Thália Színház - Új Stúdió

Az "utolsó nap szentjei" (the Latter-days-Saints), ahogy magukat az amerikai vallási felekezet tagjai nevezik, szépen kapnak a nyakuk közé a Nagymezõ utcában. Az 1830-ban J. Smith által alapított vallás tanai fõképp a kispolgárság körében váltak népszerûvé, talán nem utolsósorban az 1890-ig fennálló, vallásilag elõírt többnejûség miatt. Az USA-beli Utah államon kívül vannak híveik Kanadában, Mexikóban, s megtalálhatók Európában is. 

A tövig rágott körmű szerző jól szemügyre vehető a szórólapon. Mint mondják, a harminchét éves amerikai filmrendezőként, drámaíróként, forgatókönyvíróként egyaránt sikeres. Három rövid drámáját Bash összefoglaló címmel tavaly a New York-i Off-Broadway indította el, s azóta Los Angelesben is, Londonban is teltházas siker. Margitai Ági, akinek első rendezése szeretetteljes figyelmet, szép sajtót kapott már a bemutató előtt, Londonban látta a művet. Hazahozta, Ruttkay Zsófia lefordította, s Lőrinczy Attila dramaturggal a részek közt szerencsés sorrendi cserét végrehajtva, meg is tartották a bemutatót.

Kár a szerencsétlen címért. Ilyen félrevezető és Magyarországon működésképtelen címet nehéz lett volna még egyet találni. Nem mintha a másik aldarab címét viselő Bash (ütés, buli, poén stb.) lefordítható lenne. De a "szentek" mifelénk annyira másról "fecsegnek", hogy ez a cím elviszi az "erdőbe" a nézőt, s árt az előadásnak is.

Az első monológ eredetileg egy Médeia-történet változata, a középső pedig mintha egy Agamemnon-vallomás kívánna lenni a gyermekáldozat utáni lelki válság enyhítésére. A harmadik jelenet, az archaikus gyökér nélkül való sztori viseli eredetileg az A Gaggle of Saints címet. Egy egyetemista pár párhuzamos fecsegése ez egy csapatos kirándulás fölidézésével, melynek során mi megtudjuk, amit a csacsogó lány nem tud meg soha, hogy míg ő aluszkált, szerelme, a kis görcs akarnok, barátaival belehergelte magát egy parkban randevúra váró meleg fickó agyonverésébe.

Csak helyeselni lehet, hogy Margitai előadása ezzel a párjelenettel kezdődik. Csanádi Judit díszlete a parányi stúdió hátterében egyetlen, timpanonban végződő görög épület légies váza. Az üres előtérben csak a színészt szolgáló szék változik. Kezdéskor dobszóló hallik, s ahogy ritmusa lassan fölforr, megérkezünk az első jelenetbe. Hevér Gábor és Gubás Gabi korrekten utálatos "ártatlan" jegyespárjának élménybeszámolója hamar összerántja a kevésbé érzékeny gyomrokat is. A fiúhoz hasonló kis szörnyetegtojás nem ismeretlen idehaza sem. A divatos szürke ruhában üldögélő dekoratív lány olyan irritálóan van híján a jelenlevés képességének, hogy az a nézőnek túlságosan hamar elárulja, lényegileg miről is beszélünk.

Znamenák István kiváló színészi képességei köztudomásúak. Mégis, annyi stilizált, élesen rajzolt nagyszínházi figura után, jó volt közelről ilyen összefogottnak, pontosnak, egyenletes szinten teljesítőnek látni. Igazán mélyre ezzel a szöveggel nemigen lehet menni, de amit a darab megajánl, azzal rendező és színésze példamutatóan élnek. Nagyon "megvan" ez a porlékony gerincű, hátborzongató kispolgár Znamenáknak. Szeretettel időz a figura megformálásán, pontosan követve az önnön tettén titkon gyűlő nyállal ámuló zombi-atyát, amint az lelkének esedékes ürítését szolgáló vallomásos szertartást celebrál ismeretlen útitársa előtt. Levegőt! - sóhajt föl a néző. - Menjünk a közeléből!

A harmadik történetben egy beszélőre vagyunk hivatalosak. A börtönlakó az ormótlan szürke kardigánjában elvesző, halottsápadt gyilkos anya, aki volt tanárától fogant fiát egyedül szülte meg és nevelte föl. Míg hajdani szerelme más városban él magtalan feleségével, egyszer, egyetlenegyszer egy hotelszobában titkon megmutathatja neki kamasz fiát. Mire frissen megbarátkozván egy szem fiával, újra visszajön a megtérő atya, az anyának sikerül úgy megbillentenie a fürdőkád szélén álló magnót, hogy az épp fürdő fiú keveset szenvedjen az azonnali haláltól.

Minden gyilkosság előtörténetében szerepel egy bizonyos előzetes "rúgás", amit az elkövető tudatosan vagy öntudatlanul meg kíván bosszulni. Az agyonrugdalt homokos férfi az egyetemista fiú zsarnok apjára hasonlít, a súlyos paplan alá becsúszni hagyott lánycsecsemő apját munkahelyi ártalmak zilálják, a lányanya Médeiaként büntet. A vallomások fénykép pontosságú külső környezetet vetítenek elénk, s a szinte minden esetben véletlennek látható tett indoklását hosszú pászmákban fölvezetett előesemények indokolják. 

Megkockáztatom a settenkedő gondolat előeresztését: lehet, hogy ezek az írások a szerző hajdani egyetemi drámaíró leckéiből születtek. Nem rosszabbak, inkább valamivel jobbak annál ezek a művek, mint amiket egyetemista fiatalok első odafigyelésük eredményeként, szociális érzékenységük edzésére vagy személyes érzelmi indíttatásból írnak. Aztán vagy lesz belőlük író, vagy nem. 

Margitai Ági és munkatársai, így például Csengey Emőke jelmeztervező is, nagyon komolyan vették ezt a munkát. Olyan előadás ez, amelyben mindenki tudja, miről van szó, minden mondat indokolt dallammal bír, fésült és tiszta az egész este. Hogy a három részt külön tudták csak próbálni, s nem lehetett érzékelni, miként hatnak egymásra a jelenetek, azt Tóth Ildikó - egyébként a tőle megszokott színészi bravúron is túlnövő - zárójelenete árulja el. Ha ez a vallomás egyedül hangzik el egy pódiumon, vagy akár ebben a térben, a lehetőségekhez (vagyis az alapanyaghoz) mérten tökéletesnek mondható. Itt azonban, mikor az est harmadik eseményeként nézzük őt, mintha kissé sok lenne a színész által fölrebbentett "jel". Hiszen eddigre már megtanultuk, hogy kell nézni és hallgatni ezt a színházat, így túlbiztosítottnak tűnik az arcjáték s a gesztusok egy része, amelyek kezdő helyzetben nem csupán érvényesek, de szükségesek is volnának.

Mindezzel együtt színészünnepnek számít az este. S nem lehet véletlen, hogy mindez elsősorban egy színész-rendező munkájának köszönhető.

Gabnai Katalin