Magam már a kérdésfelvetést is hibásnak tartom és agyonvitatottnak (nem hiszem ugyanis, hogy mûfajokat kellene szembeállítani, összemérni, csakis a minõséget), és némely sommás állítással, megítéléssel sem tudok egyetérteni (az Athéni Timont a Radnótiban Zsótér rendezésében aligha úgy játsszák, ahogy az "meg van írva", s abban sem vagyok biztos, hogy a volt Nemzeti elõadásait elvbõl bántotta a szakma s nem jogosan; én a Régimódi történetet például kifejezetten méltányoltam), mégis, úgy gondoltuk, Mihályi Gábor írása bevezetõje lehet e hasábokon a szakmánkról való gondolkodásnak, hiszen volna mit megvitatni.

Ha Mihályi Gábor ajánlása - s az angolszász gyakorlat - szerint az elismerés egyik döntő szempontja a nézettség lenne, akkor persze nemigen marad más hátra, mint kritikaírás és -olvasás helyett a nézőszámlálás, a statisztikai kimutatások böngészése fogódzóként. Mielőtt azonban ezt az utat választanánk, végleg lehúzva a rolót, talán nem fölösleges eltöprengeni azon, hogy mitől van a kritika olyan helyzetben, amilyenben van. S akkor az a kérdés is megkerülhetetlen, hogy mit gondolunk a művészet helyzetéről, feladatáról az adott társadalmi körülmények között, s ebből következően a kritika funkciójáról. A stílus és a hangnem problematikája pedig mindettől elválaszthatatlan.

A szerk.