Idõsebbek még emlékeznek erre a kifejezésre. Állítólag Cserhalmi Györgytõl származik, és a hetvenes évek színházi stílusharcaiban valóságos, az ellenfelet gyalázó csatakiáltássá lett. Jobban, tömörebben talán nem is lehetett jellemezni mindazt, ami körül akkor a vita folyt. Legalábbis a felszínét. A sokmozgásos és a szavalós színjátszás különbségét. Noha akkor már a magyar és a nemzetközi színjátszás egyaránt túl volt néhány - hol a természetesség, a naturalizmus, hol éppen a szürrealitás, az elvonatkoztatás, az absztrakt gondolatiság vagy éppen az álomszerû érzelmiség jegyében álló - megújításon, a hetvenes években még élt a romantikus, emelkedett, méltóságteljes színészet.
Most az m2-n a Shakespeare-ciklus után mintha Schiller-ciklusba fognának. Nemrég ment az Ármány és szerelem a Madáchból, majd a Stuart Mária a hajdani Katona József Színházból, abból az időből, amikor az még a Nemzeti kamarája volt. A Madách előadása Pécsi Sándorral az élen realistán, lélekelemzően igyekezett ábrázolni a romantikus történetet. A Katonában elszavalták Schillert. Kezdetben ámultan néztem, és fölhorgadtak bennem a régi érzelmek. Fölidéződött a hajdani lázadó ellenszenv. Sőt: utálat. A színész kiáll, és áriázik. Mint operában a primadonna. Váradi Hédi a címszerepben, ha nagyon fölindul, tesz két lépést és széttárja karjait. Igaz, azokban a ruhákban nem is nagyon lehet mozogni a fergeteges komikum kockázata nélkül. Szaladgálni legföljebb polgári, mármint polgárokról szóló vígjátékban illő és lehetséges, királyi történetben királyian illik viselkedni. Még egy-egy sietős bejövetel is legföljebb az ifjú és heves Mortimert alakító Sinkó Lászlónak van itt engedélyezve.
Ugyanakkor, illetve talán éppen ezért, a takarékos kamarajátékban, ahol a díszlet is mindössze néhány tárggyal, trónszékkel, szekrénnyel jelzi egy-egy festett függöny előtt, hol vagyunk, Mária börtönében vagy Erzsébet tróntermében, minden gesztus, minden arcrándulás nagy jelentőséget nyer. S ezt kiválóan közvetíti a képernyő. Itt egy kézmozdulat, egy fölhúzott szemöldök heves érzelemkitörésnek számít. Kezdeti ellenérzésem, hogy pontosabb legyek: röhögési ingerem mégis lassan érdeklődésbe fordult. Az előadás végére pedig, be kell valljam, elfogott valami csodálkozásféle. Hogy ne mondjak csodálatot. A Both Béla rendezte 1972-es produkció ugyanis lassacskán megelevenedett számomra. Élni kezdett a szöveg. Ahogy kibontakoztak a jellemek és a viszonyok, kiderült, hogy lefúrt lábbal is el lehet beszélni egy történetet, s pláne meg lehet jeleníteni eszmék, eszmények, politikai és érzelmi küzdelmek harcát. Csak nem mindegy, hová és hogyan fúrja le a lábát a színész. Egri István például kissé szétvetett lábbal, némi totyakossággal is jellemzi a vén, korlátolt, de makulátlanul becsületes főurat.
A legfontosabb színészi eszköz azonban a hang. A szerepeket, helyesebben szólamokat itt inkább éneklik, mint mondják. A mimika mellett a hangszín, a hangmagasság, a ritmus fejez ki szinte mindent, ami a szöveg értelmezéséhez szükségesnek látszik. S ez a dalolás nem öncélú, nem a vers akusztikai szépségét hivatott érzékeltetni, és nem is a színészi hang lágyságát vagy keménységét, hajlékonyságát kívánja mutogatni, hanem a szöveg értelmét, tagolását, hangsúlyait fejezi ki. Ennek a színjátszásnak a középpontjában a szöveg áll. S azt szolgálja minden. Itt irodalmi műnek, a drámaíró művének az előadása folyik. A szöveg, a dráma, mégpedig magasztos elvek, eszmék drámája szól. S ami az előadás végére igazán lenyűgöz, az tulajdonképpen a stílusegység. Nincs egy bizonytalan, a maga hangkörében megoldatlan pillanat. Minden pontos, kimunkált.
Okkal múlt el, pusztult ki persze ez a stílus. Szinte semminek a kifejezésére nem lehetett alkalmas, ami nemhogy a hetvenes években, de szinte végig a huszadik századon igazán izgalmas volt. Schiller államszervezési, államvezetési elveit, problémáit igencsak megcsúfolta a történelem. Természetesen nem a színjátszók lázadása söpörte le a színpadokról a lefúrt lábú méltóságot, a szavalatos érzelmességet, hanem a történelem söpörte ki az életből e nemes minőségeket. A történelem tette nevetségessé, s mutatta mind álságosabb látszatnak őket. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ezt a stílust is lehetett egykor jól csinálni.
Zappe László
