Új Színház

Kis-Kovács Gergely díszlete több szempontból is meghatározó az Új Színház Éjjeli menedékhely-elõadására nézve, épp csak azt nehéz meghatározni, hogy mit ábrázol ez a díszlet. Grandiózus, sötét hodály erõs kõfalakból emelve, a magasban átláthatatlan üvegablakokkal. Vajon mi lehetett az épület, mielõtt fizetõ hajléktalanszállóként hasznosították? Réges-régi kolostor refektóriuma esetleg. Vagy egy középkori várúr lovardája, ahol ispotályt rendeztek be. Néhai pályaudvar várócsarnoka netán - biztos nem az indulási oldalon. (M. G. P. szerint a Twist Olivér árvaházi ebédlõje. Az se rossz.)

Mindenesetre a tér nem annyira a színpad széltében, mint inkább mélységében tagolódik. Bal oldalon katonás rendben sorakoznak az ágyak egymás mögött, a rivaldától a színpad fenekéig. Ami avval jár, hogy akik előtérben vannak, csak azok vannak előtérben. Aki a második vagy a harmadik ágyra kerül, jószerével nincs is képben, vagy ha mégis, alig kivehető a távoli homályban. Ebből nem is következhet más rendezői megoldás, mint hogy Verebes István nemigen figyel és figyeltet egyszerre mindenkire. Akinek nincs dolga, azt akár ki is küldi a színről. Itt csak keveseknek adatik meg az egyéni matatás, a némán, átszellemülten megjelenített belső élet lehetősége. A szereplők célratörően viselkednek: ki-ki eljátssza a saját jeleneteit. (Ugyanakkor a hátsó ágyak egyikén hosszasan üldögél egy idős pár - szép kép gyanánt -, de velük végül nem történik semmi különös, jóllehet vártam, hogy a mindig szellemes Verebes kitalál nekik valami frappánsat.)

A színpad jobb oldalán egyfelől zavaró, másfelől hangsúlyozó tényezőként emelvény magasodik. Részint kitakarja a hátul zajló jeleneteket a nézők nagyobb csoportja elől, részint többfunkciós berendezési tárgy: hol egyszerű belépő Vaszka Pepel külön bejáratú szobájához, hol magasles, hol szószék Szatyinnak, hol pódium az előadást transzvesztita dáridószámmal befejező Bubnov számára, aki a darab utolsó mondatát is kiveszi Szatyin szájából.

A tér elvégez egyfajta válogatást a szereplők között. Egyes figurákat eldug előlünk, másokat az orrunk elé tesz. De még ezen belül is: Bubik Istvánt (Klescs) vagy Takács Katalint (Násztya) képes a színpad a rivaldánál rejtegetni, Ráckevei Annát (Vaszilisza) viszont hátul is látványosan, keresztülvonulászva mutogatni. Aztán az érkező Luka - afféle kiöregedett bohém fiú, Garas Dezső képében - előreköltözik és huncut mosolyokkal, fancsali bohósággal bele-belebeszél a többiek ügyeibe. A jelenetek között tangózene szól, amelyre a szereplők táncszerű mozdulatokat végeznek a félsötétben (a koreográfus egyes források szerint Román Sándor, mások alapján Bodor Johanna). E betétek talán az esztétikumot célozzák, de rám speciel nagyobb hatást tesz esztétikailag Ráckevei Anna, amikor Vaszka szobájából még szoknyában, de már blúz nélkül előkerülve gyönyörűen néz ki fekete fehérneműben (jelmez: Tordai Hajnal). A táncok közötti jelenetek sokáig lendület és lélek híján, húzósabb drámai erő nélkül zajlanak. A mű érzékelhető megszólalásáig voltaképp egészen a második rész második feléig kell várni. A negyedik felvonásra, a garastalan időkre tartogatják magukat a színészek, vagy őket a rendező. Addig Bubik például úgy fest, mintha proletár űrlény volna valami Derkovits-festményről. De alig is látjuk szemből. A színpad balján szerelgeti szerkentyűjét, s ezenközben a hátával nem képes eljátszani Klescset. (Pedig a kedvezőtlen elhelyezés még nem behozhatatlan hátrány; annak idején a vígszínházi Menedékhely Klescse, Szarvas József szintén eldugva nyiszatolt, mégis micsoda drámai erő feszítette tőle a színpadmélyt!) Bubik feje voltaképp csak a vége felé kerül elő, s akkor jó végre nézni elszánt arcát, töprengő, befelé révedő tekintetét. Takács Katalin is csupán az utolsó felvonásra hagy fel Násztya monoton, tompa, alkoholos kábultságával, amiből aztán nagyszerűen szól ki, amikor a Bárót leckézteti. Eperjes Károly Báróként szintén a darabvégi monológjára időzít drámai hatást. Kaszás Attila már Szatyin negyedik felvonásbeli kivirágzását megelőzően is színesebb a többieknél. Keresztes Sándor (Bubnov) pedig kifejezetten találóan és találékonyan használja ki az előnyt, amelyet a rendezőtől és a díszlettervezőtől kapott. Neki ugyanis külön zug jutott, kiemelt helyen. Vass György a Színész képében rokonszenves és igyekvő, de egy percre sem tudja feledtetni, hogy ezt a szerepet idősebb, jelentősebb színésznek kellene játszania. Olyannak, akinek lehetett már múltja, amit elveszített. Schneider Zoltán talán túlzottan is jóravaló Vaszkát mutat, de bármilyen is a figura emberi minősége, Schneidertől végül is egy menés a legjobb. Ahogy fölmegy az emelvény lépcsőjén Ráckevei Anna után, aki egyáltalán nem lelketlen Vasziliszát játszik. Sőt, nagyon is szépen lelkére veszi ezt a koszos kis liaisont.

A már említett, Szikora rendezte vígszínházi Menedékhely 1988-ban a nyomorról beszélt. A legújabb színrevitelt nem a nyomor érdekli, hanem a szeretethiány. (Közbevetőleg: Verebes 1992-ben már készített Idelenn címmel igen formás, izgalmas és bensőségesen szép változatot a Gorkij-műből Zalaegerszegen. Akkor maga a vidéki színház jelentette a menedékhelyet, szereplőivel-színészeivel s az arra járó vendégrendező Luka-Verebessel benépesülve.) A mostani Új Színház-beli előadás a negyedik felvonásra nyílik ki, így akár arról a sajátos tapasztalatunkról is szólhat, hogy amit visszasírunk, az sem volt igaz. Hiszen Garas Lukája a menedékhely lakójaként nem váltott meg a világon senkit. Viccelt, tódított, lódított, kedvesen bolondozott. Például Egri Márta Annájának - aki tán egyet sem köhögött, ezt külön köszönöm! - eljátszotta a mennyországot. (Ahogy Gálvölgyiék eljátszanak tetszőleges témát a Heti hetesben.) Az igazság földjét meg a kalapjában kereste mint térképen. (Távozása után ez a kalap a "Luka-utód" Szatyin fejére került.) Jópofa grimaszolások közepette összeadta Botos Éva süvítőn ingerült Natasáját Vaszkával. Mindez része egy összetéveszthetetlen színészegyéniség apróra kidolgozott, derűs-keserű, játékos alakításának. S míg nézem, vágyakozva gondolok az igazi Lukára, aki ez idő tájt Pécsett csavarog. A Bagossy László rendezte pécsi Éjjeli menedékhelyben Barkó György Erdélyből jött magyar vándora természetesen ugyanazt a közhelygyűjteményt mondja fel, amit az Új színházi hobó. De míg Garas minden hájjal megkent kókler módján, bohóckodva, en passant avatkozik a szereplők életébe, addig Barkó tisztán, nyílegyenesen, pofonegyszerűen mondja a magáét, a miénket. Minden szava őszinte, józan ész alapú és megvilágosító erejű. Garas Lukaként úgy vigasztal, hogy sokszor hazudik. Barkó mindig igazat mond. Ettől nehéz őt elfelejteniük a menedékhelyen és a nézőtéren veszteglőknek. Gyanítom, hogy Pécsi Sándor óta nem járt erre ilyen sugárzó Luka.

Stuber Andrea