Játékszín

Annak idején intoleránsabb voltam az általam biológiai bulvárnak elkeresztelt mûfaj (Mégis, kinek az élete?, A pillangók szabadok stb.) iránt. Abban az idõben volt ez, amikor még minden színházunk többé-kevésbé Nemzeti Színház volt, és úgy éreztem, a mûfaj érdemtelenül foglalja le magának a más feladatra hivatott színpadokat, amelyeknek elsõdlegesen mégiscsak az emberi együttélés konfliktusaival illenék foglalkozniuk ahelyett, hogy az embert a tõle független, felelõsségi körén kívül esõ kórokkal konfrontálnák. Mára, amikor a színház funkciója folyamatosan változik, s valós szükségletekre s valós pénztárcákra alapozva kiépülni látszik a valódi bulvárszínház, jobban el tudom fogadni a privatizáló, köztük az ilyen biológiai játékokat is - ha szirupos érzelgõsség helyett profi módra ügyesek, szellemesek, netán csillogók, s ha frissen, ízlésesen, netán bravúrosan adják elõ õket. (Sajnos, az utóbbi eset ritkán fordul elõ; a mûfaj becsülete honi tájainkon még túl gyenge lábakon áll ahhoz, hogy kitermelje a maga virtuózait.)

Az ismeretlen nevű, de mindenesetre angolszásznak tűnő, tehát izmos hagyományokra építkező Margaret Edson ártatlan a blikkfangosnak szánt, valójában csak szenzációhajhász címválasztásban; az ő, kétségkívül kissé száraz darabcíme, a Wit (mondjuk: csiszolt vagy pallérozott vagy kifinomult elme) legalább jellemzi Vivian Bearinget, a hősnőt, míg a Fekete angyalnak semmilyen szövegbeli megfelelése nincsen; Susie, az ápolónő először is epizodista, másodszor nem mutat affinitást a kegyes halálhoz. Ettől függetlenül a darab maga nem szenzációhajhász, ami - tekintetbe véve a téma rendkívül kényes és fájdalmas voltát - máris érdem. A hősnő a rákbetegség előrehaladott stádiumában van, olyannyira, hogy orvosai a kezeléstől sem várnak csodát, inkább kísérletezni akarnak egy újszerű és súlyos mellékhatásokat involváló gyógyszer-kombinációval. A kezelés helyileg nem is sikertelen, de az áttétképződést nem előzheti meg, s így Vivian Bearing sorsa a második rész végére megpecsételődik. (Mivel ez mégsem krimi, remélem, nem vétek a kritikusi illem ellen, ha ennyit elárulok.)

A szerző további érdeme az a fogás, amellyel ezt a tömény borzalmú témát kiemeli a szimpla kórtörténet keretei közül, és oldani, mintegy absztrahálni tudja. Vivian Bearing ugyanis "wit", vagyis ízig-vérig értelmiségi "career woman": az angol irodalom professzora, ezen belül is John Donne, a szövegben ki tudja, miért, "középkorinak" aposztrofált, valójában nagyon is újkori angol barokk költő a szakterülete. Az, hogy a hölgy negyvenhat évesen hajadon, s hogy a kórházban nem akad látogatója, teljes kapcsolatnélküliségről tanúskodik. Valósággal megszállottja témájának és pályájának, s a darab voltaképpen - ha nem is igazán ihletetten - arról szól: mit kezd szörnyű betegségének és közelgő halálának tudatával, ezzel az oly könyörtelenül banális átlagemberi sorssal egy olyan öntudatos szellemi lény, aki magát különösnek, kivételesnek, kiemelt sorsúnak tudta. Margaret Edson ügyességére vall, hogy éppen a halál és a túlvilág nagy kérdéseivel viaskodó John Donne alakja kiválóan alkalmas a kórházi jelenetek ellenpontozására, így a hősnő visszatérő "donne-iádái" - elemzései csakúgy, mint egy-egy előadására vagy diákjaival folytatott szemináriumi vitáira való, megelevenedő visszaemlékezései - nemcsak hitelesek, hanem valamiképpen a dráma másik, tulajdonképpeni fővonalával, a betegség rajzával is közvetett kapcsolatban vannak, részint mivel Vivian Bearing, miközben lába alól kisiklik a talaj, így próbál a maga kórtól érintetlen, maradandó, vagy éppen halhatatlan lényében fogódzót keresni, részint mivel Donne haláltematikája adott esetben eleve is aktuális. A Donne-reminiszcenciák és a kórházi folyamat váltogatása tehát nagyon is gyümölcsöző, csak éppen többnyire megreked a technika szintjén, és nem emelkedik fel egy teljes, drámai jellemábrázolásig, amely már akár túl is léphetne a bulvár határain, és esetleg inkább valamilyen epikai előzményt sejtetne, semmint egy hatásos ötlet lektűr szintű színpadi kiaknázását.

Rendezés és színészi alakítás visszhangozza a szövegnek ezt a felemásságát. Megértve a hangnem variálásának és a feszültség fokozásának igényét, az első részt mégis túlságosan könnyednek, csevegőnek kell mondanom; a jelen idejű kórházi epizódok itt még inkább humorosak, s ezzel szinkronban John Donne s a vele kapcsolatos múltbeli emlékképek megidézése is nagyrészt kuriozitásnak hat, holott már itt meg kellene teremteni egy gyötrelmesen bonyolult és ellentmondásos emberi szituációnak a súlyát, egyszersmind egy olyan intellektuális profilt, amellyel Udvaros Dorottya adós marad. A színésznő emellett legföljebb egy-egy mimikai játék vagy hangsúly erejéig hitelesíti, hogy diákjai állítólag viperának nevezték; ehelyett inkább kedves és játékos. Továbbá akár a szerzőt, a jelek szerint a színházi alkotókat sem foglalkoztatta a hősnő társtalanságának, hermetikus magányának, kiszikkadt életének a problémája (akár rezignált nosztalgiával, akár dacos felvállalással reagál rá), amely pedig az ilyen típusú nőkben s éppen a változó kor küszöbén nagyon is eleven szokott lenni, s a halál közelségétől még drámaibb perspektívát kaphatna.

Zárójelben említem: amikor a halálos ágy mellett váratlanul megjelenik Vivian Bearing egyetemi éveinek emblematikus és szakmai életében nagy szerepet játszó professzoralakja, először látomásnak hittem, és jó ötletnek találtam, hogy a magányos hősnő még élete végső perceiben is csak pályája kontextusában képes vizionálni; csalódottan kellett rájönnöm, hogy valódi látogatóról van szó, aki valamilyen "unokázás" kapcsán tévedt be a kórházba.

A második részben, a betegség súlyosbodásával, majd tragikusra fordulásával a színpadi légkör is forróbb és specifikusabb lesz - persze a feladat is viszonylag könnyebb, hiszen a téma itt már csak a szenvedés: hogyan éli meg a hősnő és hogyan viszonyulnak hozzá a többiek.

Udvaros Dorottya, aki mostani áldozatos maszkjában: kopaszra nyírt fejjel s a részleges lemeztelenedést is vállalva vesz részt a játékban, természetesen könnyűszerrel építi fel színpadi jelenlétét; egy-egy fintorával, hangsúlyával, gesztusával a szükséges idézőjeleket is kiteszi, és a játszi elidegenítés hangnemében diskurál a közönséggel. Egy mindentudó színésznő kecses ujjgyakorlata a játék; színfolt, de nem esemény Udvaros pályáján, holott - mint már utaltam rá - akár az is lehetett volna. Gyakorlottabb s magukat jobban megbecsülő bulvárszínházakban nem ritka az ilyen kiugró színészi teljesítmény.

A többiek jó színvonalon asszisztálnak: Kelekian professzor rövid és felszínes szerepét Szilágyi Tibor személyes aurájával igyekszik kiegészíteni, Vasvári Emese finom és diszkrét az inkább fehér angyal: az empatikus és megrendülni is képes ápolónő alakjában, Némethy Ferenc atyaian szigorú irodalomprofesszor, Seress Zoltán pedig látható élvezettel aknázza ki a körülhatároltságában hálás ziccerszerep, a korrekt, de a beteget csak zavaró tárgynak tekintő fiatal kutatóorvos lehetőségeit. A többfunkciós statisztagárdából kiemelném azt a fiatalembert, aki diadalmas mosollyal nyugtázza, hogy neki elsőre sikerült kitapogatnia azt a komisz daganatot.

Elképzelem a hazafelé tartó nézőket: mi foglalkoztathatja őket a leginkább. Azt hiszem, azt teszik, amit zsöllyeszomszédom és én tettünk: felidézik a szörnyű betegséggel való találkozásaikat, esetleg a vele kapcsolatos szorongásaikat. Ez pontosan az a fajta katarzis, amit a Fekete angyal műfaja megkíván; ennyiben darab és előadás betöltötte funkcióját.

Szántó Judit