Pécsi Nemzeti Színház

Banális és könnyfakasztóan melodramatikus, ugyanakkor bizarr és majdhogynem abszurd. Pécsett pedig tündérmesebeli házacskák, üzletecskék és dombocskák közé ékelõdik Ödön von Horváth e fájdalmasan groteszk története. Mert itt nemcsak a Tündérkirály játékboltja képviseli tündérországot, hanem még a hentesbolt is. Tündérvilág a háttere tehát e keserédes elõadásnak. Hargitai Iván és díszlettervezõje, Kovács Yvette színpadán a háttér jeleníti meg a "tisztesség, egyszerûség, derû, kedélyesség, házibéke" napsugaras látszatát. Ám e biedermeier kispolgári-romantikus kép már a legelsõ pillanattól hordozza a boldogtalanság és a szenvedés morzsáit. A játék már a kezdetektõl leleplezi és megkérdõjelezi saját játékterét, azt a teret, amiben zajlik. A figurák, a viszonyok rögtön felfedik, hogy itt valójában semmi sincs a helyén, itt mindenki vágyakozik valaki után, mindenki valami mást akar. A boldogság látszata csupán egy pillanatig, exponálásnyi ideig tart. A háttér leplezni hivatott, ám éles kontrasztjával még inkább ráirányítja a figyelmet az antagonizmusra. Furcsa felnõttmese ez, aminek helyszíne Tündérország, de aminek happy endje tragédiába fúl.

A Pécsi Nemzeti Színház forgószínpadán egy vasszerkezetre épült virágos zöld domb ágaskodik a kitörni vágyás mementójaként, ám ez idilli dombocska egy fordulattal vasráccsá változik, mintegy önmaga számolván fel a maga kínálta szabadságot. Ez a világ más nézetből fojtogatóan börtönszerű. Virágoskertnek tűnő cella a világ.

Hargitai nem posztmodern, hanem konzervatív rendezőnek vallja magát, aki a darabból és a szerepek jelleméből indul ki, és szövegcentrikus. "El kell fogadni a szerző zsenialitását." - mondja. És valóban, Hargitai Iván látszólag most sem csinál mást, mint jó érzékkel ráhagyatkozik Ödön von Horváth zsenialitására. Ödön von Horváthéra, aki úgy tud előadni egy hideglelősen abszurd történetet, hogy közben azt mímeli, melodrámát írt, és úgy használja fel a közhelyeket, hogy közben rámutat azok kegyetlenül pontos, rendkívül letisztult igazságaira is. Happy endje is csak látszat happy end, torz happy end. Mert igaz ugyan, hogy Mariannét visszafogadja az apja, és egykori vőlegénye is hajlandó feleségül venni, ám megfosztatik minden szabadságtól, a kitörési lehetőség minden reményétől, és még szabadsága szimbólumának (gyermekének) is pusztulnia kell - írmagja sem maradhat egykori lázadásának. Marianne a konvenciók és az eleve elrendelés elől menekül. Ám a kisszerűségből való kitörés, a konformizmus béklyójából való szabadulás (a szerelem felvállalása) lehetetlen, hisz kitaszítottá és hontalanná válik, aki megpróbálja. Kitagadás, börtön, prostitúció, gyermekének halála vár arra. Elhagyatás és elárultatás. Ödön von Horváth kéjesen halmozza a vertséget, a veszteséget. Szinte tobzódik benne. Sújtja a lázadót - azaz a bűnöst: Mariannét, a külön úton járni próbáló, meg nem alkuvó embert testileg-lelkileg megnyomorítják, s végleg magányra kárhoztatik.

Ám Hargitai mégis eltér az írótól. Míg Ödön von Horváth azt tárja fel, hogy a kisszerű lét mögött, az összetartozás és közösségi erő ellenére mennyi sérülés, indulat, kegyetlenség, szadizmus lappang - Hargitainál fordul a kocka, nála mintha épp az látszana bizonyosulni, hogy az indulatok, sérülések, kegyetlenségek mögött mégis kikezdhetetlen összetartozás és közösségi erő munkál. Ödön von Horváthnál az otthonos langyosság, a kedélyes, felszínes létezés egy alapjaiban sérült, hazug, kegyetlen világot takar. Hargitainál fordítva is igaz mindez, az alapjaiban sérült, hazug és kegyetlen világ otthonos langyosságot, kedélyes, felszínes létezést takar. Rendezésében megbocsátóbb emberkép bontakozik ki a szerzőénél.

Hargitainál kevésbé dominál a nyárspolgári ostobaság és korlátoltság, inkább gyengeségekről, kiszolgáltatottságról, kiválthatatlan szeretet- és valahovatartozás-igényről beszél. Nem egy "kispolgári szörnygyűjteményt" tár elénk, sokkal inkább a sorsa ellen vergődő, szenvedő kisembert, az örök vesztest. Aki észre sem veszi, hogy lépten-nyomon kegyetlenséggel, agresszíven válaszol az őt körülvevő világ pofonjaira. Tragédia épp e vakságából születik, mellyel önnön emberségüket lehetetlenítik el.

Ám itt nemcsak Marianne a vesztes, vesztes itt mindenki - valahogyan sérült, torzult. És lázadni sem csak Marianne próbál, de csak ő az, aki nem alkuszik.

Hargitai figurái nem kisszerűek, csak nagyon emberiek, így megjelenítésük sem szatirikus. Az előadás hangvétele is inkább elégikus, mint groteszk. Annál is inkább, mert Hargitai rendezése nem egy kort ragad meg, hanem magát az emberi létet. A létezés abszurditását, s örökös fenyegetettségét mutatja fel. Az iróniát leginkább csak a giccses háttér hordozza.

Ha azonban itt hiányzik az a kisszerű közeg, amelyik merő szeretetből be akarja törni, magához akarja hajlítani a lázadót, akkor miért kell Mariannénak buknia? Úgy tűnik, Hargitai vádbeszéde Marianne vádbeszédével rokon, nem pedig a nyárspolgári ostobaság ellen irányul. Az emberi esendőségről szól, arról, hogy mily gyakran hibázik s dönt rosszul az ember, és azt már csak későn veszi észre, akkor, amikor döntése következményei visszafordíthatatlanok. Meg arról, mily túlságosan is otthonos már nekünk ez az otthontalanság, boldogtalanságra predesztináltság.

A cellalét bírálata ez az előadás. Ezt sugallja a díszlet vasszerkezete is. És ezt erősíti a befejezés, hogy Hargitai nem taszajtja Oszkár karjaiba Marianne-t, s nem is erőszakoltatja meg vele, mint hajdan tette azt Ascher Tamás. Az ő Mariannéja magába roskadva, kiégve, meggyötörve, a végletekig megtörve és elmagányosodva zokog és nyüszít reménytelenül mindannyiunk nevében. Mély kiábrándultság, lemondás és csalódás szólal meg általa: "Tőlem mindig csak elvett az Úr. Engem úgy ver, mint a kutyát!"

Kár, hogy éppen a főszereplő, Fábián Anita (Marianne) alakítása nem elég erős ahhoz, hogy igazán működjék mindaz, ami az előadásban lehetőségként benne van. Inkább csak feszengve elmondja a szöveget, mintsem hogy elhitetné azt. Apja, a Tündérkirály szerepében Stenczer Béla is inkább kedves pojácaként hiteles. Kitűnő komikus, ám a Tündérkirály kételyeit, fokozatos megtöretését, meghasonulását és elmagányosodását már nem képes érzékeltetni.

Egy-egy erős jelenet köszönhető Unger Pálma (Bárónő), Rázga Miklós (Hierlinger), Bánky Gábor (Gyóntató atya) és Bajomi Nagy György (Konferanszié) alakításának. Az igazi mozgatórugó azonban az örök szerelem- és szeretetéhes, korosodó trafikosnő, Töreky Zsuzsa, aki Valériaként energikus, empatikus, csupa szív (néhol ugyan kicsit túl harsány). Egy vesztesen is, megtörten is életerős, vérbő asszony.

Fillár István apró rezdülésekkel, finom gesztusokkal, pillantásokkal mutatja fel Alfréd pozitívumait. Nem rossz ő, még csak nem is olyan lump, széltoló, mint ahogy azt más előadásokból megszokhattuk, csak gyengébb és esendőbb, mint az átlag, és kényelemszeretőbb. Fillár Alfrédja sem a győztesek közül van. Sólyom Katalin Nagyanyája egy szerelmes önzésével csüng ezen az Alfrédon, szinte érzéki birtoklásvággyal, infantilis rajongással veszi körül, s akarja kisajátítani unokáját. Vetélytársat lát mindenkiben, aki kötődik Alfrédhoz, s mivel Alfrédot csak magának akarja, addig mesterkedik, amíg el nem távolít vagy el nem pusztít mellőle mindenkit.

Alfréd ellenpárja a szolid, kedves, jól nevelt, és szerelmében tántoríthatatlan, ámde érzéketlen, bumfordi lelkületű Oszkár (Németh János). Pedig akár szimpatikus is lehetne. Ám a maga kényelmes, túlbiztosított létmódjával, poros megállapodottságával zsákutca Marianne számára. Mégis a kikerülhetetlenség szadizmusával, s kifinomult, bár nem tudatos kegyetlenséggel várja Mariannét, mint pók az áldozatát. ("Most minden rendbe jön. Megmondtam, Marianne, az én szerelmemet nem kerülheted ki...") Oszkárral az élen, mosolygón, szeretőn, akaratlanul és ösztönösen válnak észrevétlenül egymás "gyilkolóivá" ezek az emberek. Németh János Oszkárja, ha nem is erőteljesen, de csírájában ezt a gondolatot hordozza.

Éppúgy, mint az egész előadás.

Marik Noémi