Kecskeméti Katona József Színház
Látványosan festett háttér elé rendezte Puskás Tamás a Kasimir és Karoline-t Kecskeméten. A tér egyébként csaknem üres, csupán a legszükségesebb kellékeket hozzák be az egyes jelenetekhez. Túl azon, hogy ez a megoldás pragmatikusan sokat segít a számos, rövid jelenetbõl álló darab lebonyolításában, stílust is ad a játéknak: ahogy a tárgyi környezet is el-elszakad a naturalisztikus megjelenítéstõl, úgy a színészi játék is stilizáltabbá, megemeltebbé válhat. A játék megemelését Puskás rendezõi megoldásai is támogatják: precízen kidolgozott - mozgássorokban is megjelenõ - ritmusváltások, hangulatteremtõ erejû zene, a külvilág történéseit imitáló fényváltások jellemzik az érzékelhetõen gondosan megkomponált produkciót. (Paradox módon ebbe az irányba hat a játék más elemeivel éles kontrasztot képezõ - naturalisztikus kellékhasználat is.)
Stílusa, hangulata van Puskás rendezésének, igazán mély, esetleg eredeti mondandója kevésbé. Gyakori csapdája ez a Kasimir és Karoline előadásainak: az atmoszféra, a sajátos miliő hiteles megteremtése nélkül a szöveg nem működőképes, a sikeresen megteremtett világ viszont túlságosan rányomhatja bélyegét a színen történtekre, s elterelheti a figyelmet arról a számtalan apró rezdülésről, lelki és intellektuális változásról, amely a szereplőkben (gyakran a szavak mögött) végbemegy. Mert a hősökkel, antihősökkel néhány óra alatt alapvetően fontos dolgok történnek, elsősorban persze Karoline-nal, de a többi főbb szereplővel, Kasimirral, Ernával, Schürzingerrel, bizonyos (inkább fizikai) értelemben pedig még Szemes Franzcal, Rauchhal, Speerrel is. Gondosan megrajzolt íve van az egymás útját hol keresztező, hol párhuzamosan haladó szerepeknek. Kiábrándulások, árulások, önfeladások keverednek őszinte érzelmekkel. Az érzelmeknek e forgatagából, gyakran a szereplők előtt sem tudatosuló mélységükből a kecskeméti előadás viszonylag keveset ad vissza. Hogy ez mennyiben az inkább a környezet megelevenítésében, a játékmód kidolgozásában jeleskedő rendező, s mennyiben a nem minden pontján szerencsés szereposztás problémája, nehéz eldönteni.
A színészi alakítások mindenesetre feltűnően egyenetlenek. Már a mellékszereplők esetében is - ahol néhány erősebb kontúrral, markánsabban felrajzolt figura mellett elmosódottan halványak is akadnak (nem egyszer ugyanattól a több szerepet is játszó színésztől) -, a főszereplőknél pedig végképp. Danyi Judit Karoline-ja, ha nem is egyenletesen mély, de erőteljes, színes, lendületes, szép pillanatokat hozó alakítás. Különösen azon pillanatai emlékezetesek, amikor ráébred a nőiesség hatalmára és a társadalmi felemelkedés némi erkölcsi áldozattal járó perspektíváira; amikor erejét Schürzingeren próbálgatja, s beletanul a később eljátszani szándékozott szerepbe. Részben ezzel függhet össze, részben a két férfi főszereplő alakítása közti különbséggel, hogy a jelenetei erősebbek, kidolgozottabbak Schürzingerrel, mint Kasimirral. Lux Ádám Schürzingere minuciózusan felépített, mulatságosan szánalmas figura. Lux a szokottnál kevésbé hozza emberközelivé a szerepet, inkább az alak kisszerűsége, gerinctelensége dominál, aminek árnyalatait változatosan, színesen dolgozza ki, néha már-már a külsődleges karikírozás határára tévedve, de azt azért soha át nem lépve. Hüse Csaba az első jelenetben biztatóan üti meg a nem túl bölcs, de büszke, férfias tartás és a szemérmes szeretet alaphangját - ám aztán ezt tartja ki a végsőkig, azokból az érzelmi változásokból, megrázkódtatásokból, melyeken Kasimir keresztülmegy, alig-alig jelezve valamit. Így Kasimir és Karoline kapcsolatának, pontosabban e kapcsolat lehetetlenné válásának nincs igazán tétje - Danyi is inkább csak az utolsó jelenetben játssza el ennek súlyát, bár ekkor is inkább a férfi új társául szegődött Ernával, mintsem a Kasimirral való szembenállása hangsúlyos.
Igazi "machós" Szemes Franza és erőteljesen nőies Ernája van az előadásnak. Mérai Katalin emellett szuggesztíven játssza a sok megrázkódtatáson túl lévő, minden erejével egy férfiba kapaszkodó, csak látszólag magabiztos nő alakját, Szívós Győző viszont keveset tud alkati megfeleléséhez hozzátenni: erőtlenül, többnyire külsőséges eszközökkel alakítja Franzot. Más eset Rauché és Speeré: a hálás szerepek kétségkívül túlzásokra csábítják a színészt. Az egyébként sem halovány visszafogottságáról ismert Kiss Jenő és Flórián Antal esetében ez a veszély hatványozottan áll fenn, s hogy kettőseik többnyire színészi magánszámokká válnak, az minden bizonnyal a rendezői erély hiányára is utal.
A színészi alakítások kiegyensúlyozatlansága értelemszerűen egyenetlenné teszi az előadást. Kidolgozott, erős hatású jelenetek váltakoznak erőtlenül suta mozzanatokkal és öncélú színészi szólókkal. A stílus, a hangulat ugyan segít abban, hogy a játék ne "üljön le", mindvégig legyen némi sodrása, de ritkán ragad igazán magával, s összességében a produkció némiképp alatta marad saját lehetőségeinek.
Urbán Balázs
