katona új bemutatója iránt. Máskor a kritikus mennybe meneszt egy előadást, de az a lelkes szavak ellenére megbukik.
A színházak ezért megengedhetik maguknak, hogy fütyüljenek a megjelent bírálatokra. Egy új premier sikere vagy bukása nem kritikus kollégáink ítéletén múlik. Ezért is van az, hogy a tömeglapok fölösleges nyűgnek tekintik a színházi kritikát. Sokat írnak ugyan színházról, közlik a friss pletykákat, de nem közlik a kritikákat.
A tapasztalt pedagógus tudja, hogy kisoroszlán tanulói megeszik früstökre, ha nem vigyáz, és magyarázataival elszakad az osztály befogadóképességétől. Tudja, csak nagyon óvatosan lépdelhet az osztály előtt, mindig vigyázva, hogy követik-e őt.
El kell gondolkodnunk azon, hogy vajon az elitista német kritikai szemlélettel ellentétben, amit mi is követünk, nem az angolszász kritikusoknak van-e igazuk, amikor az elismerés egyik döntő szempontja a nézettség. Az amerikai filmszakma szerint nem kaphat Oscart olyan produkció, ami nem vonzza a nézők tömegeit. Hiszen minimális a művészi hatása egy olyan műnek - vélik -, amit egy kis színházban jó, ha ezren megnéznek. Nekünk bizonyára e két művészi felfogás között kellene valamiféle áthidaló megoldást találnunk.
MIHÁLYI GÁBOR
