Madách Kamara

Pikali Gerda színésznõ. Nem pusztán jogosítványa, az egy éve kapott egyetemi diploma szerint - színpadilag bizonyítottan az. Saját, külön világot képes teremteni - a drámának megfelelõen, s a helyzet adta szükségbõl.

Pikali Gerda szép, túl szép a testében-lelkében megnyomorodott lány megformálásához Tennessee Williams Üvegfigurák című drámájában - ez volt az első benyomásom, amikor profilból először szemügyre vehettem Lauraként. Aztán lassan a nézőtér felé fordult, és ezen a szép arcon volt valami, ami mégis elbizonytalanított: a csúnyaság tudata. Nem smink, festék, vakolat, külső segítség, csakis a tekintet érte el, hogy ne higgyek a szememnek. Hogy azt lássam, amilyennek ő látja magát. Aztán kicsit nehézkesen fölállt, sudár termetén nyoma nem volt testi hibának, semmi mankó - a szó átvitt értelmében sem -, és én mégis elhittem a sántaságot, a nyomorékságot, mert belülről volt meggyőző a negatív én-kép. Semmi mesterkéltség, semmi művi, a görcsös, már-már hisztérikus szorongásból rebbenésnyieket mutatva leheletfinom az átmenet, az átváltozás, ahogy a rút kiskacsából a látogató, Jim hatására ragyogó tekintetű hattyúvá változik Laura. Gyönyörűen megépített a drámai ív, s a torokszorító csalódásban, a gyors reményvesztésben azért ott a visszavehetetlen élmény, a csak néhány percig tartó teljesség emberi-érzelmi gazdagsága. Mérhetetlen lehetősége a giccsnek, a szentimentalizmusnak - ehelyett fájdalmasan szép, visszafogott, igaz játék, amiben Crespo Rodrigo jó partner Jimként. A Madách Kamara előadása - feltehetően a rendező, Huszti Péter szándéka ellenére - Laura drámájáról szól csupán, semmi másról. És erről nem Pikali Gerda tehet, még csak nem is a fivérét, Tomot játszó, ugyancsak egy éves diplomával rendelkező Viczián Ottó, hanem a rendezés, amely nem erőszakolja ki a színpadi helyzetek, viszonyok, kapcsolatok megteremtését, vagy legalább az azokban való részvételt az anyát játszó Piros Ildikóból.

Ilyenkor mutatkozik meg igazán, mennyire társas játék a színház, mennyire nem lehet egyedül csinálni - már ha mások is vannak a színen. Az anyja önzésének ellenállni nem tudó, a családfenntartás egzisztenciális kényszeréből, az érzelmi zsarolásból szabadulni képtelen Tomként Viczián Ottónak egyszerűen nincs partnere Piros Ildikó személyében, nincs tekintet, amibe kapaszkodjék, nincs ember, akihez gyűlölködve-szánakozva kötődjön. Nem is igen lehet értelmezni, tulajdonképpen ki ez az asszony. Olyan a megjelenése többnyire, mint egy valaha jobb napokat élt amerikai filmcsillagé - ami akár igazolhatná is a fiát szipolyozó élősködést -, ám szövegei szerint meg inkább lecsúszott, folyton zsörtölődő, anyagi gondokkal küszködő, a gyerekei jövőjéért aggódó középosztálybeli. Lehetne persze akár mindez együtt, hamis tudattal, örökös nagyravágyással, ámde lehangoló kisszerűségben, hazugságban élő, a környezetét merő jószándékból tönkretevő özvegy is, bonyolult, összetett figura tehát, ám Piros Ildikó hanghordozása, mimikája, gesztusai, egész megjelenése, színpadi létezése nem sejtet koherens személyiséget, minden megnyilatkozása széttartó elemek halmaza. Nem lehet hozzá viszonyulni, mert nincs, nem létezik az anya figurája. Viczián Ottó ekként egy fantommal, egy a próbákon nyilván kialakított értelmezéssel viaskodik, nem színpadi partnerrel. Crespo Rodrigónak könnyebb a helyzete, a családba átmenetileg, vendégként belecsöppent idegenként az udvarias tanácstalanság szerepe szerint is teljesen helyénvaló, az pedig tökéletesen hihető, játékával, színpadi személyiségével igazolt, hogy Jimje képes Laurát kizökkenteni a maga köré épített zárt világból, s hogy könnyed, felelőtlen átvillanása a család életén múlhatatlan következményekkel jár ugyan, de ezért nem feltétlenül elítélendő. Mintha csak az esőcsináló tért volna be Wingfieldékhez.) Bizonyos értelemben Pikali Gerda helyzete a legkönnyebb, akinek nem kell valódi kapcsolatban lennie anyjával, hiszen már régen egy maga teremtette világban él, ám ez természetesen nem kisebbíti a színészi teljesítményt: ezt a saját világot meg tudja teremteni, a nézőt képes belevonni, s képes átéletni vele is az adott helyzetet, egy megnyomorítottságában is gazdag, érzékeny személyiség drámáját. Ha ebben a társas játékban Piros Ildikó is részt vett volna, az előadás szólhatna ennél többről is, azokról a körülményekről, külső, társadalmi kényszerekről is, amelyek között e személyiségek vergődnek - arról a világról, amiben élünk.

Szűcs Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1